Újfent emberek halála kellett ahhoz, hogy napirendre kerüljenek - Ellátatlan traumák

„Két hónapot töltöttem a zárt osztályon, szerintem teljesen mindegy is, hogy hol. Az biztos, hogy mire kikerültem, még szarabbul voltam. Élni sem akartam. Magánkezelésre küldtek, gyógyszereket szedek, most jobban vagyok” – nagyjából így foglalható össze a 42 éves Attila története. Depressziója azután súlyosbodott, hogy élettársa egy balesetben elhunyt. 14 éves fiukat azóta egyedül neveli, többször volt munkanélküli, jelenleg sem dolgozik. Sokáig ő maga sem tudta, hogy a sok testi tünet, panasz mögött, ami miatt állandóan háziorvoshoz járt, egy egészen más betegség lappang. Végül bekerült a kórházba, ahol gyógyszeres kezelést kapott, de a bezártságot hatalmas traumaként élte meg. Édesanyja saját felelősségére hozta ki, miután úgy ítélték meg, hogy nem veszélyes sem magára, sem a környezetére. Története iskolapéldája a mai magyar pszichiátriai ellátórendszernek. Attila nincs jól.


Nehéz bejutni


– Rossz helyzetben van ma Magyarországon a pszichiátria?
– Igen.
– Mi ennek az oka?
– Nincs rá pénz.

Kissé sarkítva, de nagyjából ezt a beszélgetést folytattuk le több, a pszichiátriai ellátórendszer különböző területein dolgozó szakemberrel, egymástól teljesen függetlenül. Nincs pénz a fejlesztésre, nincs pénz a pszichiáterek itthon tartására, nincs pénz egy egységes, modern eszközökkel dolgozó pszichiátria működtetésére.

A problémát, úgy tűnik, mindenki ismeri, mégsem történik semmi, legalábbis látszólag. 2014 januárjában megjelent ugyan egy Nemzeti Lelki Egészség Stratégia 2014–2020 című összefoglaló dokumentum, amely az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által feltárt nemzetközi és nemzeti problémákat, és az ezek megszüntetésére irányuló sürgős intézkedéseket sorolja hosszasan. Olyan célkitűzések szerepelnek benne, mint például a „lakosság öngyilkossági arányának visszaszorítása legalább 10%-kal”. 2012- ben pedig az Állami Számvevőszék is megfogalmazta javaslatait a pszichiátriai betegellátás átalakításáról.

És akkor jöjjön a rideg, sokkoló valóság!

Ma Magyarországon 2-300 ezer ember szenved valamilyen pszichiátriai betegségben. 2006 óta az évente elkövetett öngyilkosságok száma 2500 körül stagnál, amivel hazánk még mindig a világ élmezőnyébe tartozik. Míg Svédországban egy pszichiáter egy rendelés alatt 6, Magyarországon ugyanennyi idő alatt 60 beteget lát el ambulánsan. Az OPNI (közismerten csak Lipót) bezárásával 2007-ben hatszáz pszichiátriai ágy szűnt meg, ugyanekkor az egészségügyi reform keretén belül országosan majdnem 25 százalékkal csökkent az összes ágyszám.

2006 és 2010 között jelentősen apadt a betegellátásban dolgozó pszichiáterek gyermekpszichiáterek létszáma, 778 főről 706-ra. Ugyanekkor a fekvőbeteg ellátásban a szakápolók létszáma 1360-ról 729 főre, azaz mintegy a felére csökkent. A puszta tények sorolása azonban nem fedi a teljes és néhol igazán szörnyű valóságot. Erre csak azok az időről időre bekövetkező tragédiák képesek, mint amilyen a napokban a Merényi Gusztáv kórház pszichiátriai központjában történt. Ahol nem egészen egy hét leforgása alatt egy idős beteget (akit hozzátartozói tudta nélkül vittek be a zárt osztályra) szó szerint agyonvert egy betegtársa, aki feltételezhetően nem vette be a gyógyszereit. Néhány nappal később ugyanebből a szobából, a második emeletről kiugrott egy beteg. Sérüléseibe belehalt.


Szörnyű látlelet


„Egy rokonom fekszik a Merényiben. Amikor egy alkalommal meglátogattam, az ott dolgozó nővér megkért, hogy ha van szívem, hozzak már néhány pelenkát az egyik szobában fekvő három demens betegnek, mert a kórháznak most nincs rá pénze, de ilyen állapotban már mégse feküdhetnek… De a faliórába is én hoztam elemet, mert hetek óta nem járt” – meséli Ágota.

Azt már korábban is lehetett tudni, hogy a Merényiben nem mennek jól a dolgok. Nem véletlen, hogy az ombudsman nyáron jelentést írt a radiátorhoz kötözött betegekről, a túlzsúfolt kórtermekről, az embertelen bánásmódról. De, ahogy azt sejteni lehetett az eddigiekből, érdemi változás azóta sem történt. Most a szakemberek egybehangzóan állítják: a kórház mulasztott. Az intézmény ezt a vádat persze elutasítja.

