Elnyelt könnyek - A nővérek és ápolók világnapja alkalom, hogy beszéljünk velük az életükről

Varázsdoboz

Harminc éve kezdte a szakmát a győri Petz Aladár Megyei Kórház traumatológia osztályán. Három éve a sürgősségi osztály főnővérhelyettese, de most hiányzott másodszor munkahelyéről, epekőműtétje miatt. A 47 éves Rogus Piroska, akit tavaly beválasztottak a Richter Aranyanyu csapatába, biciklivel jár dolgozni és az 1440 négyzetméteres sürgősségin – kollégáihoz hasonlóan – naponta több tíz kilométert gyalogol.

Leginkább a betegekkel szeret lenni: síró gyerekeket megvigasztalni, idősek arcára mosolyt csalni. Főnővérhelyettesként csaknem száz kollégájáért felel. Piroska negyedik gyerekként érkezett a tősgyökeres győri családba, összesen hatan voltak testvérek. Eleven gyerek volt, ezért a tornatanár javaslatára kilencéves korában sportszerűen atletizálni kezdett és több mint hét évig abba sem hagyta. Finoman szólva nem éltek nagylábon, ezért a gimnázium szóba sem jöhetett. Általános ápoló és asszisztens lett, de a helyi rendelőben nehéz volt elhelyezkedni, így a Petz Aladár kórház traumatológiájára került. „Az állandó pörgés nekem való volt, sosem bírtam egy helyben ülni.” Majd a tudásvágy és a magasabb fizetés reményében minden fokozatot megszerzett: munka mellett letette a szakosítót és az érettségit, majd sürgősségi szakápoló és főiskolai diplomás ápoló lett. „1986-ban 4500 forint volt az első fizetésem, ma az összes pótlékkal együtt jó, ha 180 ezret viszek haza. Az itteni autógyárakban dolgozók ennél jóval többet kapnak, ugyanakkor azt is tudom, hogy a nővérekhez képest én jól keresek.” A diplomáját maga fizette, de a kórház is hozzájárult kisebb támogatással, egy félév 150 ezer forintjába került, nagy nehezen kigazdálkodták – nem jutott nyaralásra, lakásfelújításra. „A lányomat próbáltam lebeszélni erről a pályáról, de nem sikerült, igazságügyi orvos szakértőnek készül, Pécsre jár az orvosira, másodéves.” Nyaralásra most sem jut: az egyetemi tanulmányokra kell a pénz, illetve Piroska párjának a hobbijára, a horgászatra is próbálnak spórolni.

Azt mondja, a „névtábla színe különbözteti csak meg” a nővéreket, egyébként a papír nem számít, nem feltétlenül tud többet egy diplomás, de a fizetése persze magasabb. „Ami belülről fakad, az a lényeg, az pedig nem a papírtól függ.” Piroskának és a főápolónak a munkaideje nagy részét az adminisztráció teszi ki, de beugrik, ha késik vagy épp lebetegedett egy kolléga, és van, hogy 12 órát dolgozik. S miközben ágytálazik, kötöz, infúziót ad, etet vagy éppen mosdat és gyógyszert oszt, elvégzi az összes adminisztrációs és szervezési feladatot is.

„Naponta 150 beteg fordul meg a sürgősségin, havonta több mint ötezer. Nem lehet mindegyiküknek megfelelni: némelyikük azt hiszi, ha mosolygunk, akkor rajtuk nevetünk, de ha nem mosolygunk, akkor mogorvának tartanak, ha sokáig tart egy vizsgálat, az a baj, ha kevés ideig, akkor nem vagyunk alaposak.”

Rogus Piroska szerint a hivatása olyan, mint egy varázsdoboz: nem tudni, melyik oldalából mi jön elő. Épp ezért fegyelmet és állandó figyelmet, józanságot igényel. Élvezi, hogy nincs két egyforma beteg vagy eset, és mindennap tanul valamit. A sürgősségi osztályt pedig egy nagy családnak tartja: eljárnak együtt kirándulni, osztálybulikat rendeznek. Ugyanakkor a munkatársai nevezésével megkapott Richter Aranyanyudíj körüli felhajtásnak nem örült, szerinte ez egy csapatjáték, a siker és az eredmények nem az ő érdemei. A régóta dédelgetett álom, a Győri Sürgősségi Betegellátásért Alapítvány létrehozása tavaly év végén sikerült. Az osztályvezető főorvos új támogatójának támogatásából pedig már EKG-gépeket, ultrahangkészülékeket, ruhákat és papucsokat is tudtak venni a nővéreknek.

