Egy hit által újjáéledt, kihalásra ítélt faluban jártunk

Somogy vadregényes mélyén, a török hódoltságot idéző településnevek sorát megakasztja Bodrog. Ez a falu nem csak a neve miatt lóg ki szomszédai közül: nem lett egyike az elszegényedő, elöregedő, kihaló falvaknak. Közel 30 éve egy bontásra ítélt bodrogi kastélyba baptista nevelőszülő-család költözött, őket továbbiak követték, amelyek az ország különböző pontjairól „hívattak el”. Csodálatos jelekről hallunk tőlük, fordulatot hozó látogatásokról, megtalált szolgálatról, amelyért korábban éveket imádkoztak a párok – és mindezek nyomán emberről emberre épülő közösségről és folyamatosan formálódó küldetésről. Saját és befogadott gyerekek felneveléséről, később taníttatásáról, hiszen a sok gyereknek időközben óvoda és iskola épült, amelyekbe ma már buszokkal hordják a környék településeiről a kicsiket nap mint nap. Virágvasárnap ellátogattunk Bodrogra, hogy húsvétra készülvén egy a hit nyomán újraéledő falu titkait megfejtsük.

Mielőtt még megérkeznénk a bodrogi baptista gyülekezet imaórájára, betérünk a helyi vendéglátó-ipari egységbe. Szinte üres a kocsma, a falu régi lakói már a katolikus misét hallgatják, az újak pedig most indulnak az iskola felé, amelyben az imaterem is helyet kapott – bár gyanítható, hogy utóbbiak amúgy sem képezik szerves részét a törzsközönségnek.

Ezt a bent elcsípett falubeliek, úgy tűnik, nem veszik zokon, sőt amikor a „betelepülőkről” kérdezzük őket, a csöppnyi elhatárolódás mellett büszkeség vegyül a hangjukba. Mint mondják, a kezdeti időkben bizalmatlanul szemlélték az új szomszédokat, de hamar kiderült számukra, hogy a népes családok a megmaradást jelenthetik a falu számára, és az általuk alapított oktatási intézmény pedig kiemelte Bodrogot a térségben. „Nyolc-tíz idős embert veszítünk el minden évben, és csupán egy-egy gyerek születik a régi családokban. Az újakba viszont sok gyerek született és érkezett az elmúlt évtizedekben” – mondja a pultos hölgy, hozzátéve, hogy nagyon kevés munkalehetőség van a környéken, de a baptista intézményrendszer több őslakost is foglalkoztat. Az iskolában tanított évekig a jelenlegi polgármester, Sütő Edit is, aki szerint Bodrog számára a gyülekezet és az iskola a fennmaradás reménységét hozta el. Sokat elárul régiek és újak kapcsolatáról, hogy a korábbi polgármester az a Heizer Kornél volt 14 éven át, aki az első nevelőszülőcsaláddal érkezett a faluba. A kilenc (saját és nevelt) gyerek kirepülése után ma már Zalaegerszegen szolgálatot teljesítő egykori vezetőhöz irányít mindenki, amikor a kezdetekről kérdezősködünk, azt mondják, – minden értelemben – Kornél rakta le a közösség alapjait Bodrogon.

Ő „cáfolja” ezt: „Nem én voltam! Isten hozta létre rajtunk keresztül mindazt, ami ott megvalósult. És nem is az a fontos hogyan, hanem hogy miért mentünk mi oda.” A ’80-as évek közepén a szociális terület vezetői felismerték, hogy gondok vannak az ellátással és felkérték az egyházakat, hogy segítsenek, például a csellengő fiatalok gondozásában. Pár a baptistának „rádobbant a szíve a feladatra”, és létrehozták a ma már alapítványként működő Menedék csoportot. Nekik az volt a meglátásuk, hogy inkább a megelőzéssel kellene foglalkozni, az állami gondoskodásban élő fiatalok életében valamiféle biztos alapot teremteni. Megvásárolták a borzasztó állapotban lévő bodrogi kastélyt, hogy ott kísérleti céllal létrehozzanak egy nevelőszülői hálózatot. Ehhez kerestek családokat a baptista gyülekezetekben. A Heizer család Pécsett élt egy szép sorházban, kisiparosként viszonylagos jólétben.

