Éljenek a fiatalok! Pogány Judit szelíd bölcsessége

– Hát ez nehezen jött össze.

– Tudom, nem egyszerű velem, de ilyen hajszoltan élek.

– Szüksége van erre? Úgy értem, több mint öt évtized színpadi jelenlét után nem megterhelő egyszerre tíz darabban játszani?

– Tizenötben, ha hozzávesszük, amit az Örkény Színházon kívül játszom.

– És még mindig jó este felmenni a színpadra?

– Vannak kivételesen ünnepi esték, amikor igen. Van néhány produkció, mint a Macskajáték, az Elnöknők, a Pedig én jó anya voltam vagy a Leenane szépe, amire mindig örömmel készülök. Persze közben félek, mi lesz, ha aznap este nem tudom úgy összeszedni magam, ahogy kellene. Állandó fáradtsággal és kialvatlansággal küzdök. Mondjuk sosem tudtam eleget aludni, de régebben nem voltam hetvenhárom. Amikor közeledett a hetvenedik születésnapom, a Napút Kiadó felkért, hogy írjak az életemről – vagy a gondolataimról – azt és annyit, amit és amennyit akarok. Én akkor nem a pályámról írtam, hanem arról az alapélményemről, hogy egész életemben milyen keveset aludtam, viszont így hetvenévesen azt érzem, hogy jóval többet éltem, sokkal dúsabb, gazdagabb volt az életem, több élmény jutott nekem, mint amennyi egy normális életet élő embernek ugyanennyi idő alatt kijár. Ha most valaki azt mondaná, hogy vége, nem lennék felháborodva.

– Egy színész – mondjuk így – tervezetten öregszik. Van egy kora magánemberként és egy a színpadon. Ott fönt most hány éves?

– Ahogy megy előre az ember a korban, általában úgy szűkülnek a szereplehetőségei. Ezért van az, hogy az ilyen korú színésznőkből egy társulat egyet, legfeljebb kettőt tud „eltartani”. Igaz, azt legtöbbször nagy becsben tartja. Másrészt viszont az Örkény nem átlagos színház. Itt még néhány évvel ezelőtt is egyszerre játszhattam Csuja Imre feleségét és az ujját szopó kisfiát. Egyébként az első találkozásunkkor, a Bárkában az anyját játszottam. Persze ez alkat kérdése is. Kaposváron negyvenhat éves voltam, amikor Ascher harmadjára osztotta rám a Pinokkiót, de ugyanakkor játszottuk a III. Richárdot, ahol viszont York hercegné voltam, aki elmúlt nyolcvan. Ha színpadon vagyok, és egy jó szerepben azt érzem, hogy alkalmas vagyok rá, akkor annyi éves vagyok, amennyi kell. Egy kicsit sem törődöm a papírforma szerinti valóságos korommal.

– Azt mondja, a korral a szereplehetőségek is szűkülnek. Vagyis egyre kisebb a választék. Ez azt jelenti, hogy mindent elvállal, és sosem ad vissza szerepet?

– Tavaly saját kérésemre leadhattam a Tartuff-beli szerepemet. Fizikailag rosszul voltam a jelmezben, mintha beültettek volna egy kemencébe. Az többször előfordul, hogy nem vállalok el egy munkát. Ennek több oka is lehet, de ez mindig csak külső felkérésekre vonatkozik. Az idei évadban fordult elő először, hogy visszaadtam egy már hetek óta próbált szerepet. Egész életemben küzdöttem a pöntyögő, pattogó beszédstílusommal, az alkati adottságaimmal, és hetvenkét éves koromban Ascher Tamás rám osztotta egy manó szerepét. Éreztem, hogy morzsányi örömöt sem okoz a játék, alapvetően nem tud felizgatni a feladat, ezért megkértem, ne kelljen játszanom a produkcióban. Ascher tökéletesen megértette az indokaimat, átosztotta a szerepet, azóta is nagyon jó viszonyban vagyunk, hiszen tulajdonképpen ő volt egész pályám alatt az egyik legfontosabb rendezőm. De egy társulatban azt a szerepet kell eljátszani, amit rá bíznak az emberre. Ez munka.

– Tud örülni a fiatalok sikerének?

– Igen, sőt drukkolok is nekik. Szokták kérdezni, hogyha újra fiatal lehetnék… így meg úgy. De én nem szeretném az egészet újra kezdeni. Jó ez így, ahogy van. Örülök, hogy túl vagyok rajta.

– Ez elég szomorúan hangzik.

– Nincs ebben semmi szomorú. Így tartom természetesnek.

– Pedig azt mondta három éve, amikor a hetvenedik születésnapján interjút adott, hogy még éppolyan lázasan hisz a színházban, mint régen.

