Egy egész város lázadt fel Orbán oktatási rendszere ellen – soha nem látott elégedetlenség dühöng a pedagógusok között: alapítványi, állami és egyházi iskolák vállvetve „rebelliskednek”.
- Új szakszervezetek ébrednek az egészségügyben: a jelenlegi érdekvédőket puhának tartják, sztrájkra és demonstrációra készülnek
- Nincs szabály, ami előírná, milyen színvonalú közszolgáltatást köteles nyújtani a befizetett járulékért cserébe az állam – a kormányzat közszolgák százezreit készül az utcára tenni.
Azért lenne jó a sztrájk, mert így legalább biztosan hozzájutnának az emberek egy minimális ellátáshoz, fakad ki egy most alakuló szakszervezet vezetője. És bármilyen ellentmondásosan hangzik, igaza van, ugyanis a jogszabályok csak rendkívüli helyzet – például sztrájk, statáriális állapot és így tovább – esetében írják elő, hogy miképp kell gondoskodni a kórházakban a betegekről, hogyan oktassák a gyerekeket, mennyire legyen intenzív a szociális ellátás, illetve miképp járjanak a vonatok, a távolsági buszok, milyenek legyenek a helyi „viszonylatok”.
Szabadon csonkolnak
Békeidőben – értsd: normális üzemmenetben – csak sokismeretlenes képlettel írható le, mi illeti meg az embereket, ha közszolgáltatást vesznek igénybe. A kérdésre az Alaptörvény sem ad választ, ahogy a Miniszterelnökség által kidolgozott közszolgálati stratégia sem mondja meg, mi jár kvázi alanyi jogon, a két dokumentum pusztán annyira szorítkozik: törvény szerint. Csakhogy az úgynevezett „ágazati jogszabályokat” a parlament tetszése szerint írhatja át, magyarán: a kormányt semmi nem köti, amikor eldönti, mennyi járulékot fizessenek a polgárai.
(Jelen állás szerint az egészségügyi és a nyugdíjtarifa most mintegy 20 százalék – 243 ezer forintos bruttó átlagkereset esetén majdnem 49 ezer forint.) Vagy hogy ezért milyen szolgáltatásokat ad az állam. Egy szélsőséges példával: semmi nem szorítja rá az államot, hogy kórházakat működtessen, és ne csak háziorvosi rendelőket és elfekvőket.
És bizony a kabinet a jelek alapján tervezi használni ezt a kiskaput, ugyanis a Miniszterelnökség szerint 2018-ra 200 ezerrel kurtítanák meg a jelenleg mintegy 880 ezres „közalkalmazotti” létszámot, hosszútávon pedig a foglalkoztattak (mintegy 4,4 millió ember) 10 százaléka dolgozhatna a közszférában.
Vagyis az Orbán-kormány újraválasztása esetén újabb 200 ezer közszolgát tehetnek utcára.
Hogy ez a terv egy Népszava-interjúban Lázár Jánosból, illetve egy tévébeszélgetésben Csepreghy Nándor államtitkárból is kibukott, azt jelzi: az Orbán-kabinet – hite szerint – bármit kimondhat és megtehet, ugyanis nincs érdemi következménye.
Tény, hogy miközben érdemben vonnak ki forrásokat az egészségügyből, az oktatásból, a közösségi közlekedésből, a közszolgáltatások romlását – legalábbis látszólag – nem írják a kormány rovására. Többek között azért, mert a kabinet sikerrel vásárolta ki, osztotta meg és fordította egymás ellen az egyes területek szakmai képviselőit, érdekvédőit.
Eszmélnek
Ám megeshet, hogy most csődöt mond az eddigi gyakorlat: az egészségügyben tömegesen és látványosan mondanak fel a dolgozók, miközben új szakszervezet áll össze, hogy leváltsa az Orbánkormánnyal korában kötelékben repülő érdekvédelmet és kamarát. Az oktatásban számos intézmény próbálja lerúgni magáról a KLIK-et, és kíván önkormányzati fenntartásba visszatérni – miközben diákok és tanárok egyre nagyobb számban mondják el a nyilvánosság előtt, hogy a „tanrendszer” mindjárt beroskad.