Számukra – ahogy Kornél meséli – ekkor jött el az ideje, hogy valódi keresztényekként kövessék Jézus példáját, „hogy azt tegyük, amit megértünk Isten akaratából. Hogy amit eddig értéknek tekintettünk, azt hagyjuk ott. Kellett ez a küldetésbe vetett erős hit, különben nem maradtunk volna Bodrogon, nem csináltuk volna végig. És ezzel a többiek is így vannak a gyülekezetben.” Ma már a felújított kastélyt és mellette a modern iskolaépületet elnézve nehéz elképzelni, hogy mindez milyen keservesen készült. Önerőből és adományokból, mindig csak annyi, amire éppen akadt pénz. „Trabanttal hordtam a cementet Kaposvárról, ha elfogyott a pénzt, leállt az építkezés” – idézi fel Kornél. Ha lassan is, de megújult a kastély, benne négy nagy lakással, a nevelőcsaládok itt kezdték az életüket, majd sorra kiköltöztek a faluba. A cseperedő gyerekeknek először óvodát alakítottak ki a kastélyban – az ország első keresztény óvodáját –, majd felmenő rendszerben iskolát, ami később, és amíg a saját fel nem épült, beköltözött a falu sosem használt iskolaépületébe. Már a második család megjelenésével megalakult a gyülekezet, mert ahogy felidézik Jézus szavait: „ahol összegyűlik pár ember, ott vagyok én” – és hamarosan megérkezett Paróczi Zsolt, az akkor frissen végzett lelkipásztor, aki azóta az iskola vezetője lett. Vele most nem találkozunk, mert máshol teljesít szolgálatot, de a többiek várnak minket az imaórára és az azt követő istentiszteletre.

Sietősre is fogjuk, hogy ne szalasszuk el a szertartás kezdetét, aztán a délelőtt folyamán megtapasztaljuk, itt semmi sem úgy történik, ahogy egy „klasszikus” istentiszteleten. Van némi jövés-menés (például a gyerekek az imaóra után érkeznek meg zsibongva a vasárnapi iskolából), koncertszerű közös éneklés és sok-sok személyes megnyilvánulás. A mai nap „főszereplője” a közösség egyik oszlopos tagja, Vali, aki születésnapját ünnepli, később csatlakozunk is megszámlálhatatlan tagú családjához, most azonban még kissé megilletődötten osztja az igét, amit maga választott erre az alkalomra.

„Add, Uram, hogy só lehessek környezetemnek – könyörög Vali a gyülekezet előtt –, az a só, amit a hívők jelentenek a társadalomnak, hogy megakadályozzák annak szétbomlását.” Mindaz, amiről beszél, egyszerre válik érthetővé és mégis érthetetlenné az otthonukban – hiszen a feladatot, amelyről beszél, úgy tűnik, tökéletesen teljesíti férjével, Istvánnal együtt. Négy saját és öt fogadott gyereket neveltek fel, most is van öt gyerek náluk. „Pár éve, mikor a legkisebb fiunk is középiskolás lett, úgy gondoltuk, hogy idősek vagyunk már újabb gyerekek fogadására. De akkor felkerestek minket a gyermekvédelemtől, hogy nem gondolnánk-e meg magunkat. Azt gondoltuk, ha Istennek továbbra is terve van velünk, akkor készek vagyunk rá. Így került hozzánk két éve ez a két lány – mutat Vali a tizenéves Izára és Brigire – a családunkba, és nemrég beteljesült a vágyam: ikerkislányok érkeztek hozzánk, akiket aztán kamaszbátyjuk is követett.” A visszahúzódó nagylányokon érezni, hogy sok szörnyűségen mentek keresztül, és hogy itt biztonságban érzik magukat.

Mindennek bizonysága az a megható képeslap, amit ma reggel adtak anyukájuknak a szülinapjára. Ebben megköszönik, hogy itt lehetnek és nem kellett annak idején intézetbe menniük. Lidi és Lola, a két és fél éves, koruktól némileg elmaradt, de most gyors fejlődésnek indult kislányok persze még nem érzik szerencséjüket, de ölből ölbe másznak és láthatóan jól érzik magukat.

A nagy családi eseményen nehéz is megmondani, ki született ide és ki érkezett később – erről, a szülői és testvéri elfogadásról máshol is megbizonyosodunk, bár a nevelőszülők több helyen elmondják: bizony voltak nehézségek, főleg a kamaszkor környékén, és ha ritkán is, de akadt példa arra, hogy valamely gyerek elhagyta a közösséget.

