Hankiss Elemér gondolkodását sok mindenért lehetett csodálni. A nyitottságért, hogy képes volt előítéletek nélkül mindent meghallgatni, fontolóra venni. A szélesre tárt szellemi horizontért, ahogy egymástól távoli teóriákat is képes volt harmonikus keretbe illeszteni. A jó ízlésért, ahogy tudott választani megoldások között, ahogy eltalálta a témához és alkalomhoz illő előadásmódot, stílust, elbeszélést. Az intelligenciáért, ami minden megnyilvánulásában érződött. A tisztességért, ahogy a megértés iránti vágyat mindenek felé helyezte – s ezzel kívül került a dogmákon, szekértáborokon, lövészárkokon. A játékos kreativitásért, ahogy a megtalált megoldásokat, elméleteket szemügyre vette, elemezte, Rubik-kockaként forgatta, mindig meglepő konstellációkat mutatva fel. Iróniájáért, a különböző emberi esendőségeket szeretettel szemlélő humoráért, amely a legszárazabb tudományos elméleteket is élvezetessé varázsolta. És persze leginkább okosságáért, hogy az ember egy Hankiss-előadás, -interjú vagy -tanulmány után mindig úgy állhatott fel – megint tanultam valamit, többet érthetek a világból, mint ezt megelőzően.
Ez a gondolkodás korszerűtlen volt, abban az értelemben, hogy az iparszerűen működő tudományosság szabályai ezt a szabadságot nemigen díjazzák.
Utolsó interjúiban és könyvében, a Befejezetlen emberben keserűen szólt arról, hogy az intellektuális érdeklődéséből fakadó többszöri pályamódosítás miatt – a strukturalista irodalomtudománytól a szociológiáig, majd a filozófiai antropológiáig – nem vált hagyományos értelemben vett iskolateremtő, intézményépítő személyiséggé. De azt hiszem, szelíd szerénysége miatt önmaga jelentőségének megítélésében végül is tévedett. Egyrészt létrehozott egy láthatatlan iskolát: az én generációmban nagyon sokan akkor kezdtek el érdeklődni a szociológia iránt, amikor elolvasták a Diagnózisokat.
A negatív modernizáció, a hiányzó hős és a többi hankissi fogalom az utánunk következőknek is megkerülhetetlen lesz. A szellemi örökség, az időkön átívelő szellemi üzenet kiszámíthatatlan logikát követ, de Hankiss esetében a gondolatok értékállósága nagyobb lesz, mint a betonból épített iskolák üzenetei.
Gondolkodásából, viselkedéséből, értelmiségi s közéleti szerepeiből felépülő nyilvános személyiségére valóban igaz volt: egyszeri és megismételhetetlen. Az üresség, ami halála után ránk szakad, emlékeztet minket arra, hogy milyen kevesen vannak, akik a Szellemnek ehhez a társaságához tartoznak. Akik, amikor elmennek, akkor figyelmeztetnek: mennyivel jobban meg kellett volna becsülnünk őket.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!