Apám a távcsővel az ég alját nézi, az ég alján a villámokat. Abból, megnyalja a száját, tudom, hogy fejben számol, a távolságot méricskéli. A dörgés végigvág a völgyön, apám előveszi az inge alól a befóliázott térképet, az iránytűt nézi, a nyelve ide-oda cikázik az ajkán.
– Jó lesz – szólal meg aztán –, mégiscsak jó lesz.
Lehajolok, felveszem a földről a hevedert, átdugom rajt a karom, elrendezem, magamra csattantom.
Apám még egyszer a térképre néz, aztán elteszi, hirtelen átölel.
Nem mondja, hogy vigyázzak, de azért
abból, ahogy megigazítja rajtam a hevedert,
tudom, hogy félt nagyon.
Pálinkaszaga van, tudom, nekem is ad majd egy kortyot indulás előtt.
A Néma is idejön, ő is megnézi a hevedert, biztos, ami biztos.
Megint villámlik, apám rám köti a sodronyt a karabinerrel, amikor becsattantja, meghallom a dörgést.
Apám akkor előveszi a laposüveget, ideadja, meghúzom, brr, mondom, ahogy kell, megtörlöm a számat.
A meggypálinka éget, sárga villámcsík a nyelőcsövemben.
Visszaadom az üveget, apám elteszi, ellép mellőlem, odamegy a terepjáróhoz, felül a platóra.
A Néma jön a kis zsákkal, óvatosan fogja nagyon. A nyakamba akasztja, a gyöngyvásznon keresztül megmarkolom a gránátokat. A Néma grimaszol egyet, nagyon fél a gránátoktól a baleset óta. Gurgulázik valamit, érteni nem lehet, de tudom, mit mond, azt mondja, jó szelet.
– Meglesz – bólintok, a Néma visszamegy apámhoz, beül a vezetőülésbe.
Apám előveszi a régi etetőcsúzlit, még egyszer utoljára ellenőrizni akarja a szélirányt és az erősségét. Beteszi a csúzliba a teniszlabdát, aztán fellövi az égre.
A teniszlabda sziszegve repül, kicsi zöldesbarna földgömb, száll feljebb és egyre feljebb, egy pillanatra megáll a levegőben, szétnyilallik, színes flitterkonfetti hullik ki belőle.
Nézem, hogy vadul belekap a konfettibe a szél, szétteríti az égen, viszi le a völgybe, viszi az erdő felé.
Apám felém int, hogy rendben, jó lesz a szélirány, menni kell, indulni kell, siessek.
Hátranézek, mögöttem szépen kiterítve a fehér ernyő, a selymet sok helyen megfogta az agyag, földet érés után mindig el kell ásni, hogy eldugjuk az erődőrök elől, van, amikor egy hétig is a földben van, amíg vissza tudunk menni érte, egy pár helyen fel is foszlott, de ügyesen megvarrtuk ketten a Némával.
Visszanézek apámra, intek, hogy minden rendben, két kézzel megfogom a sodronyt.
Apám ráver a dzsip oldalára, pont akkor hatalmasat dördül az ég, a Néma indít, gázt ad, a terepjáró csikorogva, füstölgő gumikkal indul, a sodrony megránt, aztán már fent is vagyok, repülök az út fölött, ahogy húz a terepjáró, mögöttem szelet fog és kiterül az ernyő, Apám engedni kezdi a sodronyt a csörlőről, szállok feljebb és egyre feljebb.
Érzem az arcomon a szelet, még nem esik, de mindjárt fog, azt is lehet érezni a levegő érdességén.
A dzsip száguld az erdei úton, apám kezeli a csörlőt, szépen utána engedi a sodronyt, még van egy percem, aztán le kell majd oldanom.
Tudom, félnem kéne, imádkoznom, hogy minden jól menjen, hogy nehogy belém vágjon a villám, hogy nehogy az történjen velem is, ami szegény Némával, de nem félek, túl vagyok már a félelmen, az ég alján csapkodó villámokat nézem, a hatalmas, irdatlan, érintetlen erdőt, a fák úgy suhognak alattam a szélben, mintha sötét víz fölött szállnék, az jut eszembe, olyanok, mint a tollhegyek, nem is tollak, ecsetek, ahogy rázza őket a szél, elolvashatatlan kibetűzhetetlen üzeneteket írnak az üres égre.
A hevederhez nyúlok, mindjárt le kell majd oldanom, még van húsz másodpercem, aztán kezdődik, előredőlök, rá a szélre, az ernyő feszül és csapkod fölöttem, az erdőt nézem, a fákra gondolok, arra, ahogy a gyökereik a földbe hatolnak, szétágaznak a mélyben, utat találnak az agya rétegeiben, körbeölelik a sziklákat.
A fákat nézem, tudom, nekem üzennek, hozzám könyörögnek, azt kérik, ne bántsam őket, kegyelmezzek nekik.
Nem lehet.
A sodrony mindjárt a végére ér, akkor leoldom, abban a pillanatban felfelé fog rántani a szél, hagyni fogom, pörögve fogok repülni az erdő fölött a cikázó villámok között, benyúlok majd a hasamra kötött zsákba, kiveszem az első gránátot, kihúzom belőle a gyűrűt, a fák közé dobom, a robbanás hangja összekeveredik majd a dörgésekével, én nem fogom hallani, az én fülemből minden hangot kitép majd a szél, egyik gránátot a másik után ejtem majd a fák közé, mögöttem a robbanások ereje a gyökerekig és a gyökerek alá hatol, felfelé, az ég felé röpíti majd a szálfákat, az irtás utat nyit és kapaszkodót nyújt majd a szélnek, a vihar rendesen neki tud majd feküdni a többi törzsnek, egész hektárnyi erdők feküsznek majd el, arra, amerre repülök.
Ezt a módszert mi hárman fejlesztettük ki a Némával és apámmal, ember meg nem mondja, hogy nem csak a szélvihar csavarta ki gyökerestől a fákat.
Apám mindig azt mondja, mi nem egyszerű favágók vagyunk, hanem a vihar szolgái, a rombolás úttörői, az a dolgunk, hogy segítsünk az orkánnak, hogy el tudja végezni a munkáját, nélkülünk ezekbe a védett erdőkbe talán soha nem juthatnának el fejszés és motorfűrészes testvéreink.
A fákat nézem, a fék fölött kavargó flitterkonfetti utolsó színes foszlányait, aztán megint a fákat, tudom, én látom őket így állni utoljára.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!