Dokumentált borzalmak – Lesz min gondolkodni

– Hetven évet vártunk arra, hogy megismerjük az igazságot. Miért ilyen sokat?

– Mert a magyar történészeket nem érdekelte a témakör. Az adatokhoz, információkhoz eddig is hozzá lehetett jutni, a levéltárak anyagai e tárgyban évek óta kutathatók. Csak senki sem foglalkozott velük. Persze a sok évtizedes elhallgatás a mindenkori politikai erők által teljes mértékben tudatos.

– És most? Mi változott?

– Az, hogy az oroszok hét évtized után úgy döntöttek, lebontják a hallgatás falát. Azt, amit a szovjetek, a magyarok, az osztrákok és még sokan mások együtt építettek fel. De mindenki a németekre mutogat, őket teszi felelőssé a háborúért. Ez nagyon is megfelelt a helyi hatalmi eliteknek: a rendszerváltás után az új kelet-európai államok megpróbálták átírni a háború történetét, hogy a jó oldal legyen a rossz, a rossz meg a jó. Erre az oroszok úgy gondolták, akkor nyissunk fel minden forrást a vitás történelmi kérdésekben. Nem csak a magyarokról van szó. Finnekről, ukránokról, románokról, lettekről, litvánokról, olaszokról, mindazokról, akik ebben a népirtásban részt vettek. Mindenhol folyik a történelem eme szegletének feldolgozása. És most hazatért a magyar történelem egy darabja.

– De aligha fogadjuk örömmel.

– Ha nem is öröm, de felszabadító, tisztító érzés. Az mindig jó, ha az ember a saját történelmével tisztába tud kerülni. Még akkor is, ha kellemetlen a szembesülés, miféle szerepe is volt a nácikkal kollaboráló különféle nemzetiségű fegyveres csoportosulásoknak a népirtásban. Ráadásul a magyaroké meg a románoké nyilván valamivel nagyobb, hiszen a szovjet területeken többen harcoltak, mint mondjuk a finnek. Ideje változtatni az eddigi képen és szembesülni a ténnyel: a Horthy-rendszer egy népirtó rendszerré vált.

– Nagy változás lenne ennek elfogadása a most épülő Horthy-kultusz fényében.

– Bizony, nem lehet megúszni most már a gondolkodást. Fel kell adni azt a neohorthysta heroizálást, ami az utóbbi időkben folyik. Azt gondolom, hogy a történelmi talaj ez alól az „elmélet” alól immár kicsúszott.

– Milyen értelemben?

– Eddig se volt ildomos és indokolt a Horthy-kultusz építgetése, elég a holokausztra, a Szovjetunió megtámadására, a nácikkal való szövetségre gondolni. Mindez eddig se volt támogatható, mostantól pedig biztos nem lehet az.

– Egy kötet képes lenne megváltoztatni a közbeszédet?

– Nem gondolom, hogy a hatalmi elit tevékenységére hatással lenne ez a kötet. Azt viszont gondolom, hogy azoknak, akik az ideológiát termelik, mostantól figyelembe kell venniük, hogy nem egy, hanem két népirtásról kell beszélni, a holokauszt mellett a szovjet területeket ért csapásokat sem lehet elhallgatni. Persze azoknak, akik kizárólag érzelmileg közelítenek a témához, akiknek csak az elhárítás logikája működik a fejében, azoknak teljesen mindegy, hogy egy ilyen könyv megjelenik-e vagy sem. A kötet a racionális gondolkodás számára ad egy új kiindulópontot.

– Ha ez a kiindulópont, akkor mi az irány?

– A cél a megismerés. Azoknak, akik erre hajlandóak, tisztába kell jönniük azzal, hogy mi történt a II. világháborúban, hogy milyen szerepet vállalt Magyarország az eseményekben. Azt hiszem, a közbeszéd nagy mértékben azoktól függ, akik ellenőrzik a sajtót. A sajtó viszont hatalomfüggő, ezért a hatalmi elitek körében kell először végbemenjen a változás, hogy az embereket közel lehessen hozni azokhoz a problémákhoz, amik például ebben a kötetben megjelennek. E tekintetben optimista vagyok. Ha van vita, az sokat segít.

– Eddig nem úgy tűnt, hogy bárki szeretne beszélni erről a témáról.