Mindez sajnos a tragédia tényén már nem változtat. De felhívja a figyelmet arra, hogy – nem csak a Merényi – az egész pszichiátriai ellátórendszer borzalmas állapotban van.

„A pszichiáterek felelőssége az, hogy a szakmai sztenderdek alapján, a rendelkezésükre álló modern eszközök segítségével lássák el a betegeket. A kórházaknak viszont meg kell teremteniük az ehhez szükséges strukturális feltételeket. Amikor egy ilyen tragédia történik, mindenki a pszichiáterekre mutogat, miközben ez egy összetett, bonyolult, sokszereplős probléma” – magyarázza dr. Molnár Károly, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke. Azt ő sem tagadja, hogy az országban sok helyen rosszak a körülmények – bár a Merényit ő is kirívó példának tartja. Emellett súlyos probléma a szakemberek hiánya, folyamatos elvándorlása is, amit egy életpályamodell bevezetése megállíthatna.

Fontos lenne továbbá, hogy az alapoktól kezdődjön a betegek segítése: egy háziorvos ma nem minden esetben ismeri fel a mentális betegségeket – ebben is fejlődni kellene, hiszen például a depressziós betegek körülbelül 40-45 százaléka jut csak el odáig, hogy kezeljék, magyarázza Molnár Károly.

Se pénz, se ágy


Két dolog hiányzik leginkább a magyar pszichiátriákról: megfelelő környezet és elégséges mennyiségű szakember. Mindkettőhöz anyagi forrásokra lenne szükség. „Különösen a nővérek fizetését kellene felemelni, mert nagyon nehezen találni erre a munkára alkalmas személyt. Kevés a pszichiáter is, sokan mentek és még mindig mennek külföldre közülünk a jobb fizetés és a jobb munkakörülmények miatt. Hiszen például külföldön – Svédországban, Németországban, Angliában – nagyon megbecsültek a magyar pszichiáterek. Cserébe viszont nálunk a lakosság számarányát tekintve kevés a pszichiáter, az unióban az utolsó helyek egyikén vagyunk. Hozzánk hasonló az arány Kazahsztánban. Budapesten még van elég orvos, de kevés a nővér. Vidéken pont fordított a helyzet. Márpedig az orvos és a nővér egyaránt kell az eredményes munkához” – magyarázza dr. Németh Attila, a Nyírő Gyula Kórház – Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet főigazgatója. De nem csak az a baj, hogy kevés az orvos. Nem elegendő a hely sem, elmaradtak a szükséges fejlesztések.

A probléma megoldásához egyszeri beruházásra lenne szükség, aminek nemcsak a pszichiátriai és addiktológiai osztályokat, hanem a járóbetegeket ellátó Pszichiátriai Gondozókat is érintenie kellene. Az elmúlt években voltak ugyan fejlesztések, de a Közép-magyarországi régió – amibe Budapest is beletartozik – ebből teljesen kimaradt, miközben vidéken, például Baján, Szombathelyen megtörténtek. „Amikor 2007-ben bezárták a 840 ágyas OPNI-t, akkor azokból körülbelül 300 ágyat áthelyeztek más-más kórházakba, és a fenntartásukhoz adtak jelentős összeget. A kórházak viszont ennek kisebb részét fordították a pszichiátriára, a nagyobbik részéből a különböző szomatikus osztályaikat újították fel. Végül azonban minden kórház el tudott számolni a pénzzel” – teszi hozzá Németh Attila.

Indokolatlan bezárások

Idős asszony látogatja meg szívinfarktus után a kórházban kezelt férjét. Időközben rosszul lesz, elájul. Mire magához tér, már a zárt osztályon fekszik, maga sem tudja, miért. Egy hónap, mire kikerül.

És ez csak egy azon hasonló történetek közül, amelyek a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédőihez befutnak. Ma ugyanis Magyarországon az egyik fő probléma az, hogy míg sokan nem jutnak megfelelő pszichiátriai kezeléshez, mások túl könnyen kerülnek zárt osztályra. Szociális alapon osztogatott ágyak – nagyjából így lehet összegezni azt a gyakorlatot, amikor olyanokat utalnak az osztályokra, akikkel máshol máshogy az egészségügyi ellátórendszer nem tud mit kezdeni. Ilyen eset például, amikor a hajléktalan, de sürgős kezelésre szoruló beteg, vagy a demens bácsi, akivel a család már nem tud mit kezdeni, és a kórházak más osztályain csak „foglalja a helyet”, zárt osztályra kerül. Jogorvoslatra ugyan van lehetőség – azt azonban kevesen tudják, hogy hova forduljanak, ha úgy érzik, nem a zárt osztályon lenne a helyük. „Ahol egyébként csak bírósági döntés alapján lehet kezelni azokat, akik magukra vagy a környezetükre veszélyesek. De sokan, főleg azok, akiket indokolatlanul helyeznek el ezeken az osztályokon, súlyos traumaként élik meg, hogy tulajdonképpen fogva tartják, leszedálják őket” – fogalmaz Verdes Tamás, a TASZ szakértője.

