Csoda, hogy volt.. . A budapesti Queen-koncert és a sikeres film titkai

Csoda volt – minden szempontból. 1986 nyarán a Népstadionban 76 ezer őrjöngő néző előtt lépett fel a világ akkori legnagyobb színpadi show-jával a Queen. Már az is kész csoda volt, hogy az akkori hatalom engedélyezte a koncertet.

Az pedig, hogy végül el is jöttek… „1984-ben Csehszlovákiába vittem Elton Johnt. Egy nagyon nagy elvtárssal kellett tárgyalnom a koncertről. Végül beleegyeztek, de azzal a kikötéssel, hogy Elton nem viselhet fülbevalót, mert az homoszexualitásra buzdítja a csehszlovák fiatalokat. Amikor elmondtam neki, röhögött, és valóban nem viselt fülbevalót. Egy hatalmas, ötkarátos gyémántkövet ragasztott a fülére, azzal lépett fel.” Hegedűs László, az akkoriban Nyugat-Berlinben, ma már újra Budapesten élő menedzser fővárosi irodájában, egyben a lakásában fogad. A falon arany- és platinalemezek, közös fotók Mercuryval, Stinggel, Elton Johnnal, Jon Bon Jovival. „Ilyen légkörben csak kisebb koncerteket lehetett becsempészni a vasfüggöny mögé. A fordulatot Gorbacsov híres peresztrojkás beszéde hozta el 1985-ben. Utána nem volt olyan koncert, amit ne tudtunk volna eladni. Hirtelen mindenki nyitni akart” – meséli.

„Hegedűs Laci évek óta szerette volna elhozni a Queent, de valahogy nem jött össze. De ha Laci valamit a fejébe vesz, azt meg is csinálja.” Mihályi Györggyel, az akkori koncertről készült film producerével ülünk egy szentendrei cukrászdában. „Amikor először felvetődött, hogy jó volna, ha eljönnének, még meg lehetett volna csípni őket. 1985-re azonban már akkora vállalkozássá nőtték ki magukat, hogy csak stadionkoncerteket vállaltak.” Ráadásul az nem úgy megy, hogy valaki felhívja a Queen menedzserét, hogy ekkor meg akkor nem jönnének-e Pestre, hanem többen is versenyeznek egy-egy koncertnapért.

„Aztán megtudtuk, hogy elvi lehetőség volna idehozni őket. De az is kiderült, hogy valami olyasmit kellene ajánlanunk, amiért ők is úgy gondolják, hogy megéri nekik. És ez biztos, hogy nem a pénz. Mert annyi a világon nem volt, amennyibe kerültek” – meséli az egykori producer. Ekkor találták ki a filmet. „Hogy nekem vagy Lacinak jutott eszébe, ma már nem tudjuk, de tény, hogy semmi más nem érdekelte őket. Ajánlottunk koncertlemezt, de olyat ők százszor jobbat tudtak csinálni. Aztán kitaláltuk, hogy akkor felvesszük az egész koncertet filmre, de erre azt mondták, hogy egy héttel korábban éppen a BBC rögzített egy koncertet 20 kamerával.

Akkor mondta Laci, hogy ez nem koncertfilm lenne, hanem igazi mozifilm, 35 milliméterre forgatva, az Oscar-díjas magyar operatőr iskolájának legjobbjaival. Mercury és Jim Beach, a zenekar menedzsere is ismerte Zsigmond Vilmost, Kovács Lászlót, Szabó Gabit. Kérdezték, hogy tényleg Zsigmond lenne- e az operatőr. Mondtuk, hogy talán nem pont ő, de azok, akiket ugyanaz a mester tanított: Illés György. Valamiért ez hatott.”

Van az a pénz

„A film nemcsak azért volt az egész produkció kulcsa, mert anélkül nem jöttek volna, hanem azért is, mert egy koncertet biztosan nem tudtunk volna kifizetni – állítja Hegedűs László. – Egy Queen-koncert nagyjából 1 millió dollárba került akkor, az Interkoncert (ez a szervezet utaztatta a külföldi zenekarokat Budapestre) teljes évi devizakerete ennek éppen a fele volt. Arra esélyünk se lett volna, hogy a jegybevételből fedezzük az egészet, hiszen a legdrágább jegy is 350 forintba került.”