A vasutas-szakszervezetek hátán építette fel a Ligát Gaskó István, aki Orbán kedvenc szakszervezetisévé nőtte ki magát, ám Gaskó megbukott, és a „MÁV-os érdekvédők” általános sztrájkkal fenyegetik a kormányt. A közigazgatás rendszere recseg-ropog, a nagy központosítási lázban a kormányhivatalok elvitték az önkormányzati munkatársak jó részét, az ügyintézés befagyott, a terület alkalmazottai elégedetlenek. Ha Magyarország Franciaország lenne, akkor a kabinet javában retteghetne egy nagy közszolgálati sztrájktól, de a kormány biztos lehet benne: maradt még játéktere. Ugyanis egy rendes demonstrációhoz három dolog kellene.
Függnek és kivonulnak
Az első, hogy a különböző ágazatok összefogjanak. Csakhogy az esetleges összekapaszkodást nagyban befolyásolja: ki milyen mértékben függ az államtól. Az egészségügyi dolgozók kevésbé: ők kizsilipelhetnek külföldre, így csökkenhet a feszültség. Legalábbis elvileg. Csakhogy a távozók által itt hagyott munkamennyiség oly mértékben terheli/terhelné le a maradókat, hogy újra kialakulhat a sztrájkhangulat. A tanárok és a közigazgatás alkalmazottai gyakorlatilag teljes mértékben ki vannak szolgáltatva az államnak. A közösségi közlekedés robotosainak viszont jó a zsarolópotenciáljuk, ugyanis leállásuk egyrészt a gazdaság működését veszélyeztetné, másrészt nagyban amortizálná a kormány népszerűségét. Így a kabinet egyes csoportoknak valószínűleg ad majd, így kezelhetővé válik az elégedetlenségi szint.
A második demonstrációkomponens az lenne, ha a fogyasztók (értsd: diákok, betegek, utasok stb.) sokallnának be menthetetlenül, és jelentenék ki, hogy ezekből a közszolgáltatásokból nem kérnek. Csakhogy aki teheti, az „rendszert vált”: a magánkézben lévő iskolák csúcsra járnak, az egészségügyi költések 38 százaléka maszek dokiknál és klinikáknál landol, a közösségi közlekedést pedig autóvásárlással és új szisztémákkal (például telekocsik rendszere) próbálja kiváltani, aki megengedheti magának. Azaz még mindig nem „kulminált a feszültség”.
A harmadik tényező pedig az lenne, ha egy „kívülálló erő” egyrészt össze tudná fogni az ágazati elégedetlenségeket, másrészt be tudná csatornázni a lakossághoz, valamint a kormányhoz (és utóbbit természetesen szembesítené az emberek problémáival is). Csakhogy nincs ilyen erő – leginkább az ellenzék gyengesége miatt. Az oppozíció legtöbbször a Fidesz napirendje után fut, a kormánypárt pedig ódzkodik attól, hogy oktatásról vagy egészségügyről beszéljen.
Ráadásul – és ez nem a demokratikus ellenzék sara – az elégedetlenségüknek hangot adó figurák és intézmények igyekszenek mindenáron távol tartani magukat a politikától és a politikusoktól.
Egységbe forrtak
Ha az ellenzék és az elégedetlenek képviselői nem találnak egymásra, akkor utóbbiak szava előbb-utóbb óhatatlanul elhal. Hacsak nincs az egységes, ágazaton belüli, illetve közötti összefogás. Ennek viszont most nagyobb az esélye, ugyanis a kormányzati cselekvés korábban ellenérdekelt/közömbös szereplőket is összetolt.
Nehéz lenne megmagyarázni, hogy az Orbán-kormány számtalan vitatott és szakértői körökben az elejétől fogva ellenzett oktatási intézkedésének hatása miért most állt össze masszív elégedetlenséggé. Tény azonban, hogy az utóbbi hetekben olyasmi történt, amire korábban nem volt példa: tömegesen tiltakoznak tanárok, véleményüket a nevükkel vállalva. A Miskolci Herman Ottó Gimnázium nevelőtestülete nyílt levélben fordult a nyilvánossághoz az oktatásban tapasztalható súlyos problémák miatt. Fontos leszögezni, hogy a petícióban a pedagógusok nem csak a pénzhiányra panaszkodtak, hanem a káoszra, a bizonytalanságra, az adminisztratív terhekre, a tanszabadság megszüntetésére, az uniformizálásra és a gyerekekre kényszerített értelmetlen „tényanyaghegyekre”.
