Szégyenteljes látvány a náci karlendítés bárhol, de Németországban a legrosszabb. Dermedten nézte a világ a Chemnitzben randalírozó, bevándorlókra, színes bőrűekre vadászó neonácikat. 73 évvel Hitler bukása után kísért a múlt.

 

„Mi idióták! Nem tudtuk, hogy a fal tényleg a fasizmustól védett!” – hirdeti egy friss német internetes mém. Az irónia forrása, hogy egykor az NDK hivatalos álláspontja szerint azért kellett falat, szögesdrótot húzni Berlinben (és a belnémet határ teljes hosszában), mert nyugatról fasiszta veszély fenyegette a szocializmus békés építését. Most viszont úgy fest, a szélsőjobb éppen keletről támad. A szászországi botrány előzménye ismert: egy halálos kimenetelű, vásári késelés, amelynek gyanúsítottja két (azóta három) arab férfi. Egy évvel ezelőtt a populista-nacionalista Alternatívát Németországnak (AfD) párt arányosan több mint kétszer annyi voksot kapott az egykori NDK-s tartományokban, mint a régi NSZK területén (22,5, illetve 11 százalék). Égető kérdés: mit tanultak a németek történelmük legsötétebb korszakából?

Régi bajtársak

A háborús vereség sokkolta a náci agymosáson átesett társadalmat 1945-ben. A porig bombázott nagyvárosokkal (Berlin, Hamburg, Drezda) együtt összeomlott az a hazugságokból épült „párhuzamos valóság”, amelyet oly szorgosan és hatékonyan épített Goebbels propagandagépezete. Magában biztos sok túlélő kínlódott a lelkiismeretével, de a romeltakarítás és az újjáépítés nem a nyílt önvizsgálat ideje volt. Később a két német államban eltérő módon bántak a rettentő örökséggel. Szavakban „antifasiszta” volt mindkét ország, de a hétköznapok sokszor más képet mutattak itt is, ott is.

Nyugaton nem voltak finnyásak a szavazópolgárok, 1966-ban azt a Kurt Georg Kiesingert választották kancellárrá kereszténydemokrata színekben, aki egykor köztudottan a nemzetiszocialista párt (NSDAP) tagja volt. Részben az ő hatalomra jutása tüzelte a radikális diákmozgalmakat tiltakozásra. A háború alatt vagy közvetlenül utána született nemzedék vágta a szülők, nagyszülők szemébe, hogy a nácik negyedszázad elteltével is köztük járnak, a Wirtschaftswundernek, a gazdasági csodának hála gyakran Mercedesszel vagy BMW-vel.

Fájdalmas tisztázó folyamat kezdődött. Kiesinger ’69-ben megbukott. Az új kancellár, az ellenálló Willy Brandt a következő évben térdre borult a varsói gettófelkelés áldozatainak emlékművénél – ezzel a drámai gesztussal ismerte el a németek felelősségét a tömegygyilkosságért. Sokat tett a bűnök feldolgozásáért, és példát mutatott utódainak, Helmut Schmidttől Kohlon át Merkelig. Úgy tűnt, felnőhet egy generáció, amelyik komolyan veszi, hogy „soha többé”. Igaz, sokan hallgatták el a családi történetek vállalhatatlan részeit, a korszak önironikus szállóigéje szerint „a nácik mindig a szomszédok voltak”

Ugyanakkor a diákmozgalmakból kinőtt szélsőbalos terrorcsoportok, a Vörös Hadsereg Frakció, a Bader–Meinhof csoport emberrablásokkal, robbantásokkal ásták alá a hatvannyolcasok hitelét. Sok minden maradt a régiben. Gyakran elég volt néhány korsó sör is… Hajmeresztő végignézni az 1973- as(!) kölni karnevál filmrészletét, amikor a mókamester a mulatós rigmusok közé becsempészi a náci „Sieg heil!” köszöntést, a közönség pedig zajos tetszéssel jutalmazza a tréfát. Mire az elegánsan öltözött középkorú férfi rátesz még egy lapáttal a színpadról: „Nahát, mennyi régi bajtárs van itt!” A  csontvázak sorra borultak ki a szekrényből, egészen a legutóbbi évekig. A nagy tekintélyű, Nobeldíjas író, Günter Grass csak 2006- ban vallotta be, hogy ifjú éveiben a Waffen-SS-ben szolgált.