Az egészségügy problémáiról azt mondja, náluk ugyan kifizetik a túlórákat, és még vannak eszközök, de egyre súlyosabb a nővér- és orvoshiány, sokan mennek külföldre, a fiatalok a gyes után nem jönnek vissza. „Sajnos nincs nagy perspektíva a szakmánkban” – teszi hozzá. Piroska is magára húzta a fekete pólót – bár igen szkeptikus. „Ezzel nem váltjuk meg a világot, ha a betegek és a hozzátartozók is mellénk állnának, és ezt látnák a politikusok, akkor talán történne változás. Addig viszont senki nem fog pénzt tolni az egészségügybe, mert ez egy feneketlen tó.” Bár párja is szakmabeli, otthon ritkán beszélnek a munkáról.

Volt, hogy beteg hunyt el a kezei között, de azt mondja, a szakma része, hogy fel kell tudni dolgozni azt is, ha nem tudnak segíteni. Hitvallása, hogy a betegek sosem láthatják, ha rossz a kedve, s bár nem tud mindig mosolyogni, muszáj „tiszta lappal” állni minden beteg elé.

Nincs miért hazajönni

Ez sokkal több, mint egy szakma, erre születni kell, állítja Turcsányi Tibor, aki ugyan gyerekkora óta ápolónak készül, most mégis kénytelen elhagyni a hivatását – és az országot is.

Tibi 1989-ben született egy szlovák faluban, kisgyerekkorától erre a pályára készült: felvidéki szülőfalujában iskolásként a nyári szünetek nagy részét a helyi rendelőben töltötte, segített a nővérnek. „Nagyon megfogott az a hangulat és az érzés, hogy segíteni lehet.” Egészségügyi szakközépbe akart menni, de az messze volt Rimaszombattól, így „helyben maradt” és cukrásznak tanult. Amikor budapesti ismerősei hívták a fővárosba, nem sokáig hezitált, előállt az ötlettel a szüleinek, akik ugyan nagyon féltették, de elengedték. Így 19 évesen Magyarországra költözött. Egyik ismerőse segítette kórházi munkához: betegszállító lett. „Nem érdekelt, mennyi lesz a fizetésem, örültem, hogy végre kórházban lehetek.” Három hónap után érezte, eljött az idő a „továbblépéshez”: segédápolónak kérte át magát. Napközben a betegeket etette, mosdatta, esténként megszállottan tanult. Esti gimnáziumba járt négy évig, közben vendégdiák volt egy egészségügyi szakközépben is, hogy egészségügyi tantárgyakat tanuljon. Az érettségi után OKJ-s tanfolyamon szerezte meg a szakápolói végzettséget.

„Lelkibeteg lettem volna, ha nem ötösre vizsgázom, maximalista vagyok.” Majd szakápolóként egy másik fővárosi kórház intenzív kardiológiai osztályára került. Tibi számára az a legszebb, amikor a betegek vizsgálatkor automatikusan nyúlnak a keze után, hogy megszoríthassák.

„Tőlem várják az erőt, a biztatást. Ennél jobb érzés nem nagyon van, óriási felelősség.”

Ugyanakkor árnyoldalból is akad bőven: „Egyszerre tucatnyi feladatot kell teljesíteni, egyfolytában jönnek a teendők, az új betegek, az újabb kérések. Ez nagyon kimerítő fizikailag és lelkileg is. Tegnap például fél 2-kor volt időm reggelizni.”

Emlékezetes eset volt, amikor egy haldokló beteg azt kérte, fogja a kezét, amikor „elalszik”. „Visszatartottam a könnyeimet és ott ültem mellette, ahogy kérte.” Nemrég egy fiatal hölgyet kellett újraéleszteni, hosszasan küzdöttek hárman az életéért. „Egy ilyen küzdelmet vagy egy 24 órás ügyeletet végignézhetnének a döntéshozók, kíváncsi vagyok, akkor is szemrebbenés nélkül adnák-e a 100 ezres nettót?” – így a költői kérdés. És ha netán kinyitják a szájukat, mert valami nem tetszik, akkor az a válasz, hogy el lehet menni, nem kötelező itt dolgozni.

Ennek ellenére ez az élete, igaz, nyolc év után most jött el a pillanat, hogy „ennyi pénzért ezt így nem tudja továbbcsinálni”. Túlórák nélkül 113 ezer forintot keres. Annyi a szerencséje, hogy a párja lakásában lakik, így a lakbért megspórolja, különben nem tudná magát eltartani.

