Jókat mosolyogtunk Bretschneider ügyetlenségén: ma már érezzük az összes nyűgét, baját. Ő anno Hasek Švejkjében az államrendőrség detektívjeként hiába töltött estéket a „Kehely”-hez címzett vendéglőben, s próbált a vendégekkel beszélgetni, hogy később legalább a felségárulás vádját a nyakukba varrja. Senki nem dőlt be neki, majd beleőrült, szegény.

  <h1>A vak házőrző</h1>-
  <h1>A helyszín</h1>-
  <h1>Az asszonyverő Balogh képviselő</h1>-

A vak házőrző

- – Kép 1/3

A vendégek megitták söreiket, fizettek, s mentek. Veszélyes idők voltak. Jelentősége volt minden mondatnak. Száz év alatt mi változott? Súlya van minden szónak. Fülöpházán most kétszeresen is. Sajtómunkás sokáig nem járt erre, most egymásba lóg a kamerájuk. Helyieket szólítgatnak meg, trükköznek, mint megannyi Bretschneider a Švejk, a derék katona című regényben. Indítnak: hogy „a hosszú tél után haladnak a munkákkal?” Vagy azzal, hogy „milyen volt a falunap?” De agyas népek lakják a tájat. Nem dőlnek be, tudják, előbb-utóbb országgyűlési képviselőjükre, a polgármesterre, Balogh Józsefre kérdeznek rá: miszerint, igaz a hír, hogy a falu első embere, bár kenetteljesen szól szeretetről, családról, asszonyokról, állítólag gyakran eljár a keze. Néha, olyan, mint a vasököl, „oda sújt, ahova köll”. Így a sajtó embere már akkor a tenyérébe köp, ha van arc, aki megsúgja: néha megmutatom, ki hordja a nadrágot otthon. Nevelő célzatú pofon meg nem árthat. Azután mikor látja, veszik a mondandóját, délcegen a kamerába néz, hogy ő a családon belüli erőszak minden formáját elutasítja. Ha a polgármester úr, a Jóska, ilyet tett, elítéli. De nem hiszi, hogy ilyet tett volna, hiszen jámbor embernek ismeri. Majd rájön, nem biztos, hogy jó, hogy jártatja a száját. Kurzusok jönnek, ő marad, itt él. Keresné magának a bajt? Az előző mondatot visszavonja. Tekintsék úgy, ő kussolt, nem válaszolt. A nevét is felejtsük el. Aztán szól, uraim, kisember, akinek nincsenek milliói, jobb, ha hallgat. Politika ez! Vannak ők, azok, meg amazok! – okít ügyesen.

– Értem. De kik ők? Kik azok? És kik amazok?

– kérdem, s most ő csodálkozik.

– Ugrat, mi? Érti? Maga tanult ember.

– Jó, vicceltem, értem minden mondatát. De akkor kik vagyunk mi?

– Mi? Mink vagyunk! – feleli, és indul is. Értik? Nem értik? Akkor kezdjük újra.

Jól mondják a bölcsek, hogy időszerűek legyünk, nincs baloldali vagy jobboldali trafikos: csak trafikos van. És ez az útra is igaz. A főút bal- és jobboldala egyaránt hepehupás. A kivitelezők igyekezhettek, hogy mindkét oldalra fele-fele arányban jusson gödör. Végre letérünk, a bekötőúton Fülöpháza már csak 3 kilométer. S mint tengerész, aki viharos tengerről kikötőbe ér, megnyugszunk. Kisimul az út, felfagyásnak, kátyúnak nyoma sincs. Autós úgy érzi magát, mint édesanyja keblén. A mi Jóskánk intézte, tudom meg később, „tőlük”, és azt is, ő nemcsak ígérgetett, olyan Fülöpházát épített, ahol a gyerek nem teher, a nyugdíj nem segély, a tanulás nem kiváltság, az egészség nem üzlet, az időset tisztelik, a fiatalt megbecsülik, s ahol a fülöpházi a legfontosabb. Rövid idő alatt a falu olyan lett, mint ígérte, mondják, akik Baloghért tűzbe mennének. Lelkesen, büszkén sorolják, vágóhídjuk, tésztagyáruk lett. Gondolták volna akár pár éve? Ötvenmilliót költöttek rá, de megérte. Maga Budai Gyula avatott ünnepélyesen. A volt elszámoltatási biztos elárulta: kis lépés ez az országnak, de a beruházás élénkítő hatással lesz a térségre. Gondolják el, a tésztaüzem 10 embernek ad munkát, óránként 250 tanyasi csirkét vágnak majd le, és dolgoznak fel. A két üzem csak honi alapanyagot használ. Mi ez, ha nem fejlődés? Jó, mondták erre „amazok”. Az avatás sikerült, a beszédet megtapsolták. Aztán mi lett? Semmi! Se csirke, se tészta, se munka. És ezek az emberek (bocsánat, kezdek megkeveredni, lehet, hogy amazok) fénymásolt papírokat dobálnak a postaládákba, hogy tényleg ezt akartátok?

Hanem ezen (vagy azon?) az oldalon is akadt még muníció: épülő piacról szólnak. Azt is Baloghnak köszönhetik. És látjuk is, a piac épül, az épület kész, villanyszerelők mászkálnak a póznákon. Nem idevalósaik, őket fényképezhetjük is. Illetve majdnem csak őket!

