Családban marad - Az idei szigorítás tovább erősíti a trendet

Mit szeretnél, Mama?

Szeretnék újra egészséges lenni. A család bosszúsan reagál a válaszra, és egyre türelmetlenebbül próbálja kiszedni a 80-as, özvegy, Parkinson-kóros Ildikó néniből, hogy hogyan oldják meg az ellátását. A szereplők a végletekig elcsigázottak, túl már sokféle félmegoldáson. A két gyereket felnevelt, öt unokát gondozott nyugdíjas tanítónő a család szerint nem elég együttműködő, otthonba nem szeretne menni, a napi pár óra felügyelet ilyen-olyan ápoló- és bejárónőkkel, illetve a családtagok ügyeleti rendszerével neki megfelelt, de megannyi konfliktust generált a környezetében. Érthető okokból nehezen tudja elképzelni, hogy egy idegen költözzön be a lakásába, az állandó felügyelet azonban csak így oldható meg. Patthelyzet. Anyagilag is, a család egészére nézve, hiszen bármilyen magas is az asszony nyugdíja, egyik megoldás sem finanszírozható teljesen belőle. Ám még mindig szerencsésnek mondható a felállás: ez esetben vannak hozzátartozók és elérhető szolgáltatások.

Mi a segítség?

Megannyi család birkózik hasonló problémákkal és megannyi család érezheti úgy, hogy az állam teljesen ráhárítja azoknak a megoldását. És megannyi idős ember éli át azt, hogy további életben maradása mások terhére van, így úgy látja, csak rossz és rosszabb közül választhat, ha egyáltalán felteszik neki a kérdést. Érthető tehát a vágy, hogy a parkinsonos Ildikó néni inkább jól lenne, és nem szorulna rá egy ledolgozott élet után mások irgalmára vagy éppen leleményességére. „Az egyik legnagyobb és mélyen gyökerező probléma az idősekkel kapcsolatban a függésük. Természetes, hogy az idős ember panaszkodik, segítségre vagy jó szóra vágyik, és örül, ha bármit kap. Ne akarja a maga életét élni, ne az autonóm szabad életéhez akarjon segítséget kapni, hanem igazítsa az életét ahhoz, amit kap. Ez összefügg azzal az anyagias hozzáállással, hogy a vagyon, a leendő örökség tabu, az nem fordítható az idős évek kellemesebbé tételére – legfeljebb a gyerekek és unokák kistafírozására” – mondja el Krémer Balázs szociológus, akinek nem ez az egyetlen progresszív gondolata az idősellátással kapcsolatban.

A szakember szerint piacként kellene tekinteni a területre, hogy ne legyen monopolhelyzetben az állam a maga rosszul strukturált, egyszerre pazarló és költséghiányos rendszerével, amely azzal kalkulál – most már alkotmányban rögzített hozzátartozói kötelességekre is hivatkozva –, hogy a hiányosságokat a család pótolja. Szerinte szükség lenne minél több életjáradék- és ellátástípusra, hiszen rendkívül sokféle élethelyzet és igény jelentkezhet.

Emellett pedig sokkal több szociális szempontot kellene figyelembe vennie az állami ellátásnak, amely most leginkább egészségügyi szempontból közelít a gondozottakhoz. Az a pontrendszer például, amely alapján valaki jogosulttá válhat a házi segítségnyújtásra, azt figyelembe veszi, hogy valaki képes-e egyedül öltözni vagy WC-re menni, de nem kalkulál azzal, hogy egy városi idős a termosztáton állít, hogy melegebb legyen a lakásban, míg egy falusi kortársának fát kellene hasogatnia mindehhez. Tehát hiába van a vidéki kicsivel (pár pontnyival) jobb állapotban, mégis ugyanakkora, csak talán más jellegű segítségre szorul – és ezt nyilván nem a szakápolónak kell nyújtania.

Korábban 11 ponttól járt napi egyórányi
házi segítségnyújtás, idén ez 20
pontra emelkedett. Ha valaki mozgásában
segítséget igényel, az 3 pontot
„ér”, ha a bevásárláshoz rendszeres
segítségre van szüksége, az 2-t.

Az idén januárban életbe lépő szigorítás (az eddigi pontszámok kétszereséért jár az 1-4 órás otthoni segítségnyújtás) az ellátásformával egyfelől érthető, mondja Krémer Balázs, mert nagymértékben nőtt rá meg hirtelen az igény az elmúlt években, másfelől a helyzetet nem oldja meg, és a szociálisan rászorultak még rosszabb helyzetbe kerülnek így, hisz kiesnek a segítettek köréből. „Rosszul szervezett az egész. Például a gondozók utazási idejét nem fizetik meg, így ezek a központok jellemzően városok közepén üzemelnek és a környezetükben élő időseket szolgálják ki, ez eleve szelekció, az elhagyott helyen élő öregek nem jutnak hozzá ezekhez a szolgáltatásokhoz” – mondja a szociológus. A múlt héten került az Országgyűlés elé a törvénytervezet, hogy szűkítsék az ingyenes ellátásra jogosultak körét, amely sok ezer kisnyugdíjas helyzetét tovább rontotta volna, de végül a PM módosító javaslatára hallgatva törölték a díjemelést a törvényből.