A filmet pedig jóval olcsóbban készítették el, mintha ugyanezt Nyugat-Európában forgatták volna, ráadásul úgy összezavarták az elvtársakat, hogy már senki sem tudta pontosan, mennyi a teljes költségvetésből a film és mennyi az együttes gázsija. „Összehívtak egy egyeztető konferenciát, ott volt minden fontos ember. Mondtuk, hogy ennyi meg annyi lenne a koncert, mire felállt Bulányi László, az ORI (Országos Rendező Iroda) igazgatója, és közölte, hogy ennyi devizája nincs az országnak ilyen hülyeségre, amikor a kórházakban nincs elég életmentő gyógyszer. Hogy ez hogy jött a koncerthez, nem tudom, de tény, hogy Bulányi kiviharzott a teremből. Akkor Kiss Imre, a Budapesti Tavaszi Fesztiválok megálmodója csendben megjegyezte, hogy ha az ORI nem hajlandó finanszírozni, akkor az ő szervezete, az IPV szívesen beszáll.” Hogy a dolog sínre kerüljön, abban nagy szerepe volt Schmitt Pálnak, aki akkoriban már a MOB főtitkára és a NOB tagja volt. Viszont korábban ő volt a Népstadion igazgatója, és pontosan tudta, mit jelentene egy ilyen koncert az országnak. „Azt hiszem, ő szólt oda Berecz Jánosnak, a párt kultúráért felelős főpotentátjának, aki végül engedélyezte a koncertet” – emlékszik vissza Hegedűs.

Nincs az a technika

„Nem is a pénz volt a legnagyobb probléma, hanem az, hogy nem állt a rendelkezésünkre egy ilyen filmhez szükséges technika. Mármint nem a cégnek, hanem az országnak.” Mihályi György meséli, hogy Németországból és Jugoszláviából hozattak filmes kamerákat és hangtechnikát. „A próbák és a forgatás idején minden filmes munka leállt idehaza, minden szakember nálunk dolgozott.”

Zsombolyai János rendező kitalálta, hogy ő a koncert közben is szeretné látni a nézők arcát, ezért a teljes stadiont bevilágították. „5 kilowattos lámpákkal, képzelheti! Egy kisváros egyhavi áramszükségletét használtuk fel egyetlen este alatt” – mondja Mihályi.

Egy másik megoldandó probléma a kamerák szinkronizálása volt. Senki nem tudta, hogy lehet 17 kamerát úgy összehangolni, hogy a koncertből egyetlen pillanat se vesszen el, és minden összhangban legyen a zenével. Hasonló méretű koncerteket korábban nem rögzítettek filmre teljes egészében: Woodstockban rengeteg kamera forgott, de a felvétel tele volt lukakkal. „Valaki másodpercre kiszámolta, mikor kell indítani a kamerákat. Az elsőt öt perccel a koncert kezdete előtt kellett indítanunk. Szívtuk a fogunkat, mert öt perc nyersanyag biztosan a kukába ment.”

Egy tekercsre 12 és fél perc anyag fért, a filmhez felvásárolták az országban fellelhető összes nyersanyagot. „A cég minden pénze nyersanyagban volt. Ha ez nem sikerül, csődbe megyünk, mondtam – emlékszik Mihályi. – Ráadásul a filmesek nem pontosan úgy dolgoznak, ahogy a tévések. Amikor Ragályi (Ragályi Elemér, a film operatőre – a szerk.) a próbán közölte Mercuryval, hogy lesz szíves még egyszer előrerohanni a dobtól, hogy ő élességet állíthasson, az énekes annyira kiborult, hogy üvöltözni kezdett. Ettől én annyira rosszul lettem, hogy belázasodtam. Biztos voltam benne, hogy ebből nem lesz semmi.”

Két bomba a végére

A végeredmény ismert: a koncert és a film is óriási siker lett. Minden klappolt. Pedig két órával a koncert előtt akár le is fújhatták volna az egész bulit. Tudniillik valaki felhívta a Népstadiont, és Hegedűst kérte a telefonhoz. „Mondta a portás, hogy engem keresnek. Valahogy odavergődtem a telefonhoz abban az őrültek házában. Egy síri hang közölte velem, hogy bomba fog robbanni, és minden szemét kapitalista meg fog dögleni velünk együtt. Zavaromban valami olyasmit feleltem az ürgének, hogy higgye el, én is eléggé utálom az egész bagázst, és megköszöntem, hogy hívott. Egy bombafenyegetés akkoriban egzotikus dolognak számított, nem vettem komolyan. Nem is szóltam róla senkinek.”

Már az utómunkák zajlottak, amikor mégis robbant egy bomba. Akkoriban nem volt meg a technika arra, hogyan láthatja az összes vágó az összes fontosabb kamera minden kockáját, ráadásul szinkronban. Igazi magyar leleménnyel megoldották: egy videoszalagra rögzítették a kamerák miniatűr képeit egymás alá. Ezt kapta meg minden vágó. És még valaki. „Egyszer csak telefonált Jim Beach, és azt mondja: figyelj, George, nem lesz film. Azt hittem, ott helyben meghalok” – mondja Mihályi. Pedig mindössze annyi történt, hogy valószínűleg egy rosszul fizetett technikus eladta az egyik 12 kamerás kópiát valakinek, az pedig a feketepiacra dobta a „filmet”. Végül elsimították a balhét.

Mindennek harminc éve. És már Mercury sem él, pedig ha élne, hetvenéves lenne. Negyvenötöt élt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!