Dosztojevszkij a cekkerben - Nyitottság, munkaszeretet és hétköznapi emberség

Tizenegy óra elmúlt, a kocsma ilyenkor zárva tart. A reggeli műszak már lement, a délutáni még odébb van, a pár száz fős településen a kettő között még a közösségi élet dohos helyszíne is elnéptelenedik. A bejáratot védő fedett részt korlát övezi, rajta Borsodi feliratú molinó fut körbe, amely már távolról tudatja, hogy a település központi részére érkeztünk.

Az épülettel éppen szemközt parkolt le a hatalmas kamion. Rajta négyezer könyv, polcokon elrendezve, témák szerint kategorizálva. Nehéz lenne ennél hatásosabb kontrasztot elképzelni: egyik oldalon a kocsma, a másikon a könyvtárbusszá alakított kamion. Ebben az időpontban csak az utóbbi fogad vendégeket. Másfél órán keresztül állomásozik itt a könyvtár, mielőtt továbbgurul a következő faluba. A könyves kamiont zömmel szegény olvasók keresik fel, olyanok, akiknek nincs pénzük arra, hogy beutazzanak Pécsre könyvet vásárolni vagy kölcsönözni.

A Baranya megyei Szemelyen az első látogató Zsiga bácsi. „Szeretek olvasni. Meccset is úgy nézek, hogy olvasok, ha valami izgalmas van, odanézek” – osztja meg velünk. „Jó arc, nagyon bírom Zsiga bácsit, mindig megoszt egy jó poént velünk” – súgja László, a könyvtáros, miközben a fedélzeti notebookba rögzíti a kiválasztott könyveket. Újabb látogatók érkeznek, egyik-másikon érezni, hogy ma már a szemközti épületben is járt.

13 tonna esély

A 28 éves Csobán László öt éve járja a környék aprófalvait a kamionnal. Ezalatt közel százezer kilométert tettek meg. A pécsi Csorba Győző Könyvtár a megye 301 településéből 283-at lát el könyvtári szolgáltatással, ebből 58 helyre jut el ez a könyvtárbusz-kamion, valamint a párja.

László kultúrtörténeti érdekességként elmeséli, hogy már az ötvenes években is járta a vidéket egy járgány, egy fűzöld színű Moszkvics, ami nemcsak könyveket szállított, hanem író-olvasó találkozók szervezésére is használták. Budapesten a szocializmusban még könyvtárvillamos is működött. A jelenleg használt, műholdvevővel ellátott, 13 tonnás Mercedes Brüsszelt egy uniós projekt keretében vásárolta a megyei könyvtár. A közvetlen elődje egy salgópolcokkal felszerelt, átalakított Ikarus volt, a programot 1999-ben állították le, finanszírozási okok miatt. „A kollégák 2008-ban kezdték külföldi példák alapján megtervezni a szolgáltatást, aztán pályáztak” – idézi fel László. A könyvtárbusz annyira népszerűvé vált, hogy tavaly szolgálatba állítottak egy újabbat is. A busz heti négy-öt napot közlekedik.

Sok olyan településen is megállnak, ahol szinte már semmilyen szolgáltatás nincs, van, ahol még a kocsma is bezárt, a helyi Volán is csak kétszer fordul egy nap. Amikor hidegebbre fordul az idő, nem mindig tudnak elindulni: az óriási jármű a rettenetes állapotban lévő országutakon szinte kormányozhatatlanná válik, ha a mezők felett kialakuló pára az útra fagy. Nem egyszerű leparkolni sem a girbegurba aszfalton. „Igyekszünk olyan helyeket kinézni, amelyek a települések központjában vannak, hogy az olvasók könnyen megtalálják. Ez nem mindig egyszerű, mert a könyvtárbusznak áramellátás kell. Ráadásul parabolán keresztül van internetünk, de a műholddal csak bizonyos szögekből tud az antenna kommunikálni” – ecseteli László. Ma szerencsénk volt, a jeges útfelülettel csak az egyik emelkedőn kellett megküzdeni.

Józsi bá’

A könyveket László állítja össze a kollégáival: a szekrényeken találhatók tudományos-fantasztikus könyvek, romantikus irodalom, krimik, gyerekkönyvek, hobbikiadványok, sőt a Baranyában élő nemzetiségieknek – horvátoknak, németeknek, cigányoknak – szóló kötetekkel is bővítették az állományt. A terepen azonban nem klasszikus könyvtárosként ténykedik, ilyenkor szociológus, pedagógus, és ha szükséges, pszichológus is egyszerre.

