Ha farmer, akkor Ecseri. A hatvanas években ön is ott vehette az elsőt, ahol mindent lehet kapni, csak virágot, zöldséget nem. Meg nemesfém holmit. Pár éve két razzián összegyűjtötték a piacon árulni tiltott ezüstöt. Bő 3 milliót ért.
„Az Ecseri.” Mindenki így említi a pesti bolhapiacot, pedig 1964 óta Kispest határában, a Nagykőrösi úton áll. Előtte 14 évig az Ecseri úton volt. Akkor Telekinek hívták. Teleki téri fél évszázada alatt Tangónak nevezték. S mielőtt oda, a fejlődő város szélére költöztették az Operaház helyéről, „Zsidó piac” volt. A neve sem igaz. Csak az biztos: ha a kuriózumokra vadászó turista, a megszállott gyűjtő vagy a színházi díszletes talál kedvére való avítt – vagy annak tűnő, de újonnan készült – darabot, akkor annyit fizet érte, amennyire le tudja alkudni. Ám nem lehet biztos benne, hogy nem kaphatta volna meg tizedáron. S nem tudhatja: lomtalanításból, hagyatékból vagy egy besurranó tolvaj zsákmányából került a kínálatba.
A bejáratánál kétméteres bronz szökőkút, egy nyilazó faun és egy száját befogó csimpánz szobra fogad. – Utánzatok. A tölcséres gramofon is. De vannak itt igazi kincsek is: a régi hanglemezek, amiken Karády és Kazal énekel vagy a biedermeier faládika, a kopott hegedűk, a Napóleon korabeli fekete-arany empire asztali díszek – világosít fel Bruckner Éva művészettörténész, aki A Zsibárus boszorkány címmel írt könyvet a piac históriájáról, s aki maga is itt árul másfél évtizede, főleg képeket.
Az Ecserin most mindenki válságot emleget. A kereskedők úgy tartják: krízis idején kell megvenni a lecsúszók használt holmiját, s ha jobb idők jönnek, drágábban eladni. Utóbbiban segített a kor szülte szükség – szerszám, motor- és biciklialkatrész az 50-es években – és a divat is, mint a 60-as évek farmer-orkánkabát korszaka vagy a 80-as évek „régiségjárványa”. A rendszerváltozás után sokan próbáltak innen vett holmikkal „visszapolgárosodni”, a nyugati turisták lecsaptak a szocialista éra tárgyi emlékeire, az olasz régiségkereskedők kamionszám vitték a biedermeier bútorokat. A 90-es évek üzlete a kép volt: a nagybányaiak, majd Vaszary és Schönberger festményei. Fölvásároltak azóta az Ecseriről sok mindent: ami divatba jött, kincs lett.
Kik a kincsvadászok? A gyűjtők – köztük sok ismert színházi ember és zenész – nem adják tovább, amit vesznek. A műkereskedők is itt vásárolnak értékes holmit, hogy még gazdagabbak legyenek. És a nem kedvelt nepperek, akik a piacon lenyomják az árat, a megrendelőnél meg fel. Ők alkusznak a legkeményebben, s a műtárgyakhoz értőkkel is vitáznak az árról. Három művész is árul itt képeket, más festőkét, de a sajátjait is, álnéven – avat be kalauzunk.
Méteres átmérőjű kristálycsillárok alatt vár kuncsaftra a piacon üzletelő romák tekintélyes vajdája, a 72 esztendős Lakatos László. – Régóta kereskedem. Még a Telekin kezdtem, 12 évesen, ruhákkal, csecse-becsékkel. A pénzt, amit akkor szedtem össze, amikor jobban ment az üzlet, és félretettem öreg napjaimra, most költöm el – a bérleti díjra. Idén még egy csillárt sem adtam el, tavaly is csak kettőt, úgy 12-15 ezerért. De a legbosszantóbb, hogy az Ecserit ócsároló belvárosi kereskedők is itt veszik meg, amit az üzletükben többszörös áron adnak el. Legalább megbecsülnének minket, ha belőlünk élnek...
Fénykorában a Telekinek-Ecserinek napi 30 ezer vevője volt. Most a legjobb napon, szombaton sincsenek ezren. Szerda délelőtt még féltucatnyian sem. Száraz Mihály és a felesége – nyugdíjas pár – is csak nézelődik. – Szeretjük az érméket, a régiségeket. De a múltkor vettünk két búrát a csillárunkra a töröttek helyett. Lealkudtuk az árat ötszázzal... Két német nő is válogat a kézi hímzések között. – Ismerősök, még az NDK-s időkből. Egy terítőért soha nem fizettek többet 50 forintnál, de mindig százával vitték. Otthon sokkal többért adhatják el. Törzsvevők, visszajárnak – mondja kalauzunk.