„Így is a harmadik hétre üres a pénztárcám, pedig nem élek nagylábon. Van, hogy a kéregetők poharaiban több az aprópénz, mint az én zsebemben. Próbáltam másodállásokat is vállalni, de a 24, 48 órás műszakokba csak tönkremenni lehet.” Azt mondja, a branül behelyezése, az infúzió bekötése, mind orvosi feladat, de az ápolók csinálják zokszó nélkül. Köszönetet nem kapnak, de sürgetést, kiabálást annál inkább. „Felfoghatatlan, hogy egy ilyen hivatást nem lehet megbecsülni, ezért vagyok dühös a döntéshozókra és azokra az orvosokra is, akik nem állnak ki mellettünk.”

Ezek miatt döntött úgy, hogy Londonba megy. Évek óta kint élő ismerősei segítettek munkát találni: eleinte egy étteremben fog felszolgálni, de az a célja, hogy kint is ápoló legyen. „Ez elég nehéz: nyilvántartási számot, működési engedélyt kell előbb szerezni, tudni kell a szakmai nyelvet, már beszereztem speciális könyveket is.” Azt mondja, amíg itthon ilyen a helyzet az egészségügyben, addig nincs miért hazajönnie.

„Legalább 250 ezer forint kellene ahhoz, hogy úgy érezzem, anyagilag megbecsülnek. És még akkor is fényévre lennénk a külföldi kollégák fizetésétől.” Az intenzív kardiológián eddig négyen voltak: júniustól ketten maradnak, bérnővérekkel pótolják majd a külföldre menőket.

„Mindenki kimerült. Az 50-60 éves kolléganők arcán látni, hogy teljesen tönkretette őket a hivatásuk. Ráadásul fáradtan még nagyobb a hibalehetőség.”

Tibornak nyolc műszakja van még itthon, utána új életet kezd, de reméli, hamarosan ismét ápolóként dolgozhat.

Kiégés ellen

Némethné Hegedűs Zsóka 14 év kórházi év után váltott. Igaz, nem szakmát, „csak” szektort: egy magánklinika főnővére lett 29 évesen.

A most 34 éves Zsóka a Jahn Ferenc kórház sebészeti osztályán kezdte a szakmát, majd az egykori Tétényi kórház intenzív osztályára került. „Sok fájdalommal kellett szembesülnöm, és hét év után a kiégés jeleit tapasztaltam, így amikor öt éve jött a lehetőség, váltottam. Itt fekvőbetegből van 10-12, van idő és erő foglalkozni velük, az államiban akár százan is megfordulnak naponta.”

Amikor az általános iskolai barátnője meghalt, eldöntötte, ápolónő lesz. Szakközép után jött az átképző, a felnőtt-szakápolói, végül az intenzív terápiás szakápolói. Iskola mellett, nyáron is dolgozott, aztán félállásban, majd hét év sebészet után, 23 évesen az intenzív osztályon kötött ki. „Nehéz volt az elején: sírtam is, hogy nem fogom bírni, nem értettem a sok géphez, de találtam egy mentort, aki rengeteget segített. Az intenzíven nagyobb szerepe van a nővéreknek, ott kiteljesedtem, az olyan, mint egy kis család: mindenki segít mindenkinek. Három állásom volt, soha nem voltam otthon, kezdett tönkremenni az egészségem és a párkapcsolatom, ezért mentem át a magánszektorba. Megtanultam hallgatni, de azt is, hogy kiálljak magamért és másokért, talán ezért lehetek most főnővér.”

Öt éve a Dr. Rose magánkórház főnővére, húsz kollégát irányít, köztük olyanokat, akik anno a Tétényiben segítettek neki „megtanulni” a szakmát. „Kezdetben furcsa volt a közeg, nem is értettem, mit keresek egy ilyen szállodaszerű intézményben, ráadásul itt minden szakterülethez kell érteni, a plasztikai sebészettől, az ortopédián át a fül-orr-gégészetig. Néha hiányzik a pörgés, nehéz megszokni, hogy nem kell futkosni a folyosón, de az jó, hogy van idő a betegekre és a reggelimre, ráadásul nincs eszközhiány.” Mégsem állnak sorba a nővérek, hogy itt dolgozhassanak: félnek váltani, tartanak attól, hogy nem felelnek meg a magas elvárásoknak.