Hozzájuk hetente egy-két ilyen eset fut be átlagosan, jogorvoslatot kérve, kapacitásaik azonban szűkösek, rajtuk kívül pedig kevesen foglalkoznak ezzel a problémával. „Egy jól működő rendszerben a kisebb problémákat ambulánsan kezelik, és csak nagy krízis esetén emelik ki környezetéből azt, akinek szüksége van erre. Ha nálunk is így működne a rendszer, a helyek egy része is felszabadulna, és nem kellene olyanokat is gyógyszeresen kezelni, akiknek nem erre van szükségük” – fogalmaz a szakértő.

Csak „gyogyósok” közé ne!


„Pánikrohamaim voltak, nem tudtam elmenni a boltba anélkül, hogy ne jött volna rám a remegés, nem tudtam megmozdulni, villódzott körülöttem a világ. A kollégáim többször mondták, hogy menjek el valamilyen pszichológushoz, pszichiáterhez, de úgy voltam vele, hogy azért meg még nem őrültem, csak nagy rajtam a nyomás. Amikor már egyáltalán nem tudtam kimenni a lakásból, akkor kértem segítséget” – meséli a bankban dolgozó 32 éves Anna.

Történetéből jól látszik: a mentális betegségek napjainkban még mindig tabunak számítanak. Sokan azért nem kérnek segítséget, mert egyáltalán nem is sejtik, hogy ilyen problémájuk van. Mások viszont azért félnek elmenni egy szakemberhez, mert tartanak attól, hogy a társadalom megbélyegzi őket. Ráadásul egy magánpszichiáter nem olcsó mulatság, súlyos tízezrekbe is kerülhet egy-egy ülés, így ezt a megoldást főként a középosztály tagjai, illetve a módosabbak választják.

Dr. Gerevich József pszichiáter közel két évtizede visz magánpaxist. Tapasztalatai szerint egyrészt azok fordulnak magánpszichiáterhez, akik az állami egészségügyi intézményekben nem kaptak megfelelő választ a kérdéseikre, nem kaptak kielégítő segítséget. Másrészt azok, akik – kezükbe véve sorsuk irányítását – egyenrangú kapcsolatra törekszenek a terápiák világában, és azzal, hogy közvetlenül fizetik meg a szolgáltatást, az egyenrangúság alapjait fektetik le. A szakember a humán életproblémák legszélesebb tárházát látja felvonulni: a partnerkapcsolati gondoktól (beleértve a partnerkeresés dilemmáit és a házassági kríziseket is) a legkülönbözőbb pszichiátriai zavarokon át a szenvedélyproblémákig. A pszichiáter szerint azért jócskán javult a helyzet az elmúlt évtizedekben: egyre többen vannak tisztában azzal, hogy a professzionális segítség jó „befektetés”, amelybe érdemes energiát, pénzt invesztálni. „De természetesen még találkozunk komoly előítéletekkel is.

Egyesek még mindig azt gondolják, hogy pszichiáterhez járni egyenlő azzal, hogy »bolond vagy«. Az internet világában viszont könnyebb tájékozódni” – fogalmaz a szakember.

Szomorú összkép


„Valóban bajban van a hazai pszichiátria. De nem azért, mert nyolc évvel ezelőtt megszüntették az országos intézetet. Hanem azért, mert nem történt meg a pszichiátria modernizációja; a szakemberek mindenfajta szakmai kontroll nélkül végzik évtizedekig a munkájukat; vannak ugyan szakmai protokollok, de ezeket a kollégák nem vagy ritkán használják, a tehetséges és fiatal kollégák inkább a sokkal jobb perspektívával rendelkező külföldi állásokat célozzák meg, emiatt nem történt meg a szakma fiatalítása sem, az utánpótlás nem fejlődött ki” – vallja Gerevich József.

Van tehát megoldás? Van, de ahhoz tenni is kellene. „Százszázalékosan nem lehet elkerülni minden tragédiát, de ennek kockázatát jelentősen lehet csökkenteni megfelelő létszámmal, megfelelően képzett szakemberekkel és korszerű technikai feltételek biztosításával” – mondja Németh Attila főigazgató.

A kör ördögi, és újra meg újra bezárul: a betegek számára még mindig félelmetes a tudat, hogy mentális problémáik vannak, amiket többnyire ijesztő helyeken (ugye, régebben a Lipótban vagy most épp a Merényiben…) kell kezelni. Épp ezért maga a pszichiáterszakma is valamiféle félelmetes, de alulfizetett, tehát alacsony presztízsű szakmának van elkönyvelve a köztudatban. El is hagyják sokan a pályát, még többen az országot, hogy magasabb fizetésért, megbecsültebb munkát végezzenek máshol. Az ellátatlan osztályokat a kórházak a pincékbe száműzik, és máshová fordítják a pénzt – és itt jutunk vissza az elejére: „arra” a bizonyos penészes, omladozó zárt osztályra ki feküdne be szívesen?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!