Egy korty halál

Abban, hogy lennie kell effélének, Hermész Triszmegisztosztól Newtonon át a népmesék öreg királyaiig mindenki egyetért – márpedig a mesék, legalábbis a mesekutatók állítása szerint, nem hazudnak. A keresztesek a Szent Gráltól, az alkimisták a bölcsek kövétől – ez utóbbiban, és az örök élet elixírjében komoly természettudósok, többek között Newton és Roger Bacon is hittek –, a hajósok az új földektől remélték az isteni ajándékot, mindhiába. Sokak szerint a Biblia több száz éves matuzsálemei is az „élet vizének” köszönhetik éltes korukat, de az alkimisták között is szólnak legendák olyanokról, akik akár évszázadokig is képesek voltak egészségüket különféle életelixírek segítségével fenntartani.

A világtörténelem során számtalan életelixírrecept indult világhódító útjára: az enyhébbek, mint például Paracelsus favoritja, a citromfűfőzet, gyógyteaként végezték, az erősebbekre pedig, mint például a higannyal, rosszabb esetben arzénnal felturbózott pecsétviaszgomba-kivonatra pedig viszonylag gyorsan rákerült a „halálos méreg” plecsni. Most épp egy ismeretlen eredetű folyadék van soron, hogy bizonyítson: a nemrégiben, az északkelet-egyiptomi Alexandria közelében feltárt gránit szarkofágban, a csontok körül talált fura vörös lötyit a Change.org oldalon indított petíció szerint ma már közel 30 000-en szeretnék megkóstolni. Annak reményében, hogy valamiféle ősi, éltető erő van benne. Eléggé bizarr képzettársítás egy halott földi maradványai köré életelixírt képzelni, de tény az is, hogy biztosak tapasztalás híján semmiben, sőt annak az ellenkezőjében sem lehetünk.

Az élet vörös leve

A feltehetően a Ptolemaiosz-dinasztia korából származó síremlék hatalmas szarkofágja, a nagy valószínűséggel Kleopátra egyik felmenőjének csontjain, valamint az egykor élő férfi fizimiskáját megmintázó alabástrom mellszobron kívül ezt a bizonyos vörös színű folyadékot is magába zárta – egyesek szerint évezredekig. Bár a tudósok feltételezése szerint egyszerű szennyvízről van szó, amely a sír oldalán keletkezett repedéseken keresztül szivárgott be, és az évek folyamán folyamatosan gyűlt, néhányan (egyre többen) azonban makacsul ragaszkodnak azon teóriához, mely szerint a csontok áztatta lé ősi erővel bír.

Ezért indítottak petíciót, hogy akár csak egyetlen pipettányi apró cseppet kaphassanak az azóta már leszivattyúzott folyadékból. Mivel az emberi hülyeség határtalan, percenként átlagosan hússzal nő azok száma, akik kortyolni szeretnének a trutymóból. Az Innes McKendrick által indított petíció egyébként energiaital formájában hasznosítaná a különös, lészerű képződményt, vagyis a szomjazók nemcsak úgy beleinnának a vörös löttybe, hanem vegyítenék valamivel, hogy kicsit ízesebb legyen. Vigyázat! Így csinálták ezt jó néhányan a világtörténelem során is – ekképpen kerülhetett az élet aktuálisan kikísérletezett vizeibe a már említett higany vagy az arzén, jobb esetében az arany is vivőanyagaként.

Elixírek nyomában

Az egyik legelszántabb életelixír-kereső Kína első császára, Csin Si Huang-ti volt, aki 2200 évvel ezelőtt hivatalosan is elrendelte alattvalóinak, hogy kezdjenek bele egy olyan életelixír felkutatásába, amely halhatatlanságot biztosíthat számára. A Hunani Régészeti Intézet egyik kutatója 48, gyógyászati készítményekkel kapcsolatba hozható fa- és bambuszcsíkot vizsgált meg, és azt találta, hogy az uralkodó halhatatlanság elixírjének keresésével kapcsolatos parancsa az egész birodalomra érvényes volt, sőt határ menti területeket és távoli falvakat is érintett.

Sajnos, ahogyan eddig senki, ő sem járt sikerrel. A facsíkocskák néhány, a falusiak által adott választ is tartalmaztak: egy Tuhsziang nevű faluból azt írták, sajnos a település lakóinak egyelőre nem sikerült az életelixír nyomára bukkanni, míg egy, a mai Kelet-Kínában található tartományban fekvő településről egy helyi hegyen előforduló gyógynövényt javasoltak. Mivel a császár tartott tőle, hogy a halhatatlanság forrását alattvalói nem fogják megtalálni, biztosította, hogy legalább a túlvilágon ne kelljen félnie ellenségeitől. Sírját több ezer agyagkatona védte. Ősi írások szerint a föld alatti palotaként berendezett sírkomplexum mennyezete a rajta csillagokként funkcionáló gyöngyöknek köszönhetően az égbolthoz volt hasonlatos, a sírt pedig higanyfolyam ölelte körül, mivel a higanyt is a halhatatlanság forrásának tartották. Nem tudni, a korabeli beszámolókból mi felel meg a valóságnak, de tény, hogy a kutatók által a sír körüli talajból kinyert minták komoly higanyszintet mutattak ki, ezért valószínűsíthető, hogy a halhatatlanság elérése érdekében elfogyasztott szerek is hozzájárultak ahhoz, hogy a császár 49 évesen elhunyt.

Higannyal a halhatatlanságba

Ősi kínai uralkodók, tehetős vagy magas rangú előkelőségek taoista alkimistákat támogattak anyagilag, hogy könnyűszerrel hozzájuthassanak az örök életet ígérő csodaszerekhez, melyek némelyike, ironikus módon, azonnali vagy lassú, de biztos halált eredményezett. A taoista alkimisták maguk keverték a halhatatlanság-elixíreket.

A leghíresebb kínai alkímiai receptkönyv a Sun Simiao jegyezte Danjing yaouye volt. A recepteknek számos verziójuk létezett, állati és növényi eredetű összetevőket, illetve fémeket és ásványokat tartalmaztak. Az egyik gyakori, ártalmatlan növényi összetevő a lingzhi, azaz a pecsétviaszgomba volt, melynek kínai neve szellemnövényt jelent.

Az ásványok, illetve fémek közül porított jáde, hematit és arany került a keverékekbe – lassú halálhoz vezető nehézfém-összetevő, bár ezt akkoriban még csak nem is sejtették, a higany volt. Szobahőmérsékleten, folyékony fémként a higany varázslatos volt az alkimisták szemében, úgy vélték, ez a fém az élet spirituális megjelenési formája. A folyékony higanyt tartalmazó elixírt ivók szervezete jó esetben azonnal hányással, hasmenéssel reagált, de az anyag még így sem ürült ki maradéktalanul. Aki nem lett rögtön rosszul, annak még több raktározódott el a szervezetében, súlyosan roncsolva a szerveit. Minden korty, amit a jómódú kínaiak, számtalan Song-, Ming- és Qingdinasztiabeli uralkodó, megittak, jókora lépés volt a halálba vezető úton.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!