Átmeneti megoldás

A házi segítségnyújtás a magatehetetlen és/vagy demens idősek esetében nem nyújt megoldást önmagában, és valamiféle kiegészítésre szorul. „Jellemzően egy-egy baleset, kórházi kezelés után van szükség fokozottabb jelenlétre, illetve ha már pelenkázásra van szükség – mondja Gitta, aki korábban mentális segítőként dolgozott idősotthonokban, ma már házakhoz jár segíteni. – Amit a hozzátartozók nehezen fognak fel és hívságnak gondolnak, hogy ezeknek az embereknek leginkább társaságra van szükségük, mert nem tudnak már elmenni otthonról. De ha ez nincs meg, rohamosan romolhat az állapotuk is.” Sok család kreatívan próbálja megoldani az otthoni segítést: van, aki a szomszédnak fizet némi pénzt, hogy nézzen rá idős szülőjére, és olyan is akad, aki az egyetemista unokának ad zsebpénz-kiegészítést. Van persze lehetőség profikat hívni – bár ezt kevesen engedhetik meg maguknak.

„Magyarországon is be tudunk rendezni egy egész intenzív osztályt a lakásokban, és meg tudjuk adni ugyanazt a magas szintű ellátást, mint Amerikában vagy Ausztriában, ha ezt valaki megfizeti” – mondja a diplomás nővér Julianna, aki 25 évig dolgozott kórházban, majd tíz éve vállalkozó lett.

A házi betegápolók órabére attól függ, milyen feladatokat látnak el. Van, aki óránként 1000 forintért dolgozik, és olyan is, aki több ezret is elkér. Ha csak mosdatni vagy etetni kell a beteget, akkor alacsonyabb a tarifa. De ha infúziót kell bekötni, lélegeztetőgépet működtetni, az akár 15-20 ezer forintba kerülhet naponta. „Éjjel-nappal mindent bevállalok, mert néha folyamatosan jönnek a hívások, máskor meg semmi. Ha azt kívánja a helyzet, akkor az egész napot a beteggel töltöm. Máskor meg nyolc helyre megyek fürdetni” – meséli.

Juliannának a szakmán belül nyolcféle végzettsége van, ebből a legmagasabb az intenzív terápiás szakasszisztensi. A házi betegápolás legnagyobb problémáját abban látja, hogy nemcsak szakképzett nővérek látnak el ilyen feladatokat, hanem olyanok is, akik „elvégeznek egy gyorstalpalót, hogy hogyan kell a gyógyszert összetörni, aztán házi betegápolónak adják ki magukat.” A legtöbben szakképzetlen munkanélküli és friss nyugdíjas asszonyokat foglalkoztatnak pár órában, akik figyelnek a gyógyszerszedésre, megetetik, este lefektetik a rájuk bízott időseket, takarítanak, főznek – átlag 1000 forintos órabérért. Elképesztő pénzek mozognak a feketén az idősgondozás területén, gondoljunk csak arra a havi átlag 150 ezer forintra, amit több ezer család fizet ki erdélyi asszonyoknak, akiket általában párban alkalmaznak és havonta váltják egymást. Egy-egy asszony telefonszáma kézről kézre jár a családok körében, és ha az adott segítő nem is tudja elvállalni a munkát, ajánl maga helyett valakit a falujából. A beszámolók alapján, talán pont azért, mert valaki „kezességet vállal értük”, nagyon megbízható asszonyokról van szó.

Sok esetben nincs más megoldás, ha nonstop felügyeletre van szükség: így sok pénzért – ahogy Krémer Balázs fogalmaz – ilyen modern kori rabszolgát fogadnak a idős ember mellé. (A sok pénz csak megrendelői oldalról az, órabérként 200 forintot kapnak, ha azt nézzük, hogy havi 30 nap, napi 24 óra a munkaidejük.) Érthető ez sok szempontból, hiszen kevés ember bírja, legyen akár az édesanyjáról vagy édesapjáról szó, az akár sok éven át tartó ápolást. De korábban legalább megvolt a lehetőség arra, hogy valaki főállásban ápolja idős hozzátartozóját – igaz, megalázóan alacsony összegért, nem egész 30 ezer forintért –, az idei évtől viszont ez a lehetőség is megszűnt.

A jellemzően hozzátartozó nélküli vagy rosszabb anyagi háttérrel rendelkező idősek esetében azonban szóba sem kerülhet az otthoni ellátás. Marad az intézményi elhelyezés.

Eltérő otthonok

„Családi okokból évekig nem tartottuk a kapcsolatot édesanyámmal. Aztán egyszer csak hívtak az egyik fővárosi kórházból, hogy csináljak vele valamit, mert behozták hozzájuk, mivel elesett, abszolút nincs képben, kiderült, hogy Alzheimer-kóros. Azt sem tudtam hirtelen, hogy hova kapjak, hogyan találjak neki egy helyet” – meséli Ilona, aki aztán rendkívül megalázó helyzetbe került a kórházban. Az ápolók sugallatára bement egy borítékkal az osztályvezetőhöz, hogy az pár hétig tartsa az édesanyját az osztályon, amíg talál neki valahol helyet.