Az internetet általában a gyerekek használják, játszanak, zenét hallgatnak, a laptopok klaviatúráit is rendszerint ők püfölik. Vannak olyan települések, ahol népes gyereksereg várja a buszt, szülőkkel alig találkozni. Ezekben a falvakban a könyvtárbusz játszóházzá alakul: a kicsik rajzolnak, festenek, hajtogatnak. Ha körbenézünk a belső térben, látjuk is a sok-sok alkotást különböző helyeken kifüggesztve.

Lászlóék készülnek ezekre az alkalmakra, a központban kifestőket nyomtatnak, feladatlapokat állítanak össze. Egy civil kezdeményezésnek köszönhetően tovább színesedett a kínálat. „Ők álmodták bele a buszt egy másik pályázatba, ami nyert: így több baranyai faluban, amíg a felnőttek könyvet válogatnak, a gyerekek kézműveskedhetnek, és vetélkedőkön vehetnek részt.

Reggel fél kilenckor indultunk Pécsről, fél óra múlva gurultunk be a mai első állomásunkra, Szőkédre. László azt jósolja, Józsi bácsi már biztosan vár minket. Gábor, a sofőr – aki könyvelői állását hagyta ott a vezetésért – rutinosan navigálja az óriási járművet, ami nem kis teljesítmény, mert az út helyenként keskenyebb, mint a jármű. Itt a helyi kultúrháznál állunk meg. És Józsi bácsi már tényleg vár: botjára támaszkodva álldogál, a kezében egy teszkós szatyorral. „Igazi könyvmoly. Legalább tíz könyvet kölcsönöz, amikor jövünk. Az öt év alatt kilencszáz kötetet kölcsönzött, ő a legtöbbet olvasó tagunk” – mondja László. „Nézzen körbe, Józsi bá’, érdemes feltankolni, legközelebb csak egy hónap múlva jövünk az ünnepek után” – fordul az idős ember felé, miközben visszaveszi a korábban kikölcsönzött könyveit.

Ezekből megismerjük Józsi bácsi kedvenc témáit: krimit bármilyen mennyiségben olvas, de kedveli a misztikumot, ufós, atlantiszos, a történelmi regényeket. Amikor a foglalkozására kérdezünk, arról kezd mesélni, hogy fegyveres őr volt a seregben, de mindig konfliktusa volt a sok olvasás miatt, általában a zubbonya alá dugta a könyveket. „És a dohányzással hogy áll, Józsi bácsi?” – érdeklődik a könyvtáros. „Nem nagyon megy a leszokás. 45 éve dohányzom. Az italt sikerült abbahagyni, de mindenről nem lehet lemondani, nem igaz?” – válaszolja a kérdezett, miközben egy celofánba csomagolt rágógumit bontogat, ami elvileg a leszokásban segítené.

Közben megjelenik egy idősebb asszony. Lászlótól megtudjuk, hogy a férjének – aki éjszakai őrként dolgozik – szokott kalandregényeket kölcsönözni, így a műszakban van mit olvasni. Közben megkérdezzük, hogy mennyi könyvet lehet kivenni. „Tíz kötet a limit, de én engedem, hogy többet is vigyenek. Miért korlátozzak olyat, ami jó?” – feleli.

Egy fiatalos nyugdíjas nő lép be, a könyvtáros örömmel üdvözli, és átad neki egy névre szóló csomagot, főleg kötős, horgolós köteteket. Ezeket még a központban szedte össze Maca néninek, mert Lászlóék az egyéni kívánságokat is teljesítik. Erre az útra több hasonló köteggel érkezett. Maca néni, aki porcelánfestőként ment nyugdíjba, lelkesen magyarázza, hogy a horgolás jobb nyugtató, mint az Andaxin.

Az a legfontosabb, hogy olvassanak

Mi a legnépszerűbb könyv mostanában? – faggatjuk Lászlót. „A szürke ötven árnyalata nagyon megy. De keresik a Frei-thrillereket is, aztán népszerűek a vámpíros történetek is. A szakácskönyveket szintén keresik, és valami miatt a történelmi regényeket is” – fejti ki, hozzátéve, hogy a slágerkönyvekre hosszú az előjegyzési idő. Ezeknek az embereknek esélyük sem lenne ilyen regényeket olvasni. A szürke ötven árnyalatának bolti ára például négyezer forint. Lászlóék az olvasói igények szerint frissítik hétről hétre a kínálatot, ügyelve arra, hogy mindig jó sok újdonság kerüljön a polcokra. A könyvtárbuszt működtető csapat nyitottsága és érzékenysége érződik abban az elhatározásban, hogy a klasszikus művek mellett nagyon figyelnek arra, olyan könyveket vigyenek magukkal, amit a helyiek szívesen olvasnak.

