Dr. Keresztszél - Rendhagyó portré

Első szín

Balatonkeresztúr. Repülőtér. Hangár. Kántás Andor pilóta hosszú külföldi tartózkodás után újra Magyarországon. Társaság: Kántás Andor pilóta, Lakos Gábor fotográfus, F. Tóth Benedek újságíró, Lúcia, a magyar gyártmányú Apolló Fox repülőgép, valamint egy Cherokee Piper.

– Egy Tibetből visszatért jós azt mondta anyámnak 1951-ben, hogy tíz év múlva gyermeke születik Virágvasárnapkor. Fiú lesz és híres. Anyám mosolygott, majd 1961. március 26-án megszülettem. Azt nem tudom, hogy híres vagyok-e, de a többi stimmel… Ezt most leírod?

– Le.

– Minek?

– Különben miért mondanád?

– Mennyi időd van?

– Akad.

– Mert ha csak egy órád van, akkor inkább pakolj, és menj haza!

– Egyetlen órára el sem jönnék.

– Az jó. De nem írhatsz le mindent, amit mondok. Vannak dolgok, amik csak rám tartoznak, érted?

– Persze.

– Ezt is leírtad?

– Persze.

– Bazmeg!... Újságíró… És azt mikor kérdezed meg, milyen volt az út Ausztráliába 2002-ben?

– Azt nem kérdezem meg.

– Miért nem?

– Mert jobban érdekel, miért mentél el oda.

– Nem tudod?

– A lányodról, Lúciáról kiderült, hogy Rett-szindrómás, vagyis a lelke egy magatehetetlen testbe kényszerült. Minden lap megírta, hogy az utad misszió volt, hogy felhívd a figyelmet a Rett-szindrómára, és azokra a sérült emberekre, akik segítség nélkül nem tudnának élni. Elmentél, repültél, hazajöttél, 2003-ban pedig létrejött a LUCIA Nyílt Alapítvány a Halmozottan Sérült Gyermekekért, Keszthelyen működik a Gondviselés Háza. De inkább arról mesélj, miért ültél fel arra a gépre!

– Hogy felhívjam az figyelmet a Rett-szindrómára és a sérült emberekre, akik segítség nélkül nem tudnának élni.

– Persze.

– Te most szórakozol velem?

– Isten ments… Csak kíváncsi vagyok, miért ültél fel arra a gépre.

– Ne húzd fel az agyam!... De tudod, mit, már fel is húztad! Mit akarsz valójában?

– Megtudni, miért repül valaki több tízezer kilométert egy alig 300 kilogrammos gépen.

– Ezt akarod tudni? Ezt akarod? Akkor megmondom, de nem írhatod le.

– Persze.

– Akkor minek írod?!

– Különben miért mondanád?

– Tényleg felhúztad az agyamat, de csak azért is elmondom. Van rá egy éved? Vagy kettő? És összevissza fogom mesélni. És nem azért, mert ne tudnám időrendben, hanem mert az emlékek már csak olyanok, hogy egyik hívja a másikat. Én meg csak mondom, ami éppen elő akar jönni. Na, ezt aztán jegyzetelheted! Pedig nem szoktam mindenről beszélni. Eddig legalábbis nem nagyon. Most azonban valamiért elő akar jönni. Lehet, te hoztad ki belőlem, de lehet, azért van így, mert ma van Lúcia születésnapja… Ma lenne huszonkét éves… Bánom is én, mit írsz le, lehet, holnap már nem mondanám. Csak kérdezd meg még egyszer!

– Miért ültél fel arra a gépre?

– El kellett mennem. Ezt érted?! El kellett mennem, mert nem bírtam a tehetetlenséget. Majdnem beledöglöttem abba, amikor kiderült, hogy a lányom beteg, és semmit nem tehetek érte. Bele is döglöttem, érted?!

– Talán.

– Te csak tőmondatokban tudsz beszélni?

– Olykor.

– Baszódj meg! Ne félj, ha ezt mondom, az azt jelenti, hogy megkedveltelek. Szóval… Azt írták a lapok, hogy hős vagyok. Szerinted az vagyok?

– Nem tudom.

– Te legalább őszinte vagy… Ezt bírom. De lófaszt vagyok én hős! Tudod, hogy ki vezette azt a gépet Ausztráliába? Tudod, hogy ki?

– Kántás Andor?

– Egy kisfiú! Egy kisfiú! Egy aprócska fiú egy felnőtt ember testében. Azt sem tudtam, hogy repülök-e vagy csak menekülök! És tudod, mit csinált ez a kisfiú abban a fülkében? Rettegett, belül zokogott, felhőről felhőre imádkozott. Amikor megérkeztem, és kiszálltam, az emberek egy hőst láttak. Mert azt akartak látni. Pedig csak egy kisfiú állt előttük… Na, látod, ezt leírhatod! Te meg fotózni akarsz? Éppen most? Ez kérdez, jegyzetel, te meg fotózni akarsz… Nem lesz ez így sok?... Hogy mit csináljak? Pózoljak is? Gyerekek, nézzetek rám, úgy nézek ki, mint egy modell?!... Hogy olyan, mint Jean Marais? Hahaha… Értem én, hogy az olvasók látni akarnak, de aztán magatokra vessetek, csak ebből a hozott anyagból tudtok dolgozni! Ja, hogy a géppel együtt? Akkor toljuk ki a hangárból! Elöl fogjátok, a légcsavar tövénél, én meg hátulról tolom! Még hogy hős, a faszomat… Most meg mit röhögtök?

