Adámi Zsanett súlyos mozgásszervi rendellenességgel született. Sem a kezeit, sem a lábait nem tudta mozgatni. Az orvosok azt mondták a szülőknek, semmi remény, a kislány állapota nem fog javulni. A szülei lemondtak róla. Egyedül maradt. Később isteni szerencse és egy kitartó gyógytornász segítségével örökbe fogadták. Az általános iskolában, ahová szinte csak „olyanok” jártak, mint ő, azt mondták a tanárok, ne nagyon reménykedjen, hogy megállja a helyét integrált iskolában.
Adámi Zsanett ma hetvenszeres nemzetközi bajnok, négyszeres világcsúcstartó úszó, az ő nevével kezdődött a riói magyar paralimpiai csapat névsora. Élete első paralimpiáján elcsípett egy negyedik helyet 100 háton. Sokáig arra volt a legbüszkébb, hogy negyedikben kerületi szépírásversenyt nyert. Ma arra, hogy másodéves a Corvinuson. Az elmúlt héten zsúfolásig telt előadóban tartott élménybeszámolót az évfolyamtársainak. „Utálok úszni” – mondta, de nem hittek neki.
– Ezt komolyan mondta?
– Hogy utálok úszni? Persze. Hát lehet szeretni azt, hogy az ember ötkor kel, órákig úszik egy hideg medencében oda-vissza, aztán ugyanezt megcsinálja délután? És nincs hétvége, nincs buli a haverokkal? Aki ezt szereti, az még nem ment el a saját határaiig. Az nem úszott eleget, az nem is tudja, miről szól az úszás.
– Nem az úszás az, aminek köszönheti, hogy ma itt tart?
– Inkább embereknek és főleg magamnak köszönhetem. Egy gyógytornásznak, Szabolcs Juditnak, aki nem hagyott magamra akkor, amikor mindenki más igen. Az Adámi családnak, mert befogadtak, az edzőimnek, a barátaimnak. Tizenöt éve rehabilitációs okból kezdtem el úszni. Meleg vízben lubickoltunk, élveztem, hogy haladok, pedig járni akkor sem tudtam. Aztán az edzők rájöttek, hogy lehet velem valamit kezdeni, én pedig nagyon akartam.
– És ha valamit nagyon akar, akkor az úgy is lesz?
– Muhammad Ali mondta, hogy „a lehetetlen csupán egy rossz szó”. Ha valaki, hát én tudom, mire értette. Amikor megszülettem, az orvosok azt mondták, hogy örök életemben egy bepisilős, bekakilós kiskutya leszek. Kétéves koromban már egy német juhászkutyán lovagoltam. Sosem voltam könnyű gyerek. Ha úgy gondoltam, hogy igazam van, akkor azt tettem, amit jónak láttam. Rengeteg intőt kaptam, állandóan „fegyelmeztek”. Szegregált iskolába jártam, ahol arról próbáltak meggyőzni, hogy az integrációban végem lesz, erre életem legszebb öt évét töltöttem a Csík Ferenc Gimnáziumban (elsősorban élsportolók járnak ide – a szerk.), ahol én voltam az egyetlen kerekes székes. Egy hét alatt meggyőztem őket, hogy szeressenek. Ma innen vannak a legjobb barátaim. A választóvonalat egyértelműen az általános iskola jelentette, ahol láttam, hogy nálam sokkal, de sokkal rosszabb helyzetben is vannak emberek. Rájöttem arra, hogy én piszok mázlista vagyok. Sokkal könnyebb volt utána.
– Jól értem, hogy a mozgásjavítóban megpróbálták lebeszélni arról, hogy a kinti életben próbálkozzon?
– Arról próbáltak meggyőzni, hogy a szegregáció jó, mert megvédi a gyerekeket attól, ami kint várna rájuk. Megértem, mert valóban van olyan gyerek, akinek ez segít túlélni. Én más voltam. Engem a szüleim sosem neveltek burokban. Mindenhova magukkal vittek. Nekik is, nekem is fontos volt, hogy önálló legyek. Ez adott erőt sok mindenhez.
– Például ahhoz is, hogy London után ne hagyja abba?
– Négy éve tényleg majdnem abbahagytam. Az olimpia előtt egy héttel közölték, hogy mégsem utazhatok. Akkor egy kicsit összedőlt a világ, de aztán úgy gondoltam, hogy amíg nem jutok ki egy paralimpiára, addig nem értem el semmit. Úgyhogy folytattam.
