Krizsó Szilvia: Tudok csendben maradni

– A fent és lent világa, a siker és a kudarc témája körül forog a Radnóti Színházban havonta jelentkező műsora. Az elmúlt három évben sikerült megfejtenie, mi a siker és a kudarc titka?

– Általános recept nincs egyikre se. Úgy fogalmaznék, siker vagy kudarc az, amit annak érzünk. Simán előfordulhat, hogy valaki valamit kudarcként él meg, miközben mások sikeresnek gondolják, vagy fordítva. Csaknem száz, általam nagyra tartott embert láttam már vendégül, művészeket, gazdasági szereplőket, írókat, akik mindannyian voltak már lent és fent. A kérdés mindig az, hogy hogyan lépnek tovább, miből építkeznek. Azt tanultam tőlük, hogy nem kell rettegni a kudarcoktól, mert az az élet velejárója. Amúgy alapvetően kudarckerülő típus vagyok, de rájöttem, a pillanatnyi sikertelenség hathat doppingszerként is, vagy adhat valami olyan plusztudást, ami építőeleme lehet egy későbbi sikernek.

– Gondolom, ezt a szemléletet próbálja átadni a tréningjein és coachként is.

– Nagyon hiszek abban, hogy rajtunk múlik, mit érünk el. Ha valaki hajlandó szembenézni magával, tisztában van a saját tehetségével, képességeivel, vagy éppen korlátaival, és az adottságaira koncentrál, akkor tudatosan azt a helyet keresi, ahol sikeres lehet. És a tudatosság olyan erőt ad neki, hogy megtalálja. Kiemelkedő teljesítményt pedig az tud nyújtani, aki a helyén van. És elégedett is csak az tud lenni. Én abban támogatom a partnereimet, hogy rátaláljanak a saját tehetségükre, és ezáltal az utukra. Hamar rá tudok hangolódni másokra, értőn tudok figyelni, ezzel pedig meg tudom nyitni a beszélgetőtársaimat. Ja, és tudok csendben maradni.

– Ezt hogy érti?

– A riportereket sem csak a kérdéseik határozzák meg, de az is, hogy tudják, mikor kell hallgatniuk. Például Koltai Lajos operatőr a legemlékezetesebb interjúalanyaim egyike. Anno az Estében volt a vendégem. Feltettem neki az első kérdést, s mert úgy mesélt, ahogy, azt éreztem, azzal teszem a legtöbbet, ha csak hallgatom.

– Legutóbb a Libikókában is ő volt az egyik vendége, a „párja” Koltai Róbert. A beszélgetés végül egy „helyzetgyakorlatba” torkollott...

– Sutyi zseniálisan instruálta Robit, azt szemléltetve, hogyan jön létre valami a vásznon, illetve a színpadon. Kulisszatitkok is kiderültek, például, hogy mitől változik meg a színész arckifejezése, vagy hogy a fény hogyan befolyásolja a hangulatot. Igazán különleges élmény volt a nézőknek és nekem is látni, hogy – miközben most dolgoztak együtt először – mennyire egymásra tudtak hangolódni, és néhány perc alatt mi mindent el tudtak mondani szavak nélkül.

– Volt, hogy nem működött a „kémia”?

– Egyszer, talán. Az illető aznap kapott néhány „pofont” az élettől, és ezért nagyon maga alá került. Kicsit olyan lett az egész, mintha terápián ülnénk, ahol ő a páciens, én meg a pszichológus.

– A könyv ajánlója szerint az alanyok legnagyobb győzelmei és a legcsúfosabb bukásai is előkerülnek. Önnek melyek ezek?

– Nem is tudom. Például azt, hogy nem vagyok már a tévében, lehetne bukásnak tartani, de én nem érzem annak. Vagy másképpen fogalmazva, nem az én kudarcom. Lehet, hogy hülyén hangzik, hogy valahol még a sikerem is, hiszen igazából az történt, hogy azért nem volt rám szükség, mert nem bizonyultam „megbízható” kérdezőnek. Amire meg büszke vagyok. Ahogy a díjaimra, legfőképpen a Pulitzer-emlékdíjra, mert azt profi szakmai grémium ítélte oda. Kár lenne persze tagadni, akkor azért nagyon nehéz volt megélni, hogy valakik úgy döntöttek egy íróasztalnál, hogy ne csináljam tovább azt, amit addig csináltam és amibe rengeteg időt és energiát fektettem, mert a fejemben addig a pontig az volt, hogy még évekig tévézek. A legnagyobb győzelmemet pedig azt hiszem, magam felett arattam. Hogy abból az emberből, akinek a saját dolgai voltak a legfontosabbak, és egykeként azt szokta meg, sőt el is várta, hogy minden körülötte forogjon, simán átléptem abba az anyuka szerepbe, hogy én forgok bolygóként a kislányom körül. És nemhogy nem érzem lemondásnak, hogy mindent ennek rendelek alá, hanem az a legnagyobb öröm, hogy ezt csinálhatom. Nekem nagyon nagy siker az, hogy odaadó anyuka tudok lenni.