A polgármesteri hivatalban más a rend. Nem barátságtalanok, de közlik, ők hivatalnokok, így semmire nem válaszolnak. Viszont az épületet se fényképezzük, mert az közhivatal. Az ember ne vitázzon, ha tájékozatlan, reggel óta nem voltunk internet közelében, lehet, ezt azóta már Alaptörvénybe fogalmazták. Jobb is így nekünk, bár ezt szerényen elhallgatta, megtudjuk, a hivatalvezető: Balogh lánya, ő pedig nyilván így előbb értesül a változtatásokról.

A művelődési házba tévedünk. Egy riadt arcú hölgy azzal fogad, a falunap jól sikerült: itt volt Till Attila, meg a Kocsis Tibor, az énekes. Volt hastánc. Tetszett a népeknek az is és a bor- és pálinkaverseny. Ezekből keveset látott, mert rámolt, mosogatott. A polgármester úr? Hát ő fáradtnak tűnt. Az élettársa? Őt nem látta. Előző nap Solton esküvőn voltak. Ennyit tud, mást ő nem látott, ne is kérdezzük. Két éve van a nyugdíjig, ezt kell megérteni. Megértjük a füvet kaszáló embert is. Pillanatra állítja le gépét, s kérdezi, aki közmunkából él, mit tudhat?

De nem járunk sokkal jobban a volt polgármester, Pesti Józsefné házánál se. A férje van otthon. Úgy mondja, nem akart a neje újra indulni. Független, de tudják, a szíve balra húz. Gyerek híján megszűnt a faluban az iskola. A Fidesz nyert az országgyűlési választásokon. Rábeszélték, demokrácia egyenlő több jelölt. Mennyi esélye volt? Semmi! Balogh ügye? Úgy van ez, amit „ők” rendeznek, arra mi nem járunk. Falunapra hívhattak bárkit, inkább meccsre mentem. Szégyelltem magam: kunszentmiklósiak kilencen jöttek, az egyikük reklamált, kiállították. Tizenegyen nyolc ellen, nyertünk 11-0-ra! Ilyennek már örülni se tudok. Csak olvastam, mi van a Jóskával. Mit érzek? Féltem a nejem! Már mondják, biztos, ez is a lejárató kampány része, Portik–Laborc-ügy. Normálisak? A nejem hetvenéves. Ő mesterkedne?

Ezt kérdezzük Balogh exnejétől is. Apró, törékeny asszony. A heverőről nem ér le a lába. Mondta, verte őt a férje 25 literes tejeskannával, ököllel is. Támadt rá konyhakéssel, s fenyegette meg, ha orvoshoz megy, megkeserüli. A képviselő keze itt messzire ér. Ő kitartott, gyűlésekre járt, mosolygott, plakátokat ragasztgatott, várt, míg a gyerekek felnőnek, csak akkor vált el. Az is necces volt. A ház 30 milliót ért, ő kapta a felét: 3 milliót. Azt is az új élettárstól, Terikétől.

– Figyelmeztettem, Jóska milyen ember. Most megtapasztalhatta. Miért értem be ennyi pénzzel? Megfenyegetett, ha keveslem, megölet, hát ezért.

– Asszonyom, miért csak most szól? Csúnya per lehet ebből. Mindent önnek kell bizonyítania.

– Ügyvédre nincs pénzem. Magatehetetlen édesanyámmal ápolási segélyből élek, de vállalom, az igazságnak előbb-utóbb ki kell derülnie. Tudja, igazából az fáj, hogy a nagyobbik lányom jelentett fel. Jóska még ehhez is gyáva, gyenge volt.

– Ebből is per lehet.

– Legyen. Tudja ő is, a gyerekek is, a falu is, hogy mindenben igazam van.

Indulunk a Balogh-tanyához. Oda, ahova az esküvő után öt féldeci dióval megbolondított pálinka, néhány deci bor megivása után élettársával, Terikével, sofőrrel vagy a nélkül hazaért, hogy aztán semmire se emlékezve aludjon reggelig. Reggel, s falunapon nézett is, hogy hová lett asszonya, s így nélküle kell a hangulatot fokoznia. De ha dolog van, menni kell. Ezért nem követte később se őt a kórházba. A kötelessége távol tartotta tőle azóta is.

Bennünket is a vak komondor fogad, aki a Terikét állítólag fellökte, hogy orra, álla, ki tudja, mije tört. Ezért sértődött meg Balogh előbb a vak kutyára, médiára, volt asszonyra, hogy őt ilyen csúnyán hírbe hozták. Hát, állunk a tanya előtt. Írjuk gyorsan a javára, hogy kilométeren át földes, homokos úton jöttünk. Se csatorna, se aszfalt, az útépítést nem itt kezdte. Rendezettebb tanyát is láttunk már, de nagyjából rend van. Kiabálunk, hogy „polgármester úr”. Senki se jön, nem válaszol. Pedig otthon lehet, a kutya árulkodik. Ugat, majd az ajtóhoz szalad, jelez, vendég jött. De nincs mozgás. Lehet, a frakcióbeli lemondását fogalmazza. Önszántából, amire biztatták is kicsit, de a pártjának ő nem ártana. Visszaindulunk a faluba. Beszélgetésekbe hallgatunk: dicsérik, és szidják őt, hogy lám, a dohányboltot a fia nyerte, pedig övék a falu egyetlen boltja is, de ahogy idegent látnak, váltanak; érdekes, hízó disznó eladó.

Bozó Ágnes kocsmáros pedig kacsint, hogy itt mindig mindenkinek igaza van, aki italt mér, ne politizáljon. Csapolt itt sört Balogh volt asszonyával, most a kocsmát Pestinétől bérlik. Az a szabály, aki rendel, azt mond, amit akar, ő meg bólint, bizony, így van ez.

Szegény Bretschneider, most lennél csak bajban.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!