– Az, aki falun él, tud földet művelni, mert a szülei és a nagyszülei is ebből éltek – így magyarázta a héten Hegedűs Zsuzsa szociológus, nem mellesleg a miniszterelnök tanácsadója, alapítványi programjának lényegét. A kérdés, hogy az alapítvány, amely segíteni akar a mélyszegénységben élőkön, mennyire ért ahhoz, amivel támogatja őket, az interjúban is megválaszolatlan maradt.

Pedig nagy a hírverés a program körül, májusban a televízió mutatta, miként kapják vállukra a családfők az ajándékba kapott vetőmagot. Mindez vágóképnek kitűnő, de az szinte borítékolható volt, hogy ilyen késői ültetés/vetés mellett sok foganatja nem lesz a dolognak. Arról nem is beszélve, hogy azt sem nézte meg senki, hova kerülnek ezek a magok. Zsebkendőnél kisebb területekre, soha, senki által meg nem művelt földekre. Vagy éppen élelmes felvásárlók csomagtartójába, néhány ezer forintért cserébe. Addig, amíg a szegényeknek semmi érdekük nem fűződik ahhoz, hogy megtartsák, felneveljék állataikat, megszabadulnak majd tőlük. Amennyiben csak úgy juthatnának újabb adományhoz, ha legalább egy részét az előzőnek felnevelik, más lenne a helyzet. Igaz, ehhez támogatni, tanítani is kell őket. Nem ártana talán először az önkormányzatokkal egyeztetni, közösen kigondolni, hogy hogyan segíthetnének. Közös munka helyett azonban csak félresiklott jó szándék látszik, aminek az alapítvány által kiosztott állatok, és az őket felnevelni nem nagyon tudó szegények látják kárát. Ezt pedig a kormányfő tanácsadója is láthatná, ha lemenne egy-egy faluba. De – mondják – nemigen megy. Elmegyünk hát mi, Nógrád megyébe, hogy megnézzük, ott vajon jól lakott-e minden gyermek.

Rimóc jegyzője, Simon Mihály fogad minket, szeretettel beszél a falujáról.

A kevesebb, mint 2000 lakosú falunak mintegy 25 százaléka roma, a legszegényebbek a falu végén, a domb tetején laknak. A jegyző szerint a programmal szerinte nem lenne semmi baj, ha egy kicsit átgondoltabb lenne. „Úgy nem lehet, hogy hétfőn szólnak, és szerdán már lepakolják a kisállatokat.” Ez történt pedig a héten is. Naposcsibéket hoztak szerdán, kis probléma volt, hogy tápot viszont nem adtak mellé. Utólagos ellenőrzést meg senki sem végez, azaz csak kiadják a jószágot, de az már nem érdekel senkit, mi lett velük, életben maradtak-e egyáltalán. Rimócon több mint 50 család próbál kezdeni valamit az adományokkal.

Feldöcögünk a dombra a jegyzővel, hogy megismerkedhessünk a rögvalóval. Düledező viskók, szedett-vetett földeken rohangáló pucér, poros kisgyerekek – kutyák futnak utánuk. Az utca végén nyomós kút, előtte sor. Csak itt van víz, akinek kell (főzni, mosni, itatni), ide jön. Kerítés sehol sincs, a „kertek” végében romos budik, ajtó helyett rongy takarja belsejüket. Nem cifrázzuk túl a dolgot, az első házba bemegyünk. Nagyon nem kell erőlködni, ajtó, ablak nincs, egy hangos köszönésre máris kitódul mindenki a házból. Kissé gyanakodva fogadnak. Meg sem kell kérdeznem, hogy részt vesznek-e a programban, a ház oldalában csipegetnek a körülbelül 3 hetes tyúkok, úgy egy tucatnyi. Ketrec helyett valami drótokból összetákolt építmény van csak, de azon szabadon járnak ki-be az állatok. Akkor még azt hisszük, ennél szakszerűtlenebb módon csirkét tárolni nem lehet – délutánra már semmin sem csodálkozunk. Kaptak tíz tyúkot is, de azokat már elrendezték – kondérban végezte mind. „Ezekkel nem tudom, mi lesz. Drága a táp, nem nagyon telik rá” – meséli az apa. A kis Martin, az utca kópéja nagy hangon követeli, hogy hozzájuk is nézzünk be, nekik malacuk is van. A röfi neve Erzsi, nem a program része, de lelkesen vesz részt a társalgásban, majd kidönti az ólat. Ezen a portán mindenféle lábasjószággal találkozunk. Van itt az első körös napos csibékből, kissé ványatagon kóvályognak a kertben. A kiskacsák már el vannak kerítve, ők is növekszenek. Aztán kiderül, hogy kaptak a szerdai adagból is, a család feje szívélyesen invitál a házba, hogy megmutassa. A belső szobáig megyünk, ahol gyerekkád áll a sarokban, a mosott ruhák alá tolva. Kihúzza, leemeli róla a pokrócot, alatta egy csomóban tekereg tucatnyi kiscsibe. „Az a baj, hogy tegnap hoztuk, de már nyolc megdöglött” – mondja. Nincs itt túl meleg nekik, kérdezem, mire megvonja a vállát. „Mit tudjam én azt? A múltkor is így csináltuk.” Igaz, akkor is elpusztult jó néhány.

