A friss mérés eredményei – enyhén szólva – nem igazolják az Orbán-kormány sokéves törekvéseit

Egy nappal a magyar labdarúgó-válogatott Belgium elleni Európa-bajnoki nyolcaddöntője előtt a legolvasottabb belga politikai napilap, a La Libre Belgique közölt cikket a magyar belpolitika és a foci kapcsolatáról. A francia nyelvű lap úgy véli, akármi lesz is az eredmény, Orbán Viktor az eddigi legnagyobb politikai tőkéjét kovácsolhatja mindabból, ami mostanában a válogatott körül zajlik (tudniillik, hogy a magyar csapat veretlenül, meggyőző játékkal nyerte meg a csoportját, és készülhet Európa egyik legjobb csapata ellen). „A magyarok úgy ünnepelnek, mintha megnyerték volna a világbajnokságot” – írja a szerző, aki Budapesten örömittas szurkolók között töltött néhány napot. Magyarázatként megemlíti, hogy Orbán számára azért is fontos a foci, mert ezáltal ismét büszkévé teheti a magyar népet. „Bármikor ér is véget a magyar csoda, a miniszterelnök elérte célját: 2016 júniusa a nemzeti összetartozás időszaka, ami az orbánizmus csúcspontjaként kerül be a történelemkönyvekbe” – írja a belga lap.

Ma már tudjuk, azt a meccset a magyar csapat elvesztette, a belgák átgyalogoltak rajtunk (4-0) és jutottak a legjobb nyolc közé. Ám hogy ezt a magyarok többsége nem kudarcként élte meg, azt bizonyítja, hogy a miniszterelnök mégiscsak tud valamit. A fociról és a magyarokról legalábbis.

„Egy frusztráció feloldását láthattuk abban a két hétben – mondta akkor a VH-nak Szegedi Péter szociológus. – Magyarország évtizedeken át futballhatalom volt, aztán évtizedeken át szinte csak kudarcok érték. Ezzel a mostani sikerrel olyan érzelmek szakadtak fel, amelyeket alig lehet kontrollálni. Végre valamit visszaszerzünk a renoménkból… Kis ország vagyunk, ahol ezeknek a sportsikereknek a jelentősége felértékelődik. Ez végre az a terep, ahol meg tudjuk mutatni a világnak, hogy vagyunk valakik. A gazdaságban, a hadászatban, a politikában jelentéktelen az ország, de lám, a fociban (vagy bármely más sportban) képesek vagyunk legyőzni a nálunk erősebbet is! Ez a mi terepünk.” Ami lefordítva nagyjából annyit jelent: a foci (a sport) az az eszköz, amivel meg lehet szólítani az embereket. Az itt elért sikereket értik, ami több: ezeket képesek átérezni, magukévá tenni.

Ma már közhelynek számít, hogy Orbán Viktor számára a sport és főleg a labdarúgás központi kérdés. „Nekünk most az egyik legfontosabb feladatunk, hogy visszacsábítsuk a fiatalokat a sportpályákra. A fiatalok csaknem egyharmada sportol csak rendszeresen egy olyan országban, amely az olimpiákon szerzett érmek tekintetében a nyolcadik a világon” – jelentette ki két évvel ezelőtt a miniszterelnök, a Fradi-pálya avató ünnepségén. „Nemzetközi tanulmányok igazolják, hogy azok a gyermekek, aki rendszeresen sportolnak, nemcsak egészségesebbek lesznek, hanem okosabbak is” – mondta ugyanabban az évben, a tamási sportcsarnok avatásán, így érvelve a gyerekek számára kötelező mindennapos testnevelés mellett.

Ehhez képest meglepő visszafogottsággal fogadta a miniszterelnök a magyar válogatott franciaországi sikereit. Amíg az Eb-re kijutást még az elhíresült és azóta mémmé nemesedett „Na ugye!” Facebook-poszttal ünnepelte, az izlandi válogatott elleni, sorsdöntő döntetlen után mindössze annyit írt: „Most kell szerénynek lenni.” A csendesülő retorika mögött valószínűleg Orbán kommunikációs csapatának új stratégiája és a válogatott sikerei nyomán megváltozó közhangulat állhat. Ahogy a belga lap is megjegyezte: mindegy, meddig jut a magyar csapat, önmagában az, hogy kijutott, és ott nem vallott kudarcot, az orbáni (sport)politika sikere. Ezzel pedig teljesen fölösleges volna kérkedni, mindenki látja, tudja, mit jelent ez az országnak.

Ráadásul a kormányzati kommunikáció alakítói azzal is bizonyára tisztában vannak – hiszen mindent mérnek, ami mérhető –, hogy az emberek nem egyértelműen a kormány és Orbán Viktor sikerének tudják be mindazt, ami Franciaországban történt.

Néhány nappal a magyar labdarúgó-válogatott hazaérkezése után lapunk és a Publicus Intézet felmérést készített arról, mit gondolnak az emberek a magyar labdarúgás állami támogatásáról. Az eredmények – enyhén szólva – sem igazolják a kormány sokéves törekvéseit.

A felmérés egyik legfontosabb megállapítása tudniillik az, hogy a válogatott mostani sikeréhez csak igen kevés köze van a politikának. Inkább Gera, Dzsudzsák, Dárdai és Bernd Storck eredményének tudják be a történteket, és még a szerencsefaktor is megelőzi Orbán Viktort.

A másik megállapítás, hogy egy év alatt lényegesen csökkent azoknak a száma, akik szerint a kormánynak többet kellene költenie stadionépítésre, és nőtt azoké, akik szerint kevesebbet. Ezek az eredmények magyarázzák a visszafogott kormányzati kommunikációt, de semmiképpen sem magyarázzák a kormánynak azt a tervét, hogy a következő két évben több mint 30 új stadiont építenek és újítanak fel.

Ismét bebizonyosodott: a választók tehát, ha annak is nézik őket (bennünket) időnként, egyáltalán nem hülyék. Miközben lelkesen ünneplik a válogatott feltámadását, és azt, hogy Magyarország ismét felkerült a nemzetközi labdarúgás térképére, pontosan tudják, mire kellene (inkább) költeni a pénzt a stadionok helyett. A felmérés szerint az egyre gyatrább helyzetben lévő egészségügy a célterület, a második pedig az oktatás. Ez pedig azt jelenti, hogy valamekkora mértékben mégiscsak sikeres az egészségügyben és az oktatásban dolgozók és civil szervezetek hónapok óta tartó demonstrációsorozata és sajtókampánya. Ettől persze még – vállalva az egészséges populizmus vádját – nem mernénk nagyobb tételben fogadni arra, hogy a nyereséges állami vállalatok ezután nem a látványsportokra, hanem a kevésbé látványos nővérképzésre adják majd millióikat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!