Mint írják: „Az egész oktatási rendszert látjuk most már veszélyben!” Kétségbeesett segélykiáltásukhoz alig pár nap leforgása alatt több mint kétezren csatlakoztak. Teljes tantestületek fejezték ki egyetértésüket, például a miskolci Földes Ferenc Gimnázium, a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium vagy a szintén fővárosi Teleki Blanka Gimnázium részéről, de a tiltakozók tábora száma napról napra nő.
Így Miskolcon a másik négy gimnázium is beállt a Herman mellé, és öten közös szándéknyilatkozatot írtak alá, azt remélve, így hatékonyabban harcolhatnak a hazai közoktatás betegségei ellen. 2015 májusában külön-külön hiába fogalmazták meg hivatalos levélben a KLIK-nek és az Emberi Erőforrások Minisztériumának, hogy milyen problémákat látnak, levelükre nem kaptak választ. Most már több mint háromezer támogatójuk van. A kormány mindössze egy közleménnyel reagált, amelyben béremelést ígértek. Ami nem válasz a felvetett szervezeti-tartalmi problémákra.
A Herman tiltakozásával párhuzamosan egy másik nyílt levél is napvilágot látott: ezt az Élenjáró Gimnáziumok (az ország tanulmányi szempontból vezető iskolái – a szerk.) igazgatói írták Balog Zoltán humánminiszternek. Ez az írás is az oktatási rendszer súlyos válságáról tanúskodik. Az aláírók, köztük neves egyházi iskolák igazgatói, többek között az életpályamodellhez tartozó tanfelügyeleti és minősítési gyakorlatot bírálják. Ennek a szerveződésnek ez a második megnyilvánulása. Az első akkor volt, amikor a kormány tavaly becsapta a szakmát és saját törvényét is megszegve elszakította a pedagógus-bértáblát a minimálbértől.
(Jellemző, hogy akkor is egy olyan intézkedés indította el a közös fellépést, amely az összes pedagógust érinti, akár egyházi, akár állami iskolában tanít.)
Pártbuzgóságtól vakítva
Vajon mi okozza azt, hogy miután évente több nemzetközi összehasonlító mérés is szembesítette az érintetteket a magyar közoktatás romló teljesítményével és az Orbán-kormány okozta károkkal, eddig nem állt össze egységes tiltakozássá a szórványosan jelentkező elégedetlenség? Ennek több oka van. 2010-ben az ország markáns többséggel választotta meg a Fideszt, a pedagógustársadalom jelentős hányada is a kormánypártra szavazott: sokat vártak Orbán Viktortól, hittek az ígéreteknek. Az oktatási átalakítások egy része eleinte tetszett is azoknak a pedagógusoknak, akik az előző időszak liberális reformjait elutasították. Közülük sokan elhitték azt, hogy a gondokat az önkormányzati fenntartás okozza, ezért az iskolák „államosítása” annak ellenére nem zavarta őket, hogy ez a kapkodva keresztülerőltetett lépés a helyi autonómia és a tanári szabadság elvesztésével járt. Azt gondolták, hogy majd a központi intézményfenntartó kiszámíthatóbb finanszírozást és színvonalasabb működést biztosít.
A KLIK hároméves fennállása után ma már kevesen gondolják ezt. Mire azonban a pedagógusok nagy részét utolérte a csalódás, annyira átalakult a rendszer, hogy a tiltakozás túl kockázatossá vált.
Tudni kell, hogy a pedagógustársadalom jelentős része ötven év feletti nőkből áll. Ötven feletti nőknek munkát találni nagyon nehéz. Pedagógusdiplomával még nehezebb. Az egzisztenciális félelmet megsokszorozta az a tény, hogy az állami intézményfenntartó megjelenésével a munkáltatói jogok is egy kézbe kerültek, azaz, ha valakit kirúgnak, joggal tarthat attól, hogy az ország egyetlen iskolájában sem tud elhelyezkedni.