Ahogy Dezső, a gyülekezet presbiterének egyik nevelt fia is, akinek távozása mintha még mindig bántaná az apát, aki feleségével, Ágival összesen tíz gyermeket nevelt fel. A nagy ember szemét gyakran elfutja a könny, ahogy szolgálatukról, életfeladataikról, gyerekeikről beszél – ezt az érzékenységet mindenhol megtapasztaljuk, és azt is, hogy a gyülekezet tagjai számára nem tabu ilyen értelemben elgyöngülni. Ahogy hitüket, Istenhez való viszonyukat is nap mint nap feltárják egymás előtt – mély kapcsolat ez egy (élet)közösség tagjai között.

Dezső és Ági is „komplett” életet hagytak maguk mögött Pécsen családdal, házzal, kilátásba helyezett előléptetéssel. A házaspár már rég imádkozott azért, hogy Isten közös szolgálatot adjon nekik. „Vigyázz, mit kérsz az Istentől, mert megadja” – viccelődik többször Dezső. „Egy alkalommal eljöttünk ide Bodrogra, és láttuk, hogy itt valami csodálatos dolog alakul a nevelőszülői hálózattal. Este otthon kazettákat kellett átmásolnom, amelyeken énekek voltak, és mindegyik arról szólt, hogy Isten valamit mondani akar nekünk. Piszkosul piszkált a dolog, hogy vajon mit akar mondani, gondoltam, hogy kinyitom a Bibliát, és megtudom, mit akar tőlünk Isten. Eszembe jutott Lukács igéje: aki egy kisgyermeket befogad az én nevemben, az engem fogad be. Gondoltam, az Ószövetségnél fogom felütni a Bibliát, hogy véletlenül se ennél az igénél nyíljon ki a könyv. Pont ott nyílt ki, mert fejjel lefele tartottam a könyvet. Ekkor belépett a feleségem, és látta, hogy teljesen padlót fogtam. Elmeséltem, mi történt, azt mondta, hogy ez nagyon jó, mert ő odakint a konyhában azon imádkozott, hogy ha az Isten valamit akar az életünkben a mai nappal kapcsolatosan, akkor azt rajtam keresztül indítsa el.” Hasonló csodás elhívatásról számoltak be Valiék, majd Ottiliáék is, a házaspár, akik a rádióban hallottak a faluról, de nem tudták a nevét, nyomozásba kezdtek, melynek során kiderült, hogy a bodrogiak pont olyan családért imádkoztak, amelyben van tanító.

Visszatérve Dezsőre, ő azóta a gyülekezet meghatározó tagjává vált, nemcsak a presbiteri feladatokat látja el, megérkezése óta csinál mindent, amire szükség van a villanyszereléstől a buszvezetésig – egyfajta fenntartói vezetője a gyülekezetnek, a falunak pedig önkormányzati képviselője lett. És persze apa és nagypapa, aki most sorjázza a példázatoknak is beillő történeteket befogadott gyerekeiről. „Volt egy kis cigánylányunk elálló füllel, csúcsos fejjel, aki egyszer aggodalmasan megkérdezte tőlem: Apa, hogy lesz nekem normális férjem? Ilyenkor egy okos apuka mit mond? Nem tudom. De azt igen, hogy ki tudja – mutat felfele –, őt kérdezgesd. És higgyétek el, örök bizonyság, egy éven át imádkoztunk érte, aztán itt járt egy északír missziós csoport, és annak a vezetője egy hét múlva jött vissza, hogy szeretne a mi Ancsánkkal megismerkedni. Azóta boldog házasságban élnek. Ilyen megtapasztalásunk sok van. Ancsa bátyjára azt mondták a kaposvári nevelési tanácsadóban, hogy kisegítő iskolába való. Azt mondtam nekik, hogy a teszt egyet biztosan nem mutat: ez a gyerek olyan szorgalmas, hogy ha sírva fakad is, megcsinálja. Ez a fiú a következő évben a legjobb tanuló lett az osztályában. Azóta főiskolát végzett, ösztöndíjat nyert, Írországban él ő is a családjával. Csak eggyel több cigány gyerek lett volna a kisegítő iskolában…” Dezső ezekkel a történetekkel is hangsúlyozza, hogy a nevelőszülőknél soha nem volt különbségtétel gyerek és gyerek között, mindenkit ugyanolyan szeretettel fogadtak mindig, és ezt a szellemiséget képviseli az óvodájuk és iskolájuk is, ez lényegében az egyetlen dolog, amit a pedagógusaiktól is elvárnak.