Másnap mégis kézhez kapta a zárójelentést és vele az édesanyját, mert ahogy az ápolók fogalmaztak: vékony volt az a boríték. Most egy külvárosi otthon négyágyas szobájában vegetál az édesanyja, havi 90 ezer forintért. Sok hasonló intézmény esetében arra panaszkodnak a hozzátartozók, hogy az ápoltakat folyamatosan szedálják, nem megfelelőek a higiéniai viszonyok és túlzsúfoltak a szobák – egyfajta elfekvőként funkcionálnak. Vannak persze magasabb színvonalon működő önkormányzati otthonok – természetesen komolyabb díjazásért.

A szociális törvény tavalyi módosítása nyomán márciustól az önkormányzati otthonokba is kérhetnek belépési díjat a fenntartók (500 ezer és 8 millió forint között), első körben e hónaptól a főváros az emelt vagy az átlagot meghaladó szintű ellátást nyújtó intézmények esetében írja elő a belépési díjat, illetve minimálisan ugyan, de emelkednek a havidíjak is.

Az önkormányzati idősotthonokban átlagosan 70-90 ezer forintot kérnek egyhavi ellátásért, amely tartalmazza az étkeztetést, felügyeletet, segítséget a tisztálkodásban és a gyógyszeradagolást, de egy szobán két-három-négy lakónak is osztoznia kell. Hatalmas eltérések mutatkoznak a díjszabásban aszerint, hogy melyik településről van szó, illetve milyen a szolgáltatás színvonala, a szobák komfortja. Erdőkertesen havonta mindössze 55 ezer forintot kell fizetni, míg a 12. kerületben akár 160 ezer forintba is kerülhet az ellátás, bár itt már külön egyágyas – vagy a házaspárok esetén kétágyas – lakrészt kapnak az idősek.

Katalin is szerette volna önkormányzati fenntartású idősotthonban elhelyezni súlyos demenciában szenvedő édesanyját, de csak várólistára tudták felvenni az idősebb Kati nénit. Ezért egy magánkézben lévő gondozóházat választott, ahol az önkormányzati intézményben kért összegnek éppen a dupláját, 120 ezret fizet havonta egy olyan szobáért, amelyen a néni két társával osztozik. Kati néni nyugdíját kerek 20 ezerrel kell minden hónapban kiegészíteni, de a takarékos asszony annyit félre tudott tenni az elmúlt években, hogy a családnak egyelőre nem jelent pluszköltséget az ápolása.

„A nővérek emberfeletti munkát végeznek. De a tisztasággal gondok vannak, és hiába ígértek teljes ellátást a szerződésben, tisztálkodószereket és ételt is vinni kell, mert nem adnak eleget” – mondja az egyik megyeszékhelyen élő nő. Az orvosi ellátás sem olyan, mint amiről eredetileg szó volt: többször is hetek teltek el aközött, hogy az idős asszony valamilyen panaszt jelzett és érkezett egy doktor, aki végül megvizsgálta.

Léteznek persze olyan idősotthonok is, ahol a környezet és az ellátás színvonala egy szállodáéra emlékeztet: saját apartman, fodrász, gyógytornász, úszómedence, park, és amit csak el lehet képzelni. Ennek viszont meg is kérik az árát. A belépési díj több millió forint lehet vagy az ingatlan bizonyos százaléka. Ezen felül még a teljes nyugdíjat is be kell fizetni a szolgáltatásért cserébe. Kati néninek az egyik kórházi szobatársa készült ilyen helyre. „Az unokámat én taníttattam ki. Most jól kereső állása van, így könnyen be tudja fizetni azt a másfél milliót. Azt mondta, Mama, te megérdemled” – emlékszik vissza Katalin az idős asszony dicsekvésére.

Ez csak a kezdet

Bár tágnak tűnhet a lehetőségek köre, mégis óriási lyukak tátonganak az ellátórendszeren Krémer Balázs szerint – a már említett téves, az idősellátásra nem piacként tekintő szemlélet miatt. Például szükség lenne itthon a Nyugaton működő nyugdíjasházakra is, amelyek nappali gondozási feladatokat látnak el, amíg a hozzátartozók dolgoznak, és érdemes lenne a sokszor rossz minőségű szociális étkeztetés helyett utalványokat adni a rászorulóknak, hogy azt nekik tetsző helyen váltsák be – és más esetekben is figyelemmel lenni arra, hogy az idős emberek döntési helyzetbe kerülhessenek. Az idősellátás kérdése ma még szőnyeg alá söpört probléma, amely a demográfiai trendek, a nyugati társadalmak elöregedése, a várható élettartam növekedése és a hosszú korral járó jellemző betegségek gyakoribbá válása miatt pár évtizeden belül – ha nem történik ésszerű strukturális átalakítás – komoly problémákat fog mérni az ellátórendszerre, de legfőképpen a családokra.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!