A szakmai ellenállás elmaradását az „oszd meg és uralkodj!” elvének tökéletes megvalósítása is magyarázza. A pedagógus-életpályamodell 2013-as életbeléptetése azonnal megosztotta a közszférát, hiszen a kommunikációban a pedagógusok privilegizált szereplőként jelentek meg azáltal, hogy jelentős béremelést kapnak, amiből a többi állami alkalmazott kimaradt. Ezt az ellentétet tovább mélyítette az is, hogy a pedagógusbéremelést négy évre osztotta be a kormány, így az a tévképzet alakult ki, hogy ők folyamatosan béremelést kapnak. De az intézkedés megosztotta a pedagógusokat is, ugyanis a minőségi bérpótlék, a túlóra és az egyéb kiegészítő jövedelmek elvételével az emelésből nem mindenki részesült azonos mértékben. A tantestületekben rengeteg feszültséget okozott, hogy azok a tanárok, akik korábban minőségi munkát végeztek (például eltérő szociális hátterű gyerekeket integráltan neveltek, vagy szakköröket, erdei iskolákat szerveztek, osztályfőnökként többletfeladatokat láttak el stb.) elveszítették a fizetésük egy részét, amit alig vagy egyáltalán nem kompenzált az új bértábla.
Többen úgy érezték, hogy azoknak a fizetése emelkedett jelentősen, akik inkább középszerűek voltak korábban, és nem tettek plusz erőfeszítéseket tanításkor. További feszültséget okozott az életpályamodellbe sorolás procedúrája: mindenki, függetlenül attól, hogy hány évet töltött a pályán, milyen vizsgákkal rendelkezik és mit tett le az asztalra, a modell legalsó grádicsán, a pedagógus 1 elnevezésű kategóriában kezdett. A kormány itt is ügyes húzással mélyítette a már meglévő megosztottságot: mindenkinek, aki a pedagógus 1 kategóriába tartozik, megnyitotta az utat a mesterpedagógus státusra jelentkezéshez, ami valóban jó fizetési kondíciókat jelent. Ehhez azonban vállalniuk kellett, hogy mások minősítésében, illetve az időközben bevezetett tanfelügyeleti rendszerben tanfelügyelőként részt vesznek. A taktika bevált: még az innovatív pedagógusok is szembefordultak egymással. Akik nem pályáztak mester státusra, mert az egész rendszert utasították el, árulóként tekintettek azokra, akik ezt mégis vállalták.
A megosztott, megfélemlített pedagógustársadalom képtelennek bizonyult a szervezett és egységes fellépésére. Mostanáig. Azok, akik ma már az egész oktatási rendszert látják veszélyben, még névvel is vállalják a tiltakozást.
De miért nem robban?
És nincs ez másképp már az egészségügyben sem, ami leginkább egy shakespeare-i királydrámához hasonlít. Hosszú agónia, rengeteg szenvedés, és a végén mindenki meghal. A dráma évtizedek óta tart, és szinte biztos, hogy nem a mostani az utolsó felvonás. Aki látott már közelről kórházat, nem lepődik meg, amikor azt hallja: felmondtak a budapesti Szent Imre Kórház aneszteziológusai; tizenkét ápoló állt fel a Szent István Kórházban; tizenöt orvos készül felmondani Veszprémben; tizenkettő folytat válságtárgyalásokat a győri Petz Aladár Kórházban. És mindenki tudja, kicsoda Sándor Mária; miért vonultak az utcára tavaly májusban az egészségügyi dolgozók; mennyit keresnek a magyar nővérek és orvosok itthon és mennyit Londonban. Arra viszont senki nem tudja a választ: miért nem robban a bomba, miközben a kanóc már végigégett?
Az ok: a kormány ügyes kommunikációja és kitűnő szalámitaktikája. Amikor borul a bili, mindig akad egy ígéret, egy kis béremelés – persze csak egyes szakterületeken.
Az elvándorlást ez nem állítja meg, de arra mindenképpen elég, hogy a nyilvánosságnak bizonygatni lehessen: a kabinet minden tőle telhetőt megtett. És nem csak a szakterületek, az érdekvédők között is válogat a kormány: kizárólag a Magyarországi Munkavállalók Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetét (MSZ-EDDSZ) fogadja el tárgyalópartnernek. Formálisan igaza van a kabinetnek, hiszen – Európában egyedülálló módon – ez a szakszervezet minden, az egészségügyben dolgozó érdekeit hivatott képviselni. „Az EDDSZ markánsan a legnagyobb szervezet, tehát megkerülhetetlen”, kommentál Kiss László. A Független Egészségügyi Szakszervezet egykori elnöke elfogadja, hogy Cser Ágnes EDDSZ-elnöknek az a véleménye, hogy az egészségügyben egészen addig nincs sztrájkhelyzet, amíg ők tárgyalnak.