Paróczi Zsolt, a gyülekezet és az iskola vezetője is megerősíti ezt: „A keresztény életszemlélet mellett a családias légkör és a be- és elfogadó, segítő attitűd a legfontosabb nálunk, ezt kell »elfogadniuk« az ide jelentkezőknek. Elvégezte az iskolánkat már Down-kóros kislány is, és jelenleg is van négy autista tanulónk. Számunkra minden gyerek egyformán értékes, sőt keressük a kihívásokat.” Mindennek a hozzáállásnak, illetve a környék messze legszínvonalasabb oktatásának köszönhetően kel fel hajnalok hajnalán több mint 100 gyerek a környező településeken, hogy az iskolabuszok elvigyék őket Bodrogra, ahol pár éve már zeneiskola is működik. Nemrég Kaposváron nyílt tagóvodájuk és átvették a bezárásra ítélt niklai iskola fenntartását is – „hogy reményt kapjanak az ott tanuló gyerekek és áldozatos munkát végző tanáraik”. „Így lehet felépíteni egy keresztény iskolát, lépésről lépésre és ezzel az elfogadó hozzáállással. Ez a helyes út, az alulról építkező. Nem csak egy táblát kell cserélni az épület falán” – világít rá Ottilia férje, Laci, az iskola tanítója és történelemtanára.

Ez a házaspár mesél arról, amiről eddig nem esett szó, de persze minden leírttal összefüggésben van. Ottilia annak idején komoly „csomaggal” érkezett a faluba: elhozta magával keresztény külkapcsolatait, melyeknek köszönhetően egyfajta missziós állomás lett Bodrog az északír és amerikai gyülekezetek számára, számtalan önkéntes tölt itt heteket vagy akár éveket. Angolt tanítanak vagy az építkezéseknél segítenek – mindenkinek akad feladat. Ottilia persze szabadkozik, hogy ez csak részben köszönhető neki, a bodrogi gyülekezet teremtette közeg vonzza ide és tartja itt a vendégeket. „Bodrog különlegessége, hogy nemcsak a gyerekekkel kapcsolatos munkában használ minket Isten, hanem az egyház életében is, sokan vannak, akik idejönnek és megerősödnek a hitben, és akadt olyan is, aki itt tért meg” – magyarázza Ottilia.

A gyülekezet, melynek eredeti szolgálata – állami gondozott gyerekek szeretetteljes felnevelése – lassan a végéhez közeledik, folyamatosan új feladatokat keres és talál. Ilyen volt az óvoda, az iskola létrehozása és ilyen lehet a kastélyépület új funkciójának megtalálása. Itt most egy leégett idősotthon lakóit helyezték el, lehet, hogy ez az út, az öreggondozás. De gondolkoznak anyaotthon vagy középiskola és kollégium megszervezésén is – a gyülekezet közösen fogja eldönteni, ha eljön az ideje. Addig járják közös és egyéni segítő útjaikat. Egy ilyen egyéni úttal búcsúzunk a falutól. Vali és István fia, Norbi a feleségével, Katával Bodrogon maradt.

A fiatal házaspár évek óta keresi közös szolgálatát. Túlnéztek Bodrog határain és látták a környékbeli falvakban pusztító nyomort. Ma az általuk létrehozott SAS (Siet a Segítség Alapítvány) egy kis bogárhátúval járja a szomszédos falvakat és segít, ahol tud, ahogy tud. Most például megállnak egy téglakupacnál, amely mellett mi elhajtottunk volna. Szinte csak ők tudják, hogy él ebben egy romhalmazban egy idős ember, Ernő bácsi, aki fekete falak között teljesen egyedül tengeti az életét, nyomoréksága miatt egy kis sámlihoz kötve. Amikor meglát minket, fogatlan szája hatalmas mosolyra húzódik. „Ernő bácsi, jövünk és kifestjük a falakat” – ígéri neki Norbi. Ők – Norbiék és a többiek gyerekei, illetve leendő beköltözők, akikért a gyülekezet mindennap imádkozik –, az új generáció, talán nem „csak” Bodrog fennmaradásának zálogai.

Talán az egykori romos kúria épületében megszülető gyülekezet tagjai, ahogy sokáig emlegették őket a környéken: a kastélyosok leszármazottai egy egész térség megmentői lehetnek.

Hálás köszönet Panka néninek, Mártának és Tibornak a cikkünkhöz nyújtott segítségért!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!