– Kívülállók számára különös egy ilyen paralimpiai úszódöntő. A győztes szingapúri Jip Pin-hsziu 2.07.09 perces világcsúccsal nyert, ön negyedik lett 3.00.71-gyel. Óriási hajrá volt, az ötödik görög lányt mindössze egy századdal előzte meg. Az szokványos, hogy az első és a negyedik helyezett között 50 másodperc különbség van 100 méteren?
– Az Eb-n 2.53-at úsztam, az 7 másodperccel volt jobb, mint Rióban. Mégsem mentem volna semmire vele, mert akik előttem vannak, azokat én soha nem fogom megelőzni. Fizikai képtelenség. Látta, mekkora tenyere van a szingapúri vagy a kínai lánynak? Nekem gyakorlatilag nincs is tenyerem.
– Mégis ugyanabban a kategóriában indulnak.
– Hát ez az. Ami az épeknél a dopping, azok nálunk a kategóriák. Csak itt valamiért nincs antidoppingcsoport, amelyik lebuktatja a csalókat. A paraúszókat a sérültségük alapján 1–10-ig kategorizálják. Az 1 a legsúlyosabb, a 10 a legkevésbé. Én voltam már a 4-esben, most a 2-esben versenyzek.
– Változott az állapota időközben?
– Dehogy! Csak tapasztalatlanabb voltam. Amikor azt kérdezte az orvos, hogy meddig bírom felemelni a karomat, én a tőlem telhető legmagasabbra emeltem. Nem számítottam bele, hogy a vízben nehezebb lesz. Sok lány már akkor dörzsöltebb volt nálam. A vizsgálat egy alkalom, amire elvben fel lehet készülni. De olyan is előfordul, nem is ritkán, hogy tolószékkel gurulnak be a versenyre, aztán az afterpartyn magas sarkúban táncolnak. Olyat is láttam már, hogy a „súlyos izomsorvadásos” versenyző az eredményhirdetésen felsétált a dobogóra.
– Nemigen hallani, hogy bárki nyilvánosan tiltakozna ez ellen.
– A csalást mindenki látja, mindenki tud róla, de valamiért elnézik. Mi meg ebbe nőttünk bele. Az országoknak kellene összefogniuk, de erre nemigen láttunk még példát, sajnos. Én kihozom magamból a maximumot, de el kell fogadnom, hogy itthon az idő az ellenfelem, nemzetközi szinten pedig az a két-három ember, akit lehagyhatok.
– Ez nem túl motiváló.
– Ezért van bennem sokszor, hogy feladom, abbahagyom. Mert hiába edzek többet és keményebben, mint bárki, nem juthatok előrébb.
– Különösen, hogy a kedvenc számában, a 150 vegyesen el se indulhatott.
– Ez nem rajtunk múlt, egyszerűen nem jött össze elég induló.
– Azért megérte?
– Mármint az olimpia? Persze! Fantasztikus élmény volt.
– Mindenfélét lehetett hallani a körülményekről…
– Csodálatos volt a hangulat, gyönyörűek a medencék, kedvesek az emberek. Ami nem látszott, az öltözők, a szállások elég puritánra sikerültek, és az látszott, hogy nem sok gyakorlatuk van a parasportesemények szervezésében. Csak egy példa: a mozgássérült vécék ajtaja óriási volt, kifelé nyílt és valami rugó húzta állandóan vissza. Nem volt egyszerű bemenni és kijönni.
– Majd talán Tokióban.
– Az még odébb van. Egyelőre pihenek, és fél évig az uszoda közelébe se megyek. Minden időm a barátaimé és a tanulásé. Aztán majd meglátjuk. A távlati célok között ott van az olimpia, de elsősorban egy saját család és legalább két diploma.
– Az előbb végighallgattam beszélgetését az évfolyamtársaival. Elég nyíltan szólt a párkapcsolatáról (hogy tudniillik most van valaki az életében), az önálló élet nehézségeiről, és egy sor dologról, ami nekünk, egészségeseknek „tabunak” tűnik. Vannak egyáltalán tabui?
– Nincsenek. Tőlem bármit lehet kérdezni. Gyakran van, hogy megyek az utcán, jön egy anyuka a kisgyerekkel: „Anya, a néninek fáj a lába? Igen, kicsim, fáj, ne nézz oda!” Én ilyenkor odamegyek, és mondom: dehogy fáj! Így születtem.