Fegyverbe!
Ám Kiss szerint ideje volna ismét megkérdezni az EDDSZ tagságát, egyetértenek-e Cserrel? „Azt gondolom, erőteljesebb fellépéssel, sztrájkkal vagy utcai demonstrációkkal kell kikényszeríteni a változásokat”, magyarázza Kiss, aki – miután korábban kizárta egykori szervezete – februárban új szakszervezetet alakít 5.12. Szakszervezet néven (utalva a tavalyi nagy tüntetés időpontjára). „Ha a kormány csak hivatalos szervezetekkel hajlandó tárgyalni, akkor hivatalos szervezet leszünk” – mondja. Miközben persze semmi se garantálja, hogy velük leülnek. A pénteken megalakult Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete (ReSzASz) is csak bízhat abban, hogy szóba áll vele a kormány.
Dénes Tamás sebészorvos, a ReSzASz mostani és a Magyar Rezidens Szövetség egykori elnöke szerint azért van szükség rájuk, mert az EDDSZ puha és nem képviseli megfelelően a szakma érdekeit. „Jogászaink gőzerővel dolgoznak azon, milyen eszközökkel hívhatjuk fel a kormányzat figyelmét a tarthatatlan helyzetre. És igen, ebben a sztrájk lehetősége is benne van.” Egyébként mind Dénes doktor, mind Kiss László hangsúlyozza, hogy itt már régen nem bérharcról van szó, hanem a betegek biztonságos ellátáshoz való jogáról. „Amikor arról beszélünk, hogy egy egészségügyi sztrájk legfőbb akadálya az elégséges szolgáltatás hiánya, akkor azt kell mondanom, hogy mi az egészségügyben már most is az elégséges szolgáltatások határán dolgozunk – mondja Kiss László. – Létezik ma is elégséges ellátás: ezt mi ügyeletnek hívjuk. A sztrájkhelyzet pedig az, amikor a jelen körülmények között a legnagyobb biztonságot tudjuk adni a betegeinknek. Sztrájk esetén a munkavállalók bent tartózkodnak ugyanis az intézményeikben, és így sokkal nagyobb az esélye, hogy egy rendkívüli helyzetet azonnal és szakszerűen elhárítanak.”
A tárgyalások egyébként mindeközben folynak a reprezentatív szakszervezet és a kormány között. Az MSZ-EDDSZ ágazati kollektív szerződést készül megkötni, de – közleményük szerint – csak abban az esetben, ha a kormány garantálja a folyamatos bérfelzárkóztatást. Próbáltuk elérni Cser Ágnest is, ő azonban közölte, csak abban az esetben hajlandó nyilatkozni, ha előre elmondjuk, még kit szólaltatunk meg a cikkben. Semmiképpen sem szeretne egy cikkben szerepelni olyanokkal, akikről „nem tudni, kit és mit is képviselnek pontosan”. Ahhoz sem járult hozzá, hogy mondandóját a cikk többi szereplője kommentálja, sőt még ahhoz sem, hogy leírjuk: kerestük őt, de nem akart nyilatkozni. Így – vállalva az általa kilátásba helyezett jogi lépéseket – a vele készült csaknem félórás beszélgetés közlésétől kénytelenek vagyunk eltekinteni.
