A világot a szex és a pénz mozgatja, a szegénységben nincs semmi említésre méltó – tartja Kötter Tamás, a Rablóhalak című nagy sikerű novelláskötet szerzője, aki a Budapest éjszakai világában partizó multinacionális cégek alkalmazottainak vágyai és lehetőségei közé kalauzolja el az olvasót.
– Kötter úrhoz van szerencsém?
– Bizonyos értelemben.
– Miért döntött szerzői álnév használata mellett, hiszen bárki felismerheti arcról?
– Nem akarom, hogy az ügyfeleim, vagy az olvasóközönség összekeverje a kettőt és én is különválasztom az irodalmi és a mindennapi létezésem.
– Mivel foglalkozik tulajdonképpen?
– Ügyvédként dolgozom, egy magyar viszonylatban nagyméretű ügyvédi irodának vagyok a társtulajdonosa.
– Van azért Kötter a családban?
– Tíz éve, egy átmulatott éjszaka során a barátaimmal láttuk egy autón a Kötter Security feliratot. Mindenfélét kitaláltunk köré, megalkottunk hozzá egy személyiséget… akinek a nevében aztán bármit mondhatok!
– Sikeres embernek tartja magát a hivatásában?
– Igen, ezt nyugodtan kijelenthetem. A társammal a nulláról építettünk föl ezt az irodát, ami nagyon jól prosperál, harminc embert foglalkoztatunk. Úgy érzem, a szakmai sikereim csúcsán járok, kellemes felső-középosztálybeli életet tudok élni.
– Az imént távozott az irodájából egy elegánsan öltözött úr, ismerősnek tűnt…
– Egy nagy cégnek az igazgatója, olvasta a könyvemet, és kinyomozta, ki vagyok valójában. Dedikáltatni jött, azt mondta, nagyon tetszett neki, ez az ő világa…
– Ezek szerint most már íróként is sikeres?
– Másfél hónap után újra kellett nyomni a könyvet, mert elfogyott. A kiadó az eddig eladott példányszám többszörösét reméli még.
– Szerzőként is határozottan az élre szeretett volna kerülni, akárcsak ügyvédként?
– Igen, a teljes nárcizmusom előretört… Az volt a célom, hogy mindenki engem csodáljon, sok interjút készítsenek velem, híres íróként ismerjenek föl különféle menő szórakozóhelyeken. Összejött.
– A közönség a keblére ölelte. Az irodalmi világ is befogadta?
– Eddig jobbára közéleti orgánumokban jelentek meg a kritikák, az interjúk, az irodalmi lapok még nem igazán érdeklődtek. Ámbár Tandori Dezső – azt mondják pozitívan, én még nem olvastam – már írt rólam a Forrásban.
– Mi ösztönözte az írói ambícióit?
– Gyerekkoromtól szakadatlanul olvasok, és aki elég nagy mennyiségű és jó minőségű könyvet olvas, abban egy idő után megfogan a gondolat, hogy ő is megírhatná az élményeit, történeteit, és azt közkincsé is tehetné.
– Ön ennek érdekében újra iskolapadba ült, igaz, a katedrán írók álltak. Mit tanult?
– Tehetsége és élményanyaga vagy van az embernek, vagy nincs, de az írás is egy mesterség, aminek az alapvető fortélyait el lehet és kell sajátítani. Erre való az íróiskola.
– Az írásmódja minimalista. Kedveli az önre akasztott „magyar Ellis”, „magyar Houellebecq” megjelöléseket?
– Örülök nekik. Mindkét szerző nagy kedvencem. Ugyanakkor ezek nyilván kereskedelmi szempontból is kategorizálnak, az olvasók megnyerésére, orientálására szolgálnak.
– Már a mesterség kitanulása előtt megvolt, miről akar írni?
– Engem borzasztóan irritált, hogy a magyar irodalom mennyire konokul ragaszkodik a szegénység ábrázolásához, képtelen túllépni ezen, ahogy folyamatosan újratermeli, újrafűzi ezeket a történeteket, akár a sztereotípiákat is. Miközben ’89-ben – akár tetszik, akár nem – kialakult Magyarországon egy társadalmi osztály vagy réteg, akik a történelmet csinálják. Róluk, a felsőközéposztályról, a középosztályról nem írt senki. Pedig a középosztály a motorja minden társadalomnak, tagjai tanulnak, képzik magukat, egyetemeket, főiskolákat végeznek, dolgoznak vagy igyekeznek elhelyezkedni, van gyerekük (tehát részt vállalnak a humánerőforrás újratermeléséből), ők azok, akik fogyasztanak, akik betartják a jogszabályokat, konformisták, fizetik az adót. Ők azok – kb. 2 millió ember –, akik a hátukon cipelik Magyarországot, a szegényeivel, a bajaikkal, a „képzeletbeli falvaival”… Frusztráltak, problémáik vannak, hiszen kihasználják őket… Bosszantott, amiért nem foglalkoznak velük. Aztán rájöttem, a bölcsész végzettségű írók képtelenek belelátni ezeknek az embereknek az életébe, még derogál is nekik, sokkal kényelmesebb a szegénységgel foglalkozni – hiszen azt ismerik. Én viszont jól tájékozódom ebben a világban.
– Mennyire hiteles az ábrázolás, mennyire színezte ki ezt a világot?
– A Rablóhalak novellái hetvenöt százalékban dokumentatívak, a többi a képzeletem műve, amihez jó adag irónia társult.
– Mi jellemzi a kötetben ábrázolt társadalmi osztály, a középosztály azon speciális részét, amely a topmenedzserek világába vágyik és kiszolgálja azt?