Ahogy haladunk előre, látunk csirkéket az út közepén korzózni. Kacsákat lerozzant fotelben, lepedővel letakarva, nyúlketrecben, padlás tetején, fojtó melegben. Van, ahol még csak most készül az ól. Takaros munka, hatalmas rönkfákból. Miért nem deszkából csinálják, kérdezem, mire kiderül, nincs pénzük. Hát a fa? – mutatok a rönkökre, mire az addig büszke és nagyhangú gazda elcsöndesedik. „Loptuk azt, hát mi van abban?” – mondja ki helyette a felesége. „Nem segített itt nekünk ebben senki. Volt régen tyúk is, liba is, de most már semmi sincs. Helye sincs, hát építeni kell. És ha nincs deszka, hát szerezni kell” – így szól a szomorú összegzés.

„Áldja meg magukat a jóisten, ez nagyon jó program” – mondja a szemközti, omladozó ház tövében ülő idős asszony. Amikor szólok, hogy igazából egy újságtól jöttünk, bólogat, majd hozzáteszi: „azért jobb lett volna, ha kecskét adnak, vagy disznót”. A konyhában bolti csirke hever az asztalon, még rá sem kérdezek, már mondják is a választ. Le nem vágnák ők a tyúkokat, semmi pénzért! Örülnek, hogy van. De a kecske, az jobb lenne.

Olyan helyen is járunk, ahol lábasjószág egy sincs. Nem, itt sem maradtak ki a programból, kaptak napos kacsát, vagy húszat. A nő, akit otthon találunk, szomorúan csóválja a fejét: „A lányom megfojtotta majd az összest. Hát honnan tudta volna, hogy nem játék? Olyan kis aranyosak voltak. Csak három maradt, azt elvittem a szomszédba, inkább nevelje ő”. Van olyan is, ahol minden csirke megdöglött. „Hideg vizet adtam nekik, amikor az a kánikula volt. Megitták, meghóttak” – így szól egy rokkantnyugdíjas férfi meséje, de találkozunk olyannal is, akinek az összes kis kacsája – némiképp gyanús módon – belefulladt az itatóba, meg olyan is, akinek a vihar verte el a jószágát. Többen arra panaszkodnak, hogy ellopták a csibéiket. Egyetlenegy férfi mosolyog csak, miközben azt mondja, eladta őket. Gyorsan lehurrogják („Ne hazudjál már, a sógorodnál vannak!”). Erre meghunyászodik. Nem, ő tényleg nem adta el, mind a sógornál van, csak viccelt. Az első válasza valahogy őszintébbnek tűnt. – De van, aki eladta – teszi hozzá, mentve a menthetőt. Mikor megkérdezem, hogy kik azok, kissé ijedten húzza be mindenki a nyakát. Ők azt ugyan nem tudják. De ha mégis tudják, hát nem mondják meg.

„Volt csibe, de elcseréltük. Egy 70 kilós disznóra” – mondja egy sertepertélő asszony, lába körül négy kisgyerek tülekszik. Megnézném én azt a disznót is, gyors a válasz: levágták. A szomszédban sincs egy kiscsibe sem, itt viszont szó sincs cseréről. Elfogyott a múltkor kapott táp, így nem lenne mit enniük. Hogy éhen ne haljanak, átpasszolták őket inkább a sógorhoz, aki – szigorúan családi alapon – adott értük 2500 forintot. „Most mondja meg, miért ilyen naposcsibéket hoztak? Kényes jószág, hamar elpusztul. Én szerintem az, aki kitalálta ezt az egészet, nem látott még naposcsibét” – foglalja tömör panaszba véleményét egy fiatal lány. Szavaira az idősebbek is bólogatnak, nehéz minden tapasztalat nélkül, segítség nélkül felnevelni ezeket az állatokat, jobb lett volna, ha nagyobbakat kapnak.

A falu rendezettebb részein, vagyis egy utcával lejjebb, egy kicsit máshogy élik meg az emberek a programot. Egy idős nénit szólítok meg, aki a kertjében tesz-vesz, hallott-e már a kisállat-osztásról. Kiderül, hogy látta is, ahogy a héten hordják őket. „Ahogy jöttek erre, még fel is ajánlották, hogy eladják nekem, de nem akartam magamnak bajt” – mondja. Nem kell soká mennünk, hogy hasonló történetet halljunk. Egy asszonyt a fűnyírásban tartunk fel: „nem kellett nekem, pedig csak háromezret kértek a harminc darabért. De a kiscsibe kényes. Inkább veszek én magamnak, nagyobbat”. Bólogat, amikor arra kérdezünk rá, vajon másoknak is kínálták-e a csirkéket, de arra nem tud, pontosabban nem akar válaszolni, hogy megvette-e őket bárki.

A program egy része tehát tényleg célba talált. A szegények némelyike (így-úgy, valahogy) képes volt életben tartani a kisállatokat. Vannak viszont jó sokan – őket persze senki nem ismer, csak hallottak felőlük –, akik rövid úton kevéske pénzért túladtak a naposcsibéiken, a kevéske tápon, a vetőmagon. És vannak persze – őket már végképp senki sem ismeri, ugyebár –, akik jó üzletet látnak ebben, megveszik olcsón az adományokat a szegényektől. Így mesélik a falusiak, bár az minden, ügyesen megforgatott mondatból kiérződik, bajt nem akar senki, tartanak a fővárosi jótevők haragjától. Pedig nagy retorziókra nem számíthatnak, az alapítvány csak osztotta a jószágot, de számon nem kérték, hogy megvan-e mind. Az viszont biztos, hogy ahol a tyúkok egyből a tányérba kerültek, legalább a gyerekek jól laktak. Legalább akkor. Egyszer.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!