És miközben a két új szervezet gőzerővel készül az érdekek képviseletére, a mozgalom arca, a fekete ruhás nővér küzd az elemekkel és a politikával. Múlt héten egy komlói egészségügyi fórum kapcsán kapott hideget-meleget (a fórumot a Jobbik szervezte, egyes orgánumok pedig arról írtak, hogy Sándor Máriát a szélsőséges párt pénzeli). Pedig Sándor Mária szerepelt már MSZP-s, DK-s és LMP-hez köthető rendezvényen. Mindenestre csütörtökön nyílt levélben fordult Orbán Viktorhoz. „Azt szeretnénk, ha harcunk élére állna. Küzdene a kisemberekért, akik Magyarországot építik! Akik gyermekeink jövőjét építik és a rászorulókat ápolják! Kérem, szüntesse meg az egészségügyben lévő elégtelen ellátást, a megosztottságot, korrupciót. A rendszer nem működik, már csak a benne dolgozók szakmaszeretete tartja életben. Ön megvédheti, Önök megvédhetik a magyar embereket!” – írta. „Ezt a kissé cinikusan fogalmazott levelet utolsó figyelmeztetésnek szántam. Hogy végre valóban vegyék észre a kisembereket, és foglalkozzanak az ő problémáikkal is. Mert az egészségügy tönkretétele nemcsak a benne dolgozók ügye, hanem mindenkié.
44 iskola csatlakozott
lapzártánkig a miskolci tanárok „felkeléséhez” – ezt már a kormányzat sem hagyhatja figyelmen kívül
"Azért lenne jó a sztrájk, mert így legalább biztosan hozzájutnának az emberek egy minimális ellátáshoz"
Más számok, más célok
Sztrájkba léptek az
orvosok Nagy-Britanniában,
miután nem sikerült megegyezniük a kormánnyal a fizetésekről és a munkaidőről. A munkabeszüntetésben az 55 ezer úgynevezett junior doktorból 37 ezer vesz részt (ez a magyar rezidensekhez hasonló besorolás).
Négyezer műtétet és egyéb kezelést kellett lemondani, de a sürgősségi osztályok működnek. A vita azon robbant ki, hogy a kormány egyoldalúan módosította a szerződéseket. E szerint az orvosok 11 százalékos alapbéremelést kapnak, de a hétvégi műszak ezután nem számít túlórának, akkora is a megemelt alapfizetés jár. A kezdő brit rezidensek alapfizetése évi 23 ezer font (havonta mintegy 800 ezer forint), de ez az összesen 9 évig tartó juniorság alatt akár 70 ezer fontra is nőhet.
Az orvosok elszántak: január 26-án még egy sztrájkot akarnak tartani, utána február 10-én már egy durvábbat, amikor sürgősségi ellátást sem tartanak.
Magára költ, a tantermek meg penészesek
Egyre több település jut arra a következtetésre, hogy amióta a Klebelsberg Iskolafenntartó Központ (KLIK) üzemelteti az iskoláit, azok állaga csak romlik, noha tőlük fenntartásra súlyos összegeket kér a szervezet.
Csakhogy a KLIK az önkormányzatoktól hozzájárulásként elkért pénz jelentős részét saját működésére költi. Siklós (például Bátaszék és Pásztó mellett) az egyik olyan település, amelyik visszakéri iskolái üzemeltetését. „Nekünk egy integrált intézményünk volt, vagyis egy főigazgatóság alá tartozott két általános iskola, egy gimnázium, egy szakképző-, egy művészeti és egy zeneiskola. Amikor átadtuk az iskolák üzemeltetését, azzal nem számoltunk, hogy ezért nekünk havonta több mint 8,7 millió forintot kell fizetnünk. 2015 elején kértük a KLIK-et, hogy tájékoztassanak arról: az átvett iskolákra pontosan mennyit költöttek, és ekkor szembesültünk vele, hogy az évi közel 105 millió forintból, amit átutaltunk az intézményekre nem költöttek többet 75 millió forintnál. Ehhez hozzátartozik, hogy a vagyonnal vitték magukkal a hasznosításból származó bevételeket is, mint például a sportpályák bérléséből befolyó pénzt, ami összesen éves szinten 15-16 milliót tesz ki” – meséli Reitz Emilné Ilona, a képviselő-testület Pénzügyi-Gazdasági Bizottságának elnöke.
Ekkor döntöttek úgy, hogy visszaveszik az iskolákat. A KLIK-kel kötött szerződés úgy szól: a képviselő-testület minden tavasszal eldöntheti, állami működtetésben hagyja-e az iskoláit. Ha nem, akkor a KLIK foglalkoztatja a pedagógusokat és felel a szakmai munkáért, a város pedig a közműszámlákért, a takarításért és a karbantartásért, illetve a település foglalkoztatja az ezekért felelős személyzetet. Az iskolák visszavétele viszonylag zökkenőmentesen zajlott, bár némi sértettség érződött a KLIK részéről, de Reitz Emilné szerint, ha minden szerződésbe van foglalva, elkerülhetők a vitás kérdések.