– Ha elmegy egy drága, de menüket is kínáló étterembe, csapatostul látja őket, mágneskártyával a nyakukban, brifkóval a kezükben. Magasan képzettek, lakóparkokban laknak, de szeretnének még drágább lakóparkba, kertes házba költözni. Mindig előre és fölfelé néznek – egyébként helyesen…
– Mitől működik a világuk, hiszen a főnökeik jobbára csak partiznak?
– A pénztől, annak tehetetlenségi erejétől, ami úthengerként letarol maga előtt mindent. A nagy szervezeteknek eleve van egy struktúrája, amibe ha bekerül valaki, aszerint kell mozognia: a topmenedzser ebédel, az úgynevezett technikusok dolgoznak…
– A novellákban ez a közeg amorális, kommunikációképtelen figurákkal telített, akiket csupán a hatalmi törekvések izgatnak. Rendszerhibaként, netán zárványként tekinthetünk rájuk?
– Dehogy, az egész világ így működik: a szex és a pénz mozgatja. Mindenki a limuzin hátsó ülésén szeretne ülni. Aki viszont nem tud ott ülni, az sok esetben kitalál egy alternatív kultúrát, ahol iszonyú menő lehet, s ott ő ülhet annak a limuzinnak a hátsó ülésén.
– Nagyon zárt ez a réteg, a bemutatása alapján a társadalom más szereplőivel nem igazán érintkező világ. Szolidaritásról pláne nincs szó esetükben.
– Azt mondhatom, amit A Wall Street farkasa című filmben a Leonardo DiCaprio alakította karakter: a szegénységben nincs semmi említésre méltó, vagy érdekes.
– A Rablóhalak világa mitől jellegzetesen magyar?
– A kapitalizmus globalitása mellett kialakultak helyi sajátságok, amelyek jellemzik az adott közeget. Én ezeket beépítettem a novellákba, a ValóVilágtól kezdve a szórakozóhelyeken, éttermeken át a jelzálog- és devizahitel-válságig. Vagy hogy nálunk még kevésbé megkövesedettek a kasztok, bár már pörgünk ki a menedzserforradalom időszakából, újra a nagycsaládok kezébe kerülnek a vállalatok irányításai. Franciaországban elképzelhetetlen, hogy valaki 40 évesen vezérigazgató legyen, vagy ilyen irodája legyen, mint ahol most ülünk… A nőkről nem is beszélve!…
– Miért, mi van a nőkkel?
– A nyugat-európaiaknak nem kell a messzi Thaiföldre utazniuk, ha kedves és szép lányok társaságára vágynak. A budapesti Európa legpezsgőbb éjszakája. Amikor Houlellebecq itt járt, elvittem egy szórakozóhelyre, ahol ujjongott örömében: gyönyörű lányokkal találkozhatott, akik nyitottak és felvállalják a kapcsolatot az idős férfiakkal…
– A kötete nőalakjai vagy alárendeltek, áldozatok, vagy kihasználják a férfiakat, vagy maguk is férfiasan dominánsak. Kinek a nőideáljai ezek?
– A budapesti éjszakának. Az amorális kiscsajokra, akik se nem jók, se nem rosszak, nem lehet haragudni, nem gonoszságból babrálnak ki az emberrel. Van egy kínálati oldal, a nyugat-európai értelemben politikailag teljesen inkorrekt lánykák, a keresleti oldalon pedig a felsőközép- és a középosztály tagjai – mindez erős fiatalságkultusszal övezve. A találkozásaikból fakadnak az általam is megírt érdekes történetek.
– Nem barátja az emancipációnak.
– A feminizmus és az emancipáció láthatólag „kasztrálja” a férfiakat. A nyugat-európai nőktől a férfiak már nem kapnak kedvességet, szeretetet, a feministák pedig maguk sem tudják már megadni azt a férfiaknak, amit oly erősen követelnek nőként maguknak tőlük…
– Végül is mennyire hihetünk önnek? A szereplői történetei alapján Porsche áll a garázsában, mindennapjait a vég nélküli partik, a drogok, a lányok alakítják?
– A Porsche megállja a helyét, a többit tagadom. Annak idején Proust is a vacsoraasztalnál szedegette össze mások történeteit. Nekem is van két nagy baráti társaságom, ott hallom a sztorikat, és voltam olyan pimasz, hogy a neveket sem változtattam meg minden esetben.
– Képzelem, hogy fogadták a kötet megjelenését!
– Jól vették! Egyrészt előre megbeszéltem velük, hogy szerepelni fognak a keresztnevükkel, ami alapján azért nehéz beazonosítani őket, másrészt látták, amikor jegyzeteket készítettem, harmadrészt úgy választom meg a barátaimat, hogy személyiségük része legyen az önirónia: ne vegyék magukat halálosan komolyan, tudjanak nevetni a bukásaikon, a tévedéseiken, magukon.
– A felesége is hajlik az öniróniára?
– A könyv számos szereplőjét ismeri. Ő is nagy kedvelője Houellebecq regényeinek, és tisztában van a 20. század végi, 21. század eleji férfi-női problémával, a Nyugat alkonyával…
– Budapesten még nem alkonyul. Íróként rögtön a csúcsra jutott, hova tovább?
– Hosszú karriert nem tervezek, 5-6 évet inkább. Három kötet biztosan megvan, ezek jók, és jó visszhangjuk is lesz… Aztán ahogy a Premier League-ben, egy idő után lejátszanak majd a pályáról, akkor abba kell hagyni. S ismét csak Tandorit említve, ahogy ő mondja: az ember ilyenkor vagy elmegy edzőnek, vagy fölül egy páholyba, onnan követi mások játékát. Azt hiszem, nekem is ez lesz a sorsom.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