Zsóka férje is itt dolgozik, ápoló, de ez nem okoz senkinek problémát. „Sokszor gondolkodtam, hogy mi mást tudnék csinálni, de nem találok olyat, ami ezen kívül érdekelne. Az a legfontosabb, hogy ezt csinálhatom, beletörődtem, hogy sosem leszek milliomos. Az intenzíven volt olyan beteg, akiket hónapokig kezeltünk, aztán visszajött egészségesen és nem ismertük meg – ez volt a bizonyítják arra, hogy már teljesen jól van. Az ilyen pillanatokért érdemes dolgozni. Ugyanakkor a halált nem lehet megszokni, ha természetessé válik, az a kiégés. Amíg otthon még eszedbe jut, hogy mindent megtettél-e, biztos jól csináltad, addig van értelme az egészségügyben dolgozni.”

A dicsőségfal ereje

„A picik nyújtották a karjukat, hogy vegyem ki őket a járókából. Akkor elhatároztam, hogy gyerekkel fogok foglalkozni.”

Bandár Györgyi egy heves megyei kisfaluban élt, nagynénje egy budapesti csecsemőotthonban dolgozott, és sokszor ment be hozzá. Ám mivel a kicsik korosztályonként más intézménybe kerülnek, az ezzel járó lelki terhet nem merte vállalni, de mindenképp a segítő szakmában akart elhelyezkedni. Azt mondja, extrém mértékű empátiás készsége van és szeret segíteni másoknak. A 38 éves Györgyi tudatosan készült a szakmára, ma már nagyjából 50 nővér vezetője.

Az egri szakközépiskola után egy OKJ-képzés következett, majd Budapestre költözött és a Szabolcs utcai kórház sebészeti osztályán, később az intenzíven helyezkedett el. A kórház bezárása után tett egy kitérőt egy budaörsi magánintézményben, de mivel hiányzott a pörgés és az, hogy az intenzíven használni kell az ember agyát, nem a megszokott rutinnal kell dolgozni, ezért 2010 őszén egy fővárosi intenzív osztályra került. Öt éve pedig főnővér. „Érzelmileg nagyon megterhelő, hogy súlyos állapotú betegek fekszenek nálunk hosszú ideig és sokukon nem is tudunk segíteni. Falat kellene tudni építeni, de nekem nem mindig sikerül.” Egyik barátnőjét is a munkájának köszönheti: a Szabolcs utcai kórházban egy hematológiás beteg annyira a szívéhez nőtt, hogy a gyógyulás után is kapcsolatba maradtak.

„A leukémiás fiataloktól megtanultam, hogy nem szabad semmit halogatni, mert lehet, hogy már késő lesz. Tőlük tudom, hogy sokszor nem kell semmit mondani, elég egy kézfogás vagy egy simogatás. A küzdéshez, a gyógyuláshoz szükséges energiát többnyire tőlünk, a nővérektől kapják, mi töltjük fel az ő akkumulátoraikat, hiszen az intenzívre csak korlátozottan mehetnek be a hozzátartozók.”

Györgyi tagja a fekete ruhás nővérek mozgalmának, az intenzíves csapatot percekig dicséri. Ami szerinte nem jó: nagyon kevés a szabadidő, éjszaka, ünnepnap, hétvégén is kell dolgozni, és erre rámehetnek a kapcsolatok is. „Hiába van színházjegyed, ha szólnak, menni kell, ráadásul a főnővér 24 órás szolgálat, bármikor csöröghet a telefon, e mellett nagyon nehéz másodállást vállalni, a fizetésemből viszont nem tudok félretenni.” Ami szerinte a legnehezebb: állandóan sakkozni, hogy mi fér bele az osztályos költségkeretbe, illetve a hatalmas szakdolgozói hiány, aminek következménye a rengeteg túlóra. „Régebben azt mondtam, ha százszor lehetne pályát választani, akkor százegyedszer is ezt választanám, ma azt mondom, kilencvenkilencszer. Változatlanul szeretem csinálni, de az erkölcsi, eszmei és az anyagi megbecsülés hiánya nagyon nehézzé teszi. Van egy dicsőségfalunk: a nekünk küldött fotókat, nyaralásképeslapokat, köszönőleveket odatűzzük. Amikor rossz kedvem van, azokból merítek erőt.”

FOTÓK: FERENCZY DÁVID, LAKOS GÁBOR,
NÉMETH ANDRÁS PÉTER
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!