Dombóvár ezzel szemben úgy döntött, hogy nem veszi vissza iskolái működtetését a KLIK-től, inkább beperli a mamutszervezetet.
„Nem akarjuk visszavenni a működtetést, mert kaotikus helyzetet eredményezne, ha mi lennénk a munkáltatói a pedellusnak meg a karbantartóknak, miközben az igazgatót a KLIK foglalkoztatja, ezért nem adhat utasítást a technikai személyzetnek. Ha a településen csak egy iskola van, akkor ez még megoldható, de nálunk hét akad” – mondja Szabó Loránd, Dombóvár polgármestere. A város havonta 14,5 millió forintot ad a KLIK-nek az iskolák üzemeltetésére. A polgármester tapasztalatai szerint az utóbbi három évben semmit nem költöttek az iskoláik karbantartására és felújítására, holott erre is jutnia kellene az összegből. „Azt kérjük a bíróságtól, hogy állapítsa meg: a KLIK-nek kötelessége az intézmények állagmegóvása. Korábban mi is ekkora összeget költöttünk iskoláinkra, de a KLIK akkora szervezetet épített maga köré, hogy a pénz egy jelentős része saját fenntartására megy el. Már a bérek is sok pénzt visznek el, de például Dombóváron a járási KLIK évente több millió forintot fizet ki csak az irodabérlésre. Amíg nálunk voltak az intézmények, én másfél oktatási referenssel láttam el azt a feladatot, amire most vannak több mint tízen” – részletezi a polgármester. Miközben a település által korábban felújított iskolában tavaly tavasszal a szülők aláírásokat gyűjtöttek és a városhoz fordultak, mert négy tanterem és az igazgatói iroda beázott és penészedett. Az ok: az emeleti ereszt nem tisztították ki, a víz végigfolyt a falakon és eláztatta a helyiségeket. Így keletkezett egy 1,5 milliós kár, amit százezer forintos karbantartással meg lehetett volna előzni.
„A helyi KLIK-vezetőket sem hibáztatom, mert nekik sincs semmilyen jogkörük, nincs költségvetésük, minden egyes döntéssel a központhoz kell fordulniuk” – teszi hozzá Szabó Loránd. A dombóvári önkormányzat tételesen a mai napig nem tudja, hogy mire megy el a pénz, de a polgármester szerint országos jelenségről van szó, és arra számít, hogy a bírósági döntés precedensértékű lehet.
A DIÁKOK JOBBAN KERESNEK – A felsőoktatásban dolgozók is mozgolódnak: a Szegedi Tudományegyetem Oktatói Hálózatának tagjai nyílt levelet írtak Balog Zoltánnak, miszerint ugyan örömmel értesültek róla, hogy a doktori képzésre járó hallgatók ösztöndíja az első két évben havonta 140 ezer forintra, a második két évben pedig havonta 180 ezer forintra emelkedne, ám így szerintük „kiáltó aránytalanság jön létre az oktatói bérek és a hallgatói juttatások között. A tanársegédek és adjunktusok 10 éve várják a béremelést, nekik 30-40 ezer forinttal ígérnek többet, azt is három éven át fokozatosan bevezetve. Az adjunktusok jelenleg nettó 147 ezer, a tanársegédek 122 ezres fizetést kapnak. Ennek következtében a doktoranduszok és némely oktatójuk bére gyakorlatilag azonos lenne, holott egy adjunktus akár 20 éve is taníthat az intézményben. A tanársegédek pedig akár 40 ezer forinttal is kevesebbet kaphatnak diákjaik ösztöndíjánál. A levélírók azt akarják, hogy a két fentebb említett csoport januártól kapja meg legalább azt a pénzt, ami a bértábla szerint a közoktatásban tanító doktori fokozattal rendelkező pedagógusoknak jár. Azt is szeretnék elérni, hogy legyen éves keretük a konferencia-részvételekre és a publikálásra, ez ugyanis munkaköri kötelességük.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!