A porosz hagyomány

Keleten, a szovjet fennhatóság alatt létrehozott NDK-ban a szőnyeg alá söpörték a náci múltat. A sztálinista értelmezésben a „dolgozó nép” nem volt, nem lehetett Hitler bűntársa, hanem áldozat volt maga is. Nyilvános vitára – a rendszer diktatórikus lényegéből adódóan – remény sem volt. Nem akart önmarcangolást az új hatalom. A lelkiismeret helyett a vak engedelmességre épített az „első német munkás-paraszt állam” is, ugyanarra a porosz bürokratikus-katonai hagyományra, amire korábban a Führer. Karl-Heinz Borchardt keletnémet ellenzéki mesélte, az állambiztonsági minisztérium börtönében egy tiszt azt mondta neki: szerencséje, hogy a szocializmusban él, „azelőtt a kéményen át eresztettünk volna ki”. Így, többes szám első személyben. Ha ez igaz, akkor a Stasi embere lényegében folytonosságot vállalt a Gestapóval.

A nem hivatalos közvéleményben makacsul tartotta magát a „jó náci évek” legendája, vagyis, hogy Hitler 1933–39 között fellendítette a gazdaságot, elérte a versailles-i békeszerződés felülvizsgálatát, a harmadik birodalomhoz csatolta Ausztriát és Csehországot – csak ott rontotta el, hogy háborúzni kezdett a Szovjetunióval. Sokan próbálták így igazolni önmaguk, családjuk kollaboráns múltját. A Führer elleni ’44-es sikertelen összeesküvés résztvevőiről tereket, utcákat neveztek el az NDK-ban, de ezeket a köznép gyakran „Árulók tere” néven emlegette.

Megrendítő, de nem meglepő, hogy az ordas eszmék búvópatakként tovább éltek, és szennyáradattal törtek a felszínre Chemnitzben. Bizarrabb díszletet nem is választhattak volna: a neonácik az egykori Karl-Marx-Stadtban ma is álló hatalmas Marx-szoborfej szúrós tekintete előtt masíroztak (képünkön).

Karlendítő rendőrök

Chemnitz aggasztó tapasztalata, hogy a rendőrség nem állt feladata magaslatán. Egyelőre tisztázatlan, mennyi volt ebből az ügyetlenkedés, és mennyi a neonácik iránti hallgatólagos rokonszenv. A rendőrségről szivárgott ki az iraki és szír gyanúsított elleni elfogatóparancs, amely a tüntetések ürügyéül szolgált. Előzőleg egy szabadnapos rendőr intézkedett a drezdai Pegida-tüntetésen, hogy őrizetbe vegyék a ZDF tévécsatorna riportereit. A napokban indult eljárás uszítás gyanújával két bajor szövetségi rendőr ellen, akik nyilvánosan rasszista jelszavakat kiabáltak, miközben magasba lendítették jobbjukat.

Az újraegyesített Németország titkosszolgálata sokáig büszke volt rá, hogy név szerint nyilvántart minden neonácit, semmi sem történhet a tudta nélkül. De egy ideje erősödik a gyanú, hogy az informátorok közül sokan rászedték beszervezőiket, akik jobb esetben is naivak voltak. Lényegtelen vagy félrevezető „fülesekért” szép pénzeket húztak, és abból támogatták a szélsőséges mozgalmakat. A futballhuligánokkal szoros kapcsolatban álló neonácik szervezettsége, mint most kiderült, nem hazudtolja meg a német hagyományokat.

Tavaly óta az AfD már a Bundestagban igyekszik apránként szalonképessé tenni a szalonképtelent. Alexander Gauland frakcióvezető a chemnitzi események után „érthetőnek” nevezte, hogy elszabadultak az indulatok. Az AfD népszerűsége az e heti felmérés szerint 17 százalékos, ezzel másodikak a CDU után. Merkel kormánya a jogállam és a csendes többség erejében bízik. Kérdés, mennyire szűk az a kisebbség. A német gazdaság jól teljesít, manapság nem a kilátástalan nyomor űzi az embereket a szélsőségesekhez, mint ahogy a weimari köztársaságban 90 éve. Társadalomkutatók kongatják a vészharangot: jelen helyzetben egy gazdasági válság beláthatatlan következményekkel járna.

FOTÓ: JOHN MACDOUGALL, AFP

Címkék: Interjú

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!