– Tizenöt éve a kommunikáció különböző ágaival foglalkozik. Izgul még színpadra lépés vagy (köz)szereplés előtt?

– Nagyon is. A jobb fülem olyankor picit dübörög. De ahogy megérzem, hogy a közönség vagy a hallgatóság velem van, megnyugszom, és nincs több zaj belül. Az izgulás nekem erőt ad a teljesítményhez.

– A 2007-es Orbán Viktor-interjújáért Kamera Hungária-díjat kapott. Tényleg nincsenek már kemény kérdéseket feltevő újságírók, vagy igény nincs ilyen interjúkra?

– Egy-két helyen lehet látni ilyen beszélgetéseket, és van egy-két fantasztikus újságíró is, de mondjuk Orbán Viktor ma már nem nagyon megy be stúdiókba. Amúgy nagyon kevés műsort nézek mostanában. Nálam már máshol vannak a hangsúlyok. A politika hidegen hagy, vagy inkább bosszant. Természetesen olvasok újságot, tájékozódom a neten, de nem a hírekkel kelek és fekszem, mint régen. Ráadásul ugyanazok a politikusok mozognak a porondon évtizedek óta, nagyjából ugyanazt mondják, így kevesebb az újságírók lehetősége is. Nincsenek valós válaszok a valósnak tűnő kérdésekre sem, a közönség pedig apolitikussá vált. Talán nincs is már olyan nagy súlya az ilyen jellegű műsoroknak.

– Ön lesz még valaha képernyőn?

– Úgy érzem, igen, de biztos nem politikai újságíróként. A gazdaság és a kultúra ötvözete érdekel, ráadásul közgazdász vagyok, tehát van valamilyen rálátásom a dolgokra. Arról nem is beszélve, hogy az emberek mindennapjait, életét jobban érintik, hogy mi történik a világban, minthogy mit gondolnak a politikusok.

– 2007-ben az ötödik legbefolyásosabb nőnek választotta az amerikai magyar nagykövetség. Nem érzi, hogy „felelősséggel” tartozik a szakmájáért, a nézőkért?

– Az is felelősség, amit a Radnótiban csinálok. Az ott elhangzottak erőt adhatnak azoknak, akik eljönnek. A legnagyobb felelősséggel azonban a családomnak tartozom, illetve magamnak azzal, hogy úgy élem a saját életemet, ahogy azt a legjobbnak gondolom. Szerintem akkor hatsz igazán, ha szenvedéllyel, erős motivációval csinálod azt, amiben hiszel. A gyerekszoba falán belüli dolgok nekem most fontosabbak, mint az ajtón kívüli világ.

– Lánya, Luca tízéves lesz januárban. Milyen elveket képvisel anyaként a tévé, a számítógép, illetve a mobiltelefon világában?

– A 19. századból ragadtam itt, korszerűtlen elveket vallok: kiütést kapok az okostelefonoktól, a tabletektől. Frusztrál, hogy kisgyerekek kezéből szinte lehetetlen kivenni ezeket, amiben azért a szülőknek is van felelőssége. Örülök, hogy Luca rengeteget olvas, sőt még könyvet is ír, de hazudnék, ha azt mondanám, soha nem játszik a telefonnal. Sajnos ő is imádja a kütyüs játékokat és bosszantja, ha ráparancsolok, hogy hagyja abba. Mivel az elveimmel ellenkezik, még nincs saját mobilja, de már nehezen tartom az állásaimat. Minden osztálytársának, barátjának van és állandóan nyaggat érte. Úgyhogy lehet, hogy a közelgő szülinapja fordulópont lesz ebből a szempontból. Azért korlátozások biztosan lesznek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!