Valaha hosszú bódésort töltöttek meg itt a vasasok. Mára csak egy maradt, Pista bácsi. Morózus. Nem, nem tudja hányan vásároltak ma nála. Azt sem, miért hagyott fel az üzlettel a többi szerszámos-alkatrészes. És bár hegyekben áll nála az áru, nem, nincs tokmánykulcsa a régi ruszki fúrógéphez. – Nem vagyok bőbeszédű – vágja el a beszélgetést. Tán nem kedveli a firkászokat...
Nagy Sándor pultján Zenit, Kijev, Praktica, Beirette, Exa, Felxaret, Agfa, Ljubitel, Vario, Szmena, Pajtás, redőnyös és tükörreflexes gépek, fénymérők, állványok – a fényképezés múltja. – Régi fotósoktól veszem a gépeket, akik már nem használják. És bár érződik válság, de a gyűjtők – zömmel külföldiek – most is viszik ezeket. Nem csoda: Nyugaton az első világháború előtti box-gépet, vagy a lassan száz éves első amerikai redőnyös Kodakot az itteni ár triplájáért kaphatnák meg.
Sedon Lászlóné mindent árul, amit a házalók vásárolnak fel: ruhát, vasalót, háztartási és evőeszközöket. – A legdrágább, legszebb öltöny egy ezres, egy tányér egy százas. Nem lehet már megélni belőle, elviszi a hasznot a 60 ezres bérleti díj. Közben sorra nyitnak a turkálók után a használtcikk-piacok is a városban – kesereg. – Konkurencia a Vatera is, ahol épp úgy trükköznek mint valaha a Telekin. Álvevők is beírnak: jól ismerik azt a képet, meg is vennék, ha futná rá. És a hamis kép a liciten 50 ezerért kel el – teszi hozzá Bruckner Éva.
Öt asztalra és polcokra zsúfolva ezernyi nipp, gyertyatartó, zseblámpa, kulacs, edény, régi szemüveg, kendő, öv, ládika, játék, szódásüveg, faragvány. Mernyóné Jutka néni portékája. – A lomizók hozzák. Olcsón veszem, olcsón is adom, főleg diákoknak. Ha egy állatfigurát vesz egy gyerek és elkölti rá az 50 forintját, de megtetszik egy másik is, azt neki ajándékozom. Japán egyetemisták vásároltak szuvenírt pár éve nyáron, le vagyok fényképezve velük. Azóta jönnek Japánból a barátaik is, akik már tudják, mi minden van itt. A legdrágább? Az a kristály váza 3 ezerért, ha le nem alkudják ötszázra... Ebből nem lehet meggazdagodni, csak a 48 ezer forintos nyugdíjamat pótolhatom ki. Ha van vevőm. Szombaton tíz volt, kedden egy, ma még egy se...
Hírlik: itt vette stukkerét az oktogoni lövöldöző, és a felbecsülhetetlen értékű Seuso-kincs darabjait is az Ecserin adták el fillérekért a tolvajok (gyilkosok?), s innen kerültek több kézen át egy angol lordhoz. Régóta járja: érettségi- vagy nyelvvizsga bizonyítványt is lehet itt kapni. Ám hiába érdeklődünk, ilyesmivel most senki nem szolgálhat. Szemet szúr egy okkersárga bőr pisztolytok. – Pisztoly is van hozzá? – Nincs! – böki ki az eladó. Egy másiknak az asztalán az „Élenjáró század” feliratú vörös zászlók mellett kardok, bajonettek. – Lőfegyvert is árul? – Csak hatástalanítottat néha, de mostanában nincs. Ha lenne, akkor is csak érvényes rendőrségi papírral adhatnám el – így a „kardgazda”, István. Aki kötve hinné, hogy a piacon vehette Browningját az oktogoni lövöldöző. Nála pedig biztosan nem! S hogy a kard, a bajonett honnan van? Gyűjtők hozzák eladni s olykor a piacon ő is megveszi, amiben fantáziát lát.
No és a farmer! Bő négy évtizeddel később is ott árulják, a bejárattól jobbra, a csizmák és bőrkabátok előtti sarokban: hagyományosak és modern zsebesek is a fiataloknak. – Persze, márkás mind, mondja György, a kereskedő, aki hajdanán egy igazán menő farmert egy havi átlagfizetésért adhatott el. Most a legdrágább – valódi, ami a márkaboltban 50 ezer forint lenne – itt újszerű, hibátlan állapotban ötezret kóstál. De alku kérdése: lehet a fele is. – Nagyon érezni a pénz hiányát. Én csak azért maradtam talpon, mert visszajárnak nosztalgiázni a régi vevőim és hozzák a gyermekeiket. S még utánunk szól: kellene a piacnak némi reklám...
… – Meg egy kis csoda – teszi hozzá kísérőnk. – Reménytelennek tűnik a helyzet, de volt már ilyen. Az Ecseri minden válságot túlélt. Talán ha új divat jönne, mondjuk a retró, az 50-es, 60-as évek. Abban még van tartalék. Az egyik pesti galéria árverésén nemrég 300 ezerért kelt el egy Lenin-kép...
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