Mert az a legfontosabb, hogy olvassanak. László sem akar népművelői szerepkörben tetszelegni, nem tukmálja rá a kortárs irodalmat arra, aki láthatóan nem akar a lektűrök birodalmából kimozdulni. Azonban, ha valakin érzi a nyitottságot, akkor óvatosan terelgeti őt az igényesebb regények felé is.

A könyvtáros a sok kis aprófalut végigjárva lassan megismeri a rendszeres olvasók élethelyzetét. Szerinte a társadalom atomizálódott, szinte sehol sincsenek közösségek.

„Van olyan falu, ahol mindössze kétszázan laknak, de a népek azért nem jönnek be a buszba, mert azt hiszik, ez a szolgáltatás a polgármester cimborájának a bulija” – mondja némi keserűséggel a hangjában. Aztán mesél egy olyan faluról is, ahol megállt az idő a középkorban: a Pécstől csupán néhány kilométerre fekvő településen a férfiak nem engedik a nőket könyv közelébe, mert az olvasás gyanús dolog, az nem asszonynak való. A nők nem is mernek eljönni, mert mit szólna a szomszéd, ha meglátnák őket könyvekkel távozni.

László hét éve él Pécsett. Az infokönyvtáros alapképzést Debrecenben és Kaposvárott, a mesterszakot már Pécsen végezte. „Én voltam az egyetlen fiú az évfolyamon, aminek azért voltak előnyei” – mondja nevetve. Az utolsó félévénél tartott, amikor értesült arról, hogy a könyvtárbuszra keresnek embert, így került ide.

Úgy látja, ez nem kifejezetten női munka, bár a lánykollégái is jól bírják a gyűrődést. „Igénybe veszi a szervezetet, sok zötykölődéssel jár. Az időjárást sem könnyű elviselni, télen nagyon hideg van a buszban, nyáron pedig elviselhetetlen a hőség” – magyarázza. Amikor arról kérdezzük, volt-e olyan élménye, ami sokkolta, azt válaszolja: a nyomor. „Az a nyomor, amit első utamkor például Gilvánfán láttam, megütött” – fűzi hozzá.

A lét és a semmi

Mielőtt Szemelyről továbbállnánk, megjelenik egy ábrándos tekintetű, ősz hajú férfi. Lászlóhoz fordul, érdeklődik, hogy a megrendelt könyvek megjötteke. Mind, hiánytalanul. Akkor lepődünk meg, amikor előkerülnek a kötetek az asztal alól. Dosztojevszkij, de mint kiderül, orosz eredetiben kellett volna, valamint Sartre-tól A lét és a semmi. A férfi a hideg ellenére gumipapucsban érkezett, cekkerrel a kezében, ebben viszi haza a szerzeményeit. Amikor elmegy, csodálkozó tekintetünket látva, László elárulja, a bohókás kinézetű férfi könyvtárosként ment nyugdíjba és mindig hasonló színvonalú irodalmat rendel.

Közben megérkezünk a túra utolsó állomására, Pécsudvardon fejezzük be a napot. Lassan szállingóznak a népek, már vagy öt-hat ember vár a sorára, hogy leadják a könyveiket. A sorban beszélgetnek, a téma a fűtésszezon és az ehhez kapcsolódó problémák. „A férjem a friss szemműtéte miatt nem tud fűrészelni, aprítva kell vennem a fát” – panaszolja egy asszony. Egy másik azt mondja, milyen szerencsés az eddigi időjárás, „idáig a Jóisten átvállalta a fűtést”. Ezen a településen találkoztunk a legtöbb kisgyerekkel.

László egyszer kiszámolta, hogy az egyik törzsolvasójuk, egy anyuka az öt év alatt ötszáz gyerekkönyvet kölcsönzött. Ha háromezer forinttal számolunk, akkor másfél millió forintot spórolt.

Ekkor egy meggyötört arcú, szőkére festett hajú nő jelenik meg, László köszönti, már rég nem látta. Rendszerint komolyabb szépirodalmat visz magával. „Devizahitel. El akarta adni a házát, de nem sikerült neki. Sok zűrös ügye van, de az olvasás örök nála” – meséli, miután a nő elment. Az ajtó nyitva maradt utána, a buszt hamarosan elárasztja a téli hideg. A vidékre ránehezedik a téli köd, elindulunk vissza Pécsre. Ha nem lesz nagy hó, egy hónap múlva visszatérnek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!