 

Második szín

Gyenesdiás. Presszó. Este, műszak után, vacsora előtt. Társaság: Kántás Andor pilóta, Lakos Gábor fotográfus, F. Tóth Benedek újságíró, és néhány korsó sör.

– Így ültem akkor is, este, repülés után, fáradtan, lelazulva, amikor csörgött a telefon. Szaúd-Arábiából hívtak. Éppen mondták volna, mit akarnak, amikor közbeszóltam, hogy most hagyjanak, mert fáradt és részeg vagyok, ha valamit akarnak, hívjanak másnap. Aztán kinyomtam a telefont. Nem érdekelt semmi. Az ember életében vannak olyan évek, amikor szinte üres zsebbel szaladgál, máskor meg két zseb is kevésnek bizonyul. Másnap visszahívtak, és még mindig engem akartak. Azt mondták, olyan emberre van szükségük, mint amilyen vagyok: szókimondó, vagány, kiváló pilóta. Fel kellene fejlesztenem a szaúdi repüléskultúrát. Mondtam nekik egy akkora összeget, hogy biztos voltam benne, ők kevesebbre gondoltak, de a végén mégis megegyeztünk.

– Honnan tudták, hogy rád van szükségük?

– Szerintem pofára mentek. Megnézték az interneten a pilótákat, és nekem olyan az ábrázatom, hogy akár arab is lehetnék. Az olaszoknak meg olasz, a franciáknak meg francia. Pedig azt sem tudom, ki az apám. Csak annyit tudok, hogy szerelemgyerek vagyok. Biztosan van bennem cigány vér, mert folyton úton vagyok, és úgy is repülök, mint egy gipsy. Szabadon. Nem bírom a kötöttséget. Az arabok úgy hívnak, meg az amerikaiak is, hogy gipsy pilot, vagyis cigány pilóta. Viszont 2013 novemberében, Lúcia temetésén láttam egy gyönyörű, hatvan év körüli cigány asszonyt, aki két nappal később felhívott és ezt mondta: én Almásy gróf leszármazottja vagyok. Hisztek a sorsszerűségben?

– Úgy hívják, élet.

– Gúnyolódjatok csak, de éppen Lúcia halála előtt kértek fel arra, hogy legyek egy Almásy-emléktúra pilótája. S milyen különös a sors, őt is kémkedéssel vádolták anno, ahogyan engem is, amikor a Gázai övezet felett repültem. Letartóztattak. Ültem kicsit. Aztán mondták a szaúdiak, hogy nekik viszek gépeket, s hogy repülésre oktatom őket. Erre kiengedtek, de mondták, fizessek nyolcezer dollárt. Tőlem aztán kérhették. Erre azt felelték, legyen akkor négyezer. Ennyire hülye a világ. Nincs benne logika, ne is keressétek. Ugrálok, mi? De tudod, mit, hagyjuk ezt az Almásy-sztorit… Már leírtad? Fasza. Mindegy. Akkor azt is írd le, hogy nem is Kántás, hanem Ajtay a rendes nevem. Mond ez a név valamit?

– Volt köztük egy Andor, Kossuth-díjas színész.

– Hát ne csodálkozz, hogy fogalmam sincs, ki vagyok. Vagyis, nagyon is tudom, de ez bonyolult. Anyám nem tudott eltartani, ezért intézetbe adott. Aztán kihozott onnan, mert szeretett. Kis idő múlva megint bent voltam. Így ment ez, annak ellenére, hogy nem volt ez jó senkinek. Anyám folyton harcolt értem, de a szégyen mindig elkísérte, mert zabigyereket hozott a világra. Akkor még nem értettem, csak éreztem, ma meg már csak érzem. Ezt csak az érti meg igazán, aki képes tiszta szívéből szeretni. Nekem sem volt egyszerű. Lúcia az ölemben halt meg… Tehetetlenül feküdt gyönge testébe zárva. A tekintete elárulta, hogy mindennel tisztában van, ami körülötte történik. Nálunk ez úgy alakult, hogy én vagyok az apja, ő pedig a tanítómmá vált. Megtanított szeretni. Megtanított arra, hogy minden bennünk születik, a szépség és a szeretet is. Ránéztem, és ezt mondtam neki: légy szabad, repülj! Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy én haltam meg, magamra maradtam a testembe zárva, ő pedig végre szabadon száll a felhők között.

 

Harmadik szín

Gyenesdiás. The Pilot Inn. Kántás Andor egykori fogadója a főút mellett. Társaság: Kántás Andor pilóta, Lakos Gábor fotográfus, F. Tóth Benedek újságíró, egy gigapizza, két üveg whisky és némi sör.