– Beszélhettünk volna eddig is, ha a történetírás el nem hallgatta volna a tényeket a rendszerváltás után is, hiszen magyar levéltárakban is vannak ilyen típusú dokumentumok, amelyek kutathatók. A hallgatásnak sokféle oka van, politikai és lelki természetű okok egyaránt. A mindenkori hatalmi elit a nemzetállamot heroikus ideológiával alapozta meg. Ebbe a képbe viszont ez a háborús szerepvállalás nem fért volna bele. Amire viszont most kell figyelni: nem lehet, nem szabad a kollektív bűnösség, a kollektív felelősség butaságába visszaesni. Fontos tudni és érteni, hogy nem a magyar nép gyilkolta le a Szovjetunióban az embereket, hanem a Horthy-rendszer megszálló csapatai. Nem a magyarok, hanem a Horthy-rendszer bűne a népirtás. Nem szabad a magyarságot azonosítani ezzel a bűnnel.

– Vagyis kihúzták a szőnyeget a jobboldali történelemszemlélet alól?

– Erre a kérdésre én csak tudományos választ tudok adni, a politikai válaszra nincs befolyásom. Ilyen értelemben a tudomány és a politika területeit világosan el kell választani. De az biztos, hogy ez a heroizáló neohorthysta stratégia nem mehet tovább változatlanul. Ezeket a dokumentumokat mostantól nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mifelénk mindig csak arról beszélünk, amit a politika az emberek elé rak. Ha innen nézzük, akkor most lett egy új helyzet, amivel kezdeni kell valamit. És ez csak a jéghegy csúcsa. Még jó néhány kötetet meg lehetne tölteni a maradék anyaggal.

A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban

„A táborban a magyarok bestiális kegyetlenséggel bántalmaztak többek közt egy ápolónőt… Láncokkal kikötözték és olyan kegyetlenül megkorbácsolták, hogy közben nemegyszer elvesztette eszméletét. Egy másik ápolónőt, Lidát, szintén bántalmaztak: hét hónapos terhes létére arra kényszerítettek, hogy nehéz tornagyakorlatokat végezzen és nevettek a kínlódását látva. Nincs a faluban egyetlen ember sem, aki ne szenvedte volna el a magyar katonák és tisztek bestiális kegyetlenségeit.” (Jegyzőkönyvrészlet a magyarok által Jekatyerinovka községben elkövetett bűncselekményekről.)

Levéltári dokumentumok 1941–1947. Jegyzőkönyvek, tanúvallomások, jelentések, fotódokumentumok a magyar hadsereg ténykedéséről. Tárgyilagosan, értékítélet nélkül készült kötet Magyarország II. világháborús szerepvállalásának eddig elhallgatott oldaláról. Létrejöttében közreműködött az Oroszországi Szövetségi Biztonsági Szolgálat Központi Archívuma, az Oroszországi Föderáció Állami Levéltára és a Voronyezsi Terület Állami Levéltára, tőlük kapták meg a magyar történészek egy nemzetközi projekt keretében a hazánkra vonatkozó dokumentumokat. A források többnyire szovjet és magyar túlélők visszaemlékezéseire, civilek és hadifoglyok vallomásaira épülnek, melyeket a direkt erre a célra létrehozott Rendkívüli Állami Bizottság gyűjtött össze és rendszerezett 1943–45 között. A hazánk ténykedését felderítő dokumentumokból kiderül: a magyar megszálló csapatok megközelítőleg százezer civil áldozat haláláért tehetők felelőssé a szovjet területeken. És nem csak gyilkoltak, romboltak is. Vitték, amit láttak. Százezrével elhajtott állatok, több millió hektárnyi elpusztított vetés, lerombolt lakóházak maradtak utánuk. Tették mindezt felsőbb utasításra, Horthy parancsára, Hitler kívánságára. A cél egyszerű volt, a legkegyetlenebb megtorló eszközzel fenntartani a rendet a megszállt területeken, a polgári lakosság – főként idősek, asszonyok, gyermekek – tudatos megtizedelésével. Genocídium ez, amelyet a szovjet hatóságok rögtön a háború után elkezdett felderíteni, mások viszont – hosszú időre – igyekeztek elfelejtkezni róla. A történelmi dokumentumok hitelesek. A bennük felsorolt tények felfoghatatlanok. Most ideje megtanulnunk együtt élni velük.

A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941– 1947. Főszerk.: Krausz Tamás, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2013. 629 old.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!