– A színház jobbító erejében hiszek. Amikor kimondjuk, talán közhelyesen hangzik, nehéz is erről beszélni, de így van. Egy jó előadás után sosem úgy jössz ki a színházból, ahogy bementél. A színház helyreigazítja a néző értékrendjét, felpiszkálja az igazságérzetét. Még egy igazán, velejéig rossz embert megérinthet egy jó előadás, ha felismeri benne a saját bűneit.

– A Nemzeti Színház sorsa, az Új Színház alapítása, aztán Jordán Tamás meghurcolása Szombathelyen is azt mutatja, hogy nagyon megosztott a szakma. Hogy lehet ezen felülemelkedni és együtt dolgozni azokkal, akik gyökeresen mást gondolnak a világról?

– Rettenetes látni, ami van. Én úgy védekezek, hogy nemigen megyek már olyan helyekre, ahol azokkal találkozhatnék, akikkel nem szeretnék. A színházak elkezdtek saját belső berkeikben működni. Ez egyébként a kisebbik rossz: tudniillik ez vagy kiszűri a nagyon másképp gondolkodókat, vagy jó esetben csökkenhetnek a különbözőségek. De egyre több az át nem hidalható távolság. Képzelje, van egy kedves tanítványom, aki felhívott, hogy menjek el, mert kapott egy lehetőséget, beugrik egy főszerepbe az Új Színházban. Mondtam neki, hogy bocsásson meg, de nem mehetek. Én nem léphetem át annak az épületnek a küszöbét. Nem kerülhetek egy légtérbe bizonyos emberekkel. Régen is voltak jó és rossz színházak, jó és rossz előadások, de ilyen nem volt. Szégyellem a távolmaradásomat azok miatt az emberek miatt, akik csak ott kaptak munkát, miközben nem értenek egyet azzal a szellemiséggel, amit az a hely képvisel.

– Ön mit gondol: politizáljon-e a színház és benne a színész?

– Ha valaki valaha a kaposvári színházhoz tartozott, ott nőtt felnőtté, az nem tudja elkerülni, hogy saját véleménye legyen a világról, és ezt el is mondja. Néha elég csak jól játszani és a produkció majd közli, amit gondolok. De vannak helyzetek, amikor meg kell szólalni, állást kell foglalni. Én azt gondolom, hogy jogom és okom van rá, hogy elmondjam a véleményemet, és szégyellném magamat, ha nem tennék így. Azt nem szabad, hogy mindenki csak leshelyzetből drukkoljon.

– És kiállni egy tüntetésen a színpadra, az már másik szint?

– Az igazságérzetem és a meggyőződésem megvolna hozzá, sőt a hangom is, ha nagyon kell, de alkatilag nem vagyok rá alkalmas.

– Félne?

– Nem. De ez olyan, mint hogy valaki képes-e lefutni egy maratont vagy nem. Volt olyan, hogy megláttam egy férfit a Blahán, aki egy földön fekvő másikat rugdosott, és körülöttük jöttek-mentek az emberek, senki nem törődött velük. Már nem emlékszem, hogyan, de amikor odaértem melléjük, ráüvöltöttem a rugdosóra, hogy azonnal hagyja abba. Annyira meglepődött, hogy egy ilyen kis nőből ekkora hang jöhet ki, hogy abbahagyta. Azzal védekezett, hogy a másik ellopta a mobilját. „Az sem ok arra, hogy egy földön fekvő embert rugdosson” – ordítottam, mire elment. Amikor otthon elmeséltem, a fiam jól letolt, hogy soha többet ne csináljak ilyet, nem tudhatom, hogy reagál. Ez akkor eszembe se jutott.

– A kaposvári időkben még vállalt politikai szerepet, önkormányzati képviselő volt. Volna olyan párt most, amely ha megkeresné, eltöprengene?

– Nem. Nem ismerem eléggé az új pártokat. Akkoriban a szabad demokraták közt voltak azok az emberek, akiket tiszteltem, szerettem, hittem bennük, és az Eörsi Istvánhoz fűződő csodálatos barátság során kerültem kapcsolatba velük. Ma talán a fiatalok állnak közel hozzám, de nem tudnám megmondani, melyik párt vagy szervezet. Három éve, a netadós tüntetésről készült egy felvétel. Néhány gyerek bement a Fidesz-székház kertjébe, és egy ellentüntető, egy korombeli, agresszív, dühöngő férfi ököllel csapott az egyik fiatal arca felé, majd egy röplapot nyomott a képébe. A fiú rezzenéstelen arccal állt, és nézte a férfit, aki megütötte. Nem ütött vissza. Elbőgtem magam, és azt éreztem, hogy megint van egy réteg, akik csodálatosan gondolkodnak, lázasak, elszántak, okosak. Arra gondoltam, egy ilyen srác mellé oda tudnék állni.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!