Nem jogos az a következtetés, hogy a kormány 1700 milliárd forintos megszorításra készül, árnyalja Romhányi Balázs annak a bejelentésnek az értelmezését, miszerint a kabinet négy éven belül a mintegy 30 ezermilliárd forintos GDP 45 százalékára szorítaná le a kormányzati kiadásokat (értsd: az állami és önkormányzati költségvetést).

Ugyanis, magyarázza a Költségvetési Felelősségi Intézet vezetője, amennyiben helytálló lenne a kormány prognózisa, és valóban évi 2,5 százalékkal izmosodna a gazdaság, akkor automatikusan „beállna” ez az arány – akkor is, ha mindent reálértéken „fixál” a kormány. Úgyhogy az az igazi kérdés, mekkora a gazdasági növekedés. Idén 2,5 százaléknál gyorsabban is hízik a GDP, mert özönlik az előző uniós költségvetési ciklusból (2007–2013) visszamaradt EU-s pénz.

Ám jövőre Romhányi 1,5-2 százalékos gazdasági növekedéssel számol, 2016-os, 2017-es és 2018-as prognózisa még sötétebb: 1-1,5 százalék. Az ok: az új uniós költségvetési ciklus (2014–2020) elején gyakorlatilag nem érkezik közösségi pénz – várhatóan 2018–2022 között lesz megint nagy hajrá.

Azaz az összes költségvetési kiadás reálértéke mindenképp csökken, ráadásul a kormány a jövőben a beruházások támogatására is többet szán, így más területeken elkerülhetetlen a jelentősebb megszorítás. Ez önmagában a Költségvetési Felelősségi Intézet vezetője szerint nem probléma, a kormányzati kiadások lefaragása helyes irány. A legégetőbb kérdés az: mennyire lesz hiteles a kormányzati politika, mennyire tudja a kormány a kiadásokat tartósan lefaragni anélkül, hogy csökkenne a szolgáltatások színvonala? Ugyanis a 2011-es konvergenciaprogram is tömve volt tarthatatlan vállalásokkal, a kabinet mégis ennek alapján tervezte a költségvetést, így zsinórban jöttek a kiigazítások.

Ha nem hatékonyságot növelő reformokkal támasztják alá a költségvetési intézkedéseket, akkor előbb-utóbb visszaáll az eredeti helyzet, miközben az ország egy csomó áldozatot hoz feleslegesen, magyarázza Romhányi. Aki szerint most 10 százalékkal kisebb a gazdaság teljesítménye, mint amit a kormány 2011 tavaszán beígért. Ez évi 3 ezermilliárd forint, ebből minden évben építhetne a kabinet egy új atomerőművet – hoz plasztikus példát a szakértő. Ám úgy tűnik, ez nem érdekli túlzottan sem a kormányt, sem a választókat.

Romhányi szerint a tervgazdálkodás időszakát idézi, ahogy az állam ahelyett, hogy hatásvizsgálatokkal alátámasztott intézkedések sorozatán gondolkodna, általában csak megalapozatlan makroszámokkal dobálózik. Példának okáért a közösségi közlekedésen a 2011-es Széll Kálmán-terv mintegy 100 milliárd forintot takarított volna meg, de gyakorlatilag semmit nem sikerült. Ugyanez a helyzet az oktatási feladatok központosításával, ami szintén nem növelte a hatékonyságot.

Romhányi nem tart túlzottan egy valóban nagymértékű és tartós kiadáscsökkentéstől. Szerinte, ha lesz is nagyívű terv, az a végrehajtása során sokat kopik. Igaz, kis tervvel is lehet nagy kárt okozni. Az más kérdés, ha a kormány nem közgazdasági, hanem politikai döntést hoz és lemond egyes társadalmi csoportokról, területekről.

Ha lemondás, akkor mindenkinek a négy legnagyobb terület ugrik be (hiszen Orbán meghirdette, hogy csökkenteni kell az államból élők számát), a 2500 milliárdból élő önkormányzati szektor, a mintegy 1500 milliárd forintból gazdálkodó egészségügyi szféra, a sok százmilliárdos költségvetésű államigazgatás és közszféra (itt mintegy 850 ezer ember dolgozik), illetve a hozzávetőleg 3000 ezermilliárd forintos nyugdíjkassza.

Az ellenzéki és szakértői percepciók szerint ez utóbbit kívánja a kormány alaposan felforgatni. Tény, ezt a vélekedést egyrészt a kormányzati előkép (rokkantnyugdíjasok szelektálása, szolgálati nyugdíjak eltörlése stb.) erősíti, másrészt éppen az év végétől törlik el a korkedvezményes nyugdíjat. (Ennek lényege: a veszélyes munkakörben robotolók előbb letehették a lantot, igaz, csak akkor, ha munkáltatójuk kompenzációt fizetett, azaz gyakorlatilag állta nyugdíjuk költségeit. E címen évente 21 milliárd forintot fizettek be a cégek a büdzsébe 2010 óta, így több tízezer ember élhetett volna a lehetőséggel.) Szintén a nyugdíjkassza kurtítását valószínűsíti, hogy itt a szabályokban rögzítettnél jóval többet költött a kormányzat.

A nyugdíjkiadásoknak rendesen az inflációt kellene követniük, ám az elmúlt években az Orbán-kormány rendre felülbecsülte az inflációt, s a nyugdíjakat a valós áremelkedések indexénél nagyobb mértékben emelte. Ezért elemzők arra hívják fel a figyelmet, hogy a nyugdíjkiadások már pusztán attól is jelentősen csökkennének, ha a kormányzat pontosabban követné az inflációt.

A jelenlegi állás szerint a nyugdíjkasszát 2015-ben 42,6 milliárdos, 2016-ban 74,9 milliárdos, 2017-ben pedig 75,7 milliárddal kell kisegítenie a kormánynak. Azaz amennyiben Orbán Viktor tartja magát azon mondásához, hogy nyugdíjat csak a nyugdíjjárulékokból lehet fizetni, akkor ezen a tételen máris majdnem 200 milliárdot takaríthat meg a kormányzat.

Ám ez a terület – a társadalom elöregedésével párhuzamosan – egyre több pénzt nyel be. Jól mutatja az egyéni számlákkal dolgozó lengyel nyugdíjrendszer. Ott, ahogy nálunk jelenleg, mintegy 20 százalékkal múlta alul a nyugdíj a fizetést. Az egyéni számlák viszont már azt mutatják, hogy 40 százalék ez az arány, és ha nem lassul a társadalom elöregedése, akkor 60-80 százalékkal lesz kevesebb az időskori ellátás, mint az aktív kori jövedelem. Ennek egyetlen ellenszere a járulékfizetők táborának növelése, azaz a nyugdíjkorhatár felemelése. Amikor ezt a kabinet 65 évre tornázta fel, akkor gyakorlatilag 10 éves kifutási idővel számolt. Azaz lépcsőzetesen egyre emelkedik a korhatár, és először az 1957-ben születetteknek kell 65 évet robotolniuk (ők 2022-ben mehetnek nyugdíjba). Így amennyiben 70 év lenne a korhatár (és ezt még az idén szentesítené az Országgyűlés), akkor az 1967-ben születettek dolgozhatnának először végig hét évtizedet (ők 2036-tól tehetik le a lantot). Ebben az esetben 35-40 százalékkal maradnának el 2040-ben a nyugdíjak a fizetésektől.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!