Apró, egymásba fűzött lakatokkal. Jel­ké­pei annak az összefogásnak, ami segített, segít, hogy itt a jövőben is lehessen élni, gyerekeket nevelni – ezt írták ki a fal elé művészek, sportolók, akik jöttek – szintén segíteni. Kár, hogy előtte a Madár, azaz Erdei Zsolt ökölvívó által ültetett kis fenyő elszáradt. Nem ő tehet róla… A városszéli vadonat­új lakóparkban, ahová a vörösiszap-károsultak közül kilencven család költözött, szinte még fa sincs. Fű már serken. De egyelőre a szép házak is falanszter jelleget mutatnak így. „Isten teremtő munkájában fittyfirittyek vagyunk: élő nagy fát nem tudunk ide gyártani…” – mondja egy járókelő. Zöld­mezős beruházás: az utolsó épületet augusztusban vették birtokba lakói.

Kolontáron másként festenek az új épületek. Meglehet azért, mert egy domboldali utca folytatásaként épültek az új házak. Az egyik homlokzatán, az ablakok felett IHS felirat. Iesus Hominum Salvator – Jézus az emberek megváltója. A 84 éves Lehman Sándor és felesége, Weingartner Irén lakik itt. A szomszédban is Lehmanok, két házban: Róbert fia és párja, Gizi, meg a négy nagy gyerek. Sándor bácsi feleségét tartotta a feje fölött a vörösiszapban vagy két órán át, ő maga nagyon megégett. Megmentőik fiatal erdészek voltak Kroyer Jánossal az élen – apró terepjáró quadokkal. Június 20-án, Irén néni születése napján vehették át a kulcsot a házhoz, amelynek tervrajzait az elmúlt hónapokban „rongyosra” olvasták. Irénke akkor nagy tepsi süteményt sütött még András fiánál, Ajkán, s mindenkit meghívott az utcából, meg a megmentők közül. A régi otthonból csak az 53. házassági évfordulóra kapott falióra és a nagy túlélő, Bömbi kutya maradt meg: a fészer egy magas polcára menekült fel. „Nem voltunk gazdagok, de megdolgoztunk mindenünkért. Aztán csak azt láttuk, hogy a kád lefolyóján is jön fel a vöröslő lúg. Mert csak húzták, húzták fel egyre magasabbra a gátat… Az égig! Szeles éjszakákon ki-ki hullámzott, hát hogy nem vették észre?! Már csak egy-egy rossz éjszakánkon tör ránk az emlék, amelyet egykori munkaadómnak »köszönhetek«: 42 évet húztam le a MAL-nál munkavezetőként…” – meséli a férfi – „Amikor az órát kihozták a gyerekek, láttuk, hogy jár: először azt gondoltuk, pusztuljon ez is, ha már minden elpusztult. Ma már örülünk neki, hogy megvan. Kegyetlen a világ, de kívánom: ne zárják be a MAL-t: sok embernek ad kenyeret.”

Szemben velük a kertben rengeteg gyerekjáték: Máté és kishúga, Kitty kincsei a Bezerédy utca 67-ben, az egyéves Dávid még inkább ölben ülő, szobában mászó. Meiczinger Ervin és párja, Anita két éve vett, felújított kolontári házát a Torna-patak hídján túl elsőként öntötte el a vörösiszap. Cserébe ezt a 84 négyzetméteres otthont kapták, amelyet a többi házzal együtt a Bakonyber Zrt. épített fel, beígért időre. Addig a Magyar Máltai Szeretet Szolgálat által részükre bérelt lakótelepi lakásban éltek. Dávid még nem tudja: családja neki köszönheti az életét – koraszülöttként jött világra, s éppen a veszprémi kórházba tartottak kontrollra, amikor a kis falura rátört az áradat.

Devecserben a Vadvirág utcában élt a Körmendi család. Most az Ajka feletti gyönyörű falu, Magyarpolány Bakony utcájában, a búcsújáró templom alatt. Itt vettek házat: a 19 millió forintnyi „kárenyhítésre”, mert napelemmel felszerelt, padlófűtéses házuk – amelyben István és Böbe három évtizednyi közös munkája volt benne – a messziről jött ka­­­tasztró­­­favédelmis ügyvédek szerint ennyit ért – még három- milliót rá kellett fizetni a kinézett otthonért. Böbe könyvtáros Devecserben, István nemrég vált munkanélkülivé. „Ötvenévesen nem ugrálhatok: ahhoz, hogy szinten maradjunk – a sors fura fintora – elfogadok egy olyan munkát, amely a MAL-hoz köt. A három gyerek – szétszórva az országban – tanul, s mi sem menekültünk el. Ráadásul a megyében, közelben maradtunk. Törvényes lehetőségként adatott meg máshol házat venni, mi éltünk ezzel – de ennek mintha Devecserben nem örülnének” – vélekedik a műszaki szakember, aki feleségével húsvétkor, nagyszombatkor töltötte el az új házban az első éjszakát, de olykor még mindig úgy érzi, a régiben van otthon. Mutatja a tavaszi, költözéskori hivatalos papírt, amelyre az ingóságok felírásakor még odabiggyesztette gúnyból a szőrszálhasogató jogi munkacsoportnak: egy darab Pamacs névre hallgató puli! Pamacs az új kertben egy csíkos kismacsekkal játszik – ő már új szerzemény. „Adtam neki az előbb egy egeret. Még én fogtam, nem ő” – neveti el magát a férfi. Hogy igazat mondott azzal, hogy Devecserben zokon veszik a polgárok távozását, más család is megerősíti: 25 milliót ajánlottak a házukért, ha maradnak, de mivel máshol találtak új lakóhelyet, addigra a felbecsült elöntött régi ház már csak 17 milliót ért.

Farkas György János gépkocsivezető munkanélküli volt, amikor rájuk tört a lúgos áradat. Talán akad olyan olvasónk, aki emlékszik rá: tavaly a kórházban találkoztunk vele, mindkét lába megégett. A haverjához ugrott át, amikor kilépett a medréből a Torna-patak, s nem úgy nézett ki, mint máskor. Aztán már a házban volt az a zagylé. Nem gyenge ember. Tolta, tartotta a szomszédot, meg annak asszonyát a háztetőig. Az ajkai, majd a pesti kórházban, ahol vagy három hónapon át kezelték, még fogadkozott: edzi az öklét, hogy egyszer majd egy felelősnek – ha lesz ilyen –, egy jót behúzhasson. Az talán elégtétel lesz. Mert nem tudja megbocsátani, hogy senki sem állt eléjük. Párjával Ajka bá­­nyász­negyedében, Csingeren él albérletben, a Vájár utcában. Van munkája, minimálbéren és pótlékon éjszakai műszakos gumivulkanizáló. Nem volt sok mindene, de az odaveszett. Kárpótlást szinte alig kapott. Az életmentésért meg semmit se. „Megvagyok” – összegzi egyetlen szóban mai életét. Majd csendben hozzáteszi: „időnként bejárok a kórházba a pszichológushoz. Még jó darabig járnom kell…” Sem ő, sem mások nem tudnak semmit arról az 1,8 milliárd forintról, amit a segítőkész emberek összeadtak nekik, értük, s ami sokáig állami számlán zárolva volt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!