Félpénzért
A Magyar Paralimpiai Csapat 18 érmet (1 arany, 8 ezüst, 9 bronz) nyert a XV. Nyári Paralimpiai Játékokon Rio de Janeiróban, ezzel a 162 résztvevő ország 83 érmes országa közül a 47. helyen zárt az éremtáblázaton. (Négy évvel ezelőtt Londonból 2 arany-, 6 ezüst- és 6 bronzéremmel tértek haza parasportolóink, és ezzel a táblázaton a 38. helyen végeztek.) Többen, köztük lapunk hasábjain Pásztory Dóra többszörös paralimpiai bajnok úszó is sérelmezték, hogy a parasportolók a felét kapják az épeknek járó állami jutalomnak. Ez még a négy évvel ezelőttinél is kevesebb pénz, ami – bár első hallásra soknak tűnik – éppen hogy elég a következő olimpiai ciklus felkészülésére.
Az aranyért 17,5 millió, az ezüstért 12,5 millió, a bronzért pedig 10 millió forint állami jutalmat kaptak a riói paralimpikonok. A különbség az, hogy amíg az ép sportolók esetében csak az első hat helyet díjazzák, itt a 7. és a 8. is kap pénzt. A negyedik helyezésért 7,5, az ötödikért öt-, a hatodikért négy-, a hetedikért két-, a nyolcadik helyezésért pedig egymillió forint jár.
Egyenlő pályák, egyenlő esélyek?
Az esélyegyenlőség érdekében a parasportolókat egy nemzetközi szakértői bizottság – a fogyatékosságtól függően – kategóriákba sorolja. Minden sportág saját besorolási rendszerrel rendelkezik, ezeket a nemzetközi sportági szövetségek készítették el. (Idehaza a sportolóknak először még azelőtt kell jelentkezniük besorolásra, hogy minimum 1 éve gyakorolják a választott sportágat, de még nem kezdték el a versenyzést.) Vannak sportágak, melyekben a besorolás egyszerűen nyomon követhető, teniszben például két kategória létezik: ülő (kerekes székes) és álló. Erőemelésben nincsenek sérültségi kategóriák.
Az úszóknál viszont egy-egy versenyző esetében az úszásnemtől függően is változhat a besorolás és előfordulhat, hogy valaki az egyik számban az enyhén, a másikban a súlyosabban sérültek között indulhat. Az, akinek a központi idegrendszere is érintett, valamint értelmi sérült is, általában nem besorolható egyetlen kategóriába sem, így nem versenyezhet. De bocciát játszhatnak például azok a versenyzők, akiknek sem a keze, sem a lába nem működik. Ők egy segítő segítségével játszanak. (Értelmi sérült versenyzők sokáig nem vehettek részt paralimpián. A jég 2012-ben Londonban tört meg.)
Paratörténelem
Mozgássérült sportolók már az első paralimpia előtt is részt vettek az olimpiákon. Az első fecske a német származású, amerikai tornász, Georg Eyser volt, akinek az egyik lábát amputálták, így műlábbal versenyzett az 1904-es olimpián.
Az első sérült magyar sportoló, aki az épek között versenyzett, a sportlövő Takács Károly volt. Takács, akinek jobb karja hiányzott, 1948-ban (London) és 1952-ben (Helsinki) is rajthoz állt, és az ötalakos gyorstüzelő pisztoly versenyszámban mindkét alkalommal győzött.
Sérült sportolók szervezett formában először a londoni olimpia megnyitójának napján mutatkoztak be. Egy egykori katonaorvos, dr. Ludwig Guttmann ösztönzésére kerekes székes háborús veteránok versenyeztek egymással, zömében britek. Négy évvel később ugyanitt, vagyis Londonban izraeli és holland veteránokkal egészült ki a mezőny. Ezt a versenyt tartják a mai paralimpia elődjének.
Az első valódi paralimpiai játékokat 1960-ban, Rómában már nem csak a háborús veteránoknak rendezték. 23 ország 400 kerekes székes sportolója vett részt rajta. A helyszín az abban az évben rendezett nyári játékok helyszíne volt. Tizenhat évvel később, Montrealban rendezték az első olyan paralimpiát, amelyen már különböző sérültségű sportolók is részt vehettek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!