Elment alóluk a város - Páros interjú Békés Mártonnal és Böcskei Balázzsal, Ki! című könyvükről

– Kezdjük találós kérdéssel. Itt ül egy jobboldali gondolkodó, valamint a baloldali elemző egy markánsan kormánykritikus lap munkatársával, aki lehozza a jobbos és a renegát elhajló gondolatait. Melyikünk a fekete bárány?

Békés Márton: Aki konformista és nem renegát, azzal nem is érdemes beszélgetni.

Böcskei Balázs: Nem hiszem, hogy bármelyikünk kakukktojás lenne, és a történet sem egyedi. Ez a kérdés egy másik generációnak, egy másik kultúrának a kérdése.

– Azt mondja, a nyomtatott lapok és a tévéképernyők idősb közönsége harcol és értetlenkedik a fiatalos online világgal?

B. B.: Inkább politikai kultúrák, felfogás és az önkép különbözőségéről van szó. Ha ezt a vitát nemzedékek egymásnak feszülésére szűkítjük le, és nem a tartalmára koncentrálunk, akkor csak árkot ásunk – méghozzá a saját oldalunkon. Sehova nem vezet.

B. M.: Ez egy totalitárius típusú gondolkodásra vall, olyan, mint egy szektárius háború. Mert 2015- ben az az esemény, hogy egy magát jobboldalinak valló személy egy magát baloldalinak valló személlyel közös dolgot csinál? A hazai szellemi élet gyalázata, ha ez valamiféle eredmény lehet.

– Pedig önöktől nem újdonság: pár éve a Népszabadságnál is bevállaltak egy párhuzamos interjút.

B. M.: Az volt a nagy áttörés, többen beszéltek is róla, pedig teljesen normális dolognak kellene számítania!

– Akkor ismerték meg egymást. Mik azok a közös pontok, melyek miatt együtt is maradtak?

B. B.: Nem akarok unalmas eszmetörténésznek tűnni, de a jobb- és a baloldal évszázadok óta ugyanazokra a kérdésekről gondolkodik, és hol egymástól radikálisan eltérő, hol közelítő válaszokat ad. Nálunk a közös pont egy közös hobbi volt: Budapest. Pontosabban a városban való létezés.

B. B.: Mindketten vidékről jöttünk, és nagyjából egy időben. Erős kapocsnak bizonyult annak megélése, hogy elment alólunk a város, hogy miként lázadunk az ellen, ahogy a digitalizáció és az agresszív, tőkeintenzív kreativitás támadja Budapestet.

– Az mit jelent, hogy elment alóluk a város?

B. M.: Hogy nem érezzük a város történetiségét, kulturális szövetét. 2001-ben más volt megérkezni a Keletibe vagy elmenni a Király utcába. Ide tartozik az is, amikor a kedvenc antikváriusom helyén nemzeti dohánybolt nyílt. Vagy a kétezres évek elején még láttál egy falat, ami ’56-os golyónyomokat visel és nemrégiben beleépítették egy hotelbe – úgy, hogy a golyónyomokat egyszerűen lemalterozzák. Olyan, mintha a város maga lenne Krisztus, és a sebet lesminkelnék. Ez a város tízévente meghal értünk.

– Miben?

B. M.: Belehal az emberek küszködésébe, szabadságvágyába, néha a nácikba, néha a komcsikba. Ezekből a tragédiákból egyre kevesebbet látunk.

– Ki rejtené el előlünk?

B. B.: Egy felcserélhető helyű város lett. Budapest mindig olyan fesztiválokat szervez, amik ugyanúgy lehetnének Münchenben, Berlinben, Lisszabonban. Vagy itt az egykori gettóban agresszíven terjeszkedő bulinegyed, és amikor az ember elmegy a mosdóba, senki nem emlékezteti rá, hogy a gettó falát vizeli le. Ez a szégyen papírért – esetünkben könyvért – kiált.

– A gettó fala és a Keleti pályaudvar nem a lakóktól élt, azaz nem a közösség morzsolódott fel?

B. B.: Az ingatlanspekulációkról szóló híradásokból az derül ki, hogy a közösségektől egyszerűen elvették a tereiket, nem volt választásuk. Egy közösség nélküli pénz kezd testet ölteni: erről szól például a Kazinczy utca és környéke.

B. M.: És arról, hogy felbomlasztják a közösséget. Például végigmész Belső-Józsefvárosban, ami valamikor iparosnegyed volt, de a technikai fejlődés elporlasztotta az ide kötődő foglalkozásokat, és a helyén nincs semmi. Keresel egy régi kocsmát a Király utcán, de nincs meg. Keresel egy pékséget, és, látod, hogy megszűnt.

– Maradt önök szerint élhető tér?

B. M.: A külváros, ami egy karnyújtásnyira van a Gozsdu-udvartól. Ferencváros és Józsefváros ugyanúgy külváros, mint Soroksár vagy Csepel, mert mindent annyira túlragyog a Belváros, hogy azt csak hegesztőszemüveggel lehet elviselni. Kelenföldön, Albertfalva-kitérőnél, ahol a madár se jár, van egy lángosos, amely megkapta Magyarország legjobb lángososa címét. Falára a letűnő munkásosztály melankóliáját őrző szövegek vannak kiírva. Ott ettem egy barátommal, amikor megjelent egy család, az anyuka „délmagyarországi punk-közösség” feliratú pólóban volt. Aztán jöttek angolul nem beszélő görög szurkolók, majd befutott egy munkából hazasiető villamosvezető. És ilyenkor rájössz, hogy a külváros egy négyzetméterén több élet van, mint az egész bulinegyedben.

– Azt mondják, a belváros egy szimpla, épp aktuális divatzóna?

B. B.: Brandzóna. Egy várost az tesz várossá, hogy titkok, véletlenek vannak benne. Ám a Kazinczy utca vendégeiről mindent tudunk előre: Miképp szól vissza a pincérnek, milyen mondatokkal ismerkedik, milyen oldalakat lájkol.

– Hogy keretes legyen a szerkezet: mikor lesz az a konform, hogy két különböző gondolkodású ember áll össze alkotni valamit?

B. B.: Azt, hogy egymással „privátban” levelező és jóban lévő jobb- és baloldali emberek miért nem merik felvállalni a nyilvánosság előtt barátságukat, azt tőlük kellene megkérdezni. Mert szép számmal akad ilyen, csak fél a saját oldalának kirekesztésétől. Az a helyzet, hogy az emberek szégyellik magukat saját közösségük előtt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!