– Az a szerencséd, hogy nem nyaltál azzal, hogy elrepültem Ausztráliába. Nem vagyok sztárpilóta, nem is akarok azzá válni. Szaúd-Arábiában másfél év alatt legenda lettem, pedig csak a riadi Land and Space repülőiskola főpilótája vagyok. Meg különleges tréner, mert olyan kunsztokat tudok a levegőben, amit ők csak filmekben látnak. Miközben nekem ez az életem. Várjatok, rendelek pizzát! Milyen legyen? Mindegy?... Jó estét!... Igen, de minden legyen rajta, semmit ne sajnáljanak róla. Ez ma egy ilyen este… Viszlát!... Gábor, te mindig ilyen keveset töltesz?... Na, azért! Szóval, ott tartottunk, hogy aki minden típuson képes repülni, no, jó, kivéve a vadászgép, annak nem tudnak olyat mondani, amit ne ismerne. Akik meg hozzám jönnek, tanulni, azokat mindig zenére tanítom. Hogy ne csak érezzék, de hallják is a repülést. Vannak, akik úgy hívnak, hogy Dr. Crosswind, vagyis Keresztszél, mert csak kevesen mernek manőverezni benne. Ha vizsgáztatok, sosem adok ketteseket, hármasokat vagy négyeseket. Vagy megtanul repülni valaki, vagy hazaengedem. A pilótáknak az életet tanítom, nem feltétlenül a repülést. A rossz pilóta csak repülni akar, de az nem elég. No, de annyi sztorim van, hogy nincs annyi papírod meg tollad, hogy leírd. Melyiket akarod még hallani? Érdekel, hogy voltam-e életveszélyben?

– Az mindenkit érdekel, de…

– Egyszer, Egerben, de ezt inkább ne írd le… Mondom, ne… Persze, kisfaszomat, nem írod… De mindegy is. Leszálláskor elszakítottam egy vezetéket. És akkor mi van? Élek, a város sem omlott össze. Az áramszünet sem tartott sokáig.

– …inkább arról mesélj, milyen a mai Kántás Andor!

– Már ne haragudj, de ez faszság. Ha valami, éppen ez nem érdekli az embereket. Az ilyen válaszokból sosem kapsz idézhető mondatokat. Persze, ez most egy szabálytalan este. Látod azt a gyöngyházberakásos dobozt az asztalon? Nyisd ki! A dobozt ajándékba kaptam az egyik szaúdi hercegtől… Hogy az micsoda benne? A Gyémánt Kolibri. A legkiválóbb pilóták nemzetközi elismerése. Az én Oscar-díjam… Miért, hol tartsam? Kíváncsi rá egyáltalán bárki is?... No, jó, de ti most itt vagytok… Oké, oké, nem gúnyolódom. Csak úgy vagyok ezzel is, mint az Istennel. A földön sokszor megtagadtam már, de a levegőben nem tudom. A hit lényege ugyanis az, hogy mindig tudd, mit akarsz. Hinni, csak úgy, önmagában, felesleges. A hit tudatállapot, annak a felismerése, hogy úton vagy a tökéletesség felé, s hogy naponta eggyel több jót teszel, mint rosszat. A kolibri erre emlékeztet engem. Meg arra, hogy úgy bőgtem, mint egy gyerek, amikor megtudtam, hogy Lúcia beteg. De tudod, miért sírtam?... Mert a barátaimmal még évekkel korábban megfogadtuk, hogy ha valamelyikőnknek olyan rendellenességgel születik a gyereke, hogy nem élhet rendes életet, akkor átsegítjük őt a túlvilágra. Miután az orvos közölte a tényeket, hogy mi a helyzet Lúciával, elkezdtem zokogni. De nem azért, mert eszembe jutott a fogadalmunk, hanem azért, mert rájöttem, nem tudom azt betartani. Mert mi másról szólna is az élet, minthogy arról, hogy repüljünk. Akár az égben, akár testbe zárva. Tudom, nem vagyok könnyű ember, sokszor talán szomorú is, meg túlságosan keserű. De mi másról is szólna az élet, minthogy segítünk azokon, akik rászorulnak, hiszen eljöhet még az az idő vagy egy másik élet, amikor mi szorulunk mások segítségére. Na, ezt írd meg, mert ez a szemlélet tűnt el a világból! Nekem könnyen megy ezt kimondani, mert már tudom, hogy az én földi kocsmám legnagyobb tanulsága az, hogy ha nem szeretsz, nem lehetsz erős, és nem csak magadnak élsz, a másikra is vigyáznod kell… Ja, és a nőkről még nem is beszéltünk, de mindegy is… Annyi biztos, hogy Istennek van humora, hogy a férfi mellé nőt is teremtett. Vagy a nő mellé férfit… De most együnk, mert kihűl a pizza. Jó étvágyat! Töltesz egy kis sört? Kísérőnek, persze…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!