A familiák emlékezete többnyire rövid távú, pár nemzedéknyi, a felelevenítés pedig fáradtságos kutatómunkát igényel, nyelv-, földrajzi és történelmi ismeretekkel kiegészülve.
Fiatal amerikai turista házaspár lép be a Magyar Nemzeti Levéltár budai várbeli épületének hűsébe. Egy szakembert keresnek, feladatuk van számára. A negyvenes kinézetű férfi kifejti: két konferenciája között adódott fél órája, szeretné, ha addig elkészítenék a családfáját. Berkes József főlevéltáros elmagyarázza nekik a családkutatás időigényes voltát, problémáit, valamint a nehézségeit, és ezek után a fél óra eltöltésére inkább egy frissítő vári sétát javasol.
Egy ilyen kutatás a legjobb esetben is hetekbe telik, ha mondjuk, a család kevésbé volt költözködős fajta s kis faluban lakott. Ám ha mozgékony kereskedő-katona-hivatalnok ősökkel bírtak és a névváltoztatás is színesíti a képet, bizony hónapokba, akár évekbe is beletelhet egy-egy családfa kikutatása és megrajzolása. S bár nagy divat manapság is a családkutatás – Berkes József évi 3000 regisztrált amatőr kutatóval számol csak a nemzeti levéltár esetében, de a rengeteg e-mailes, telefonos érdeklődéssel együtt ennél jóval több a kutatni vágyok száma –, a legtöbben mindjárt az elején, vagy menet közben föladják, mert rengeteg akadállyal szembesülnek, miután föllelkesülnek egy-egy családi irat, föllelt hagyaték kapcsán.
„A két háború között kizárólag a nemesség körében dívott a kutatás, rang- és címkórság miatt, számtalan iroda alakult ezek kiszolgálására (Daróczy, Peláthy, Hanuszik, Pataky stb.), a kommunizmus éveiben ugyanakkor egyáltalán nem volt ildomos a nemesi, főnemesi ősöket kutatni, nem is tették lehetővé a keresést, hozzáférhetővé a dokumentumokat, a rendszerváltozás óta viszont folyamatosan nő az igény rá” – mondja a főlevéltáros az anyakönyvek mikrofilmjeit rejtő óbudai intézménybeli irodájában.
Hogy hívták a nagyapát?
A kutatási okokat firtatva több lehetőséget is felvillant a szakember: állampolgárság fölvétele, kárpótlás igénylése, névváltoztatás, tudományos-statisztikai jellegű vizsgálódások (pl. orvosi, betegségek felfedése), örökösödés. „Utóbbiból indult az egész családkutatás a 18–19. században, a tulajdonjogok tisztázása végett vezette be Mária Terézia a nemesség igazolását, sok volt a visszaélés ugyanis. Ki kellett szűrni ki nem jogosult az adóés hadkötelezettség-mentességre, kinek ért többet az esküje.” Berkes József kitér rá, hogy csak a levéltárban mintegy két és fél ezer főnemesi és nemesi család irattárát őrzik. Ami azonban mérvadó az indíttatások sorában az a legegyszerűbb, a legbanálisabb: a föltámadó kíváncsiság egy ős halála, a hagyatékban való bogarászást követően. Persze ennek is megvan az oka.
„A családok emlékezete két-három, legföljebb négy nemzedékre ment vissza korábban, ma a városias élet és a gyakori válások miatt jó, ha a szüleit ismeri az utód. Míg régebben, elsősorban falun együtt élt több nemzedék, és a generációváltási hézag 25 év körül volt, ma már ez nem jellemző a városokban, akár 40 év is lehet a különbség. A legtöbben még az esetleges korábbi névváltoztatással sincsenek tisztában, például a nagyszülő halálakor szembesülhetnek vele, hogy nem úgy hívták a nagyapát/nagyanyát, ahogy neki mondták/ahogy ő tudta, hanem német/szlovák/horvát stb. családneve volt, amelyet ilyen vagy olyan okból kifolyólag magyarosított” – részletezi Berkes József.
Északról délre
A kutatni vágyóknak mindenképp érdemes fölkészülni előre a számos akadályra. Mert zökkenőkből akad majd bőven. Elsőként olvasási problémájuk lehet, mert a több száz évvel korábban élt írástudó papok bizony a mai orvosok, patikusok kézírásával rendelkeztek, nehéz kisilabizálni betűiket. Másodsorban nem árt járatosnak lenni pár száz szó erejéig a középkori és az újkori latinban és azok rövidítésében. De felekezettől függően botolhatunk héber, gót és cirill betűkbe is. „Persze a 200-300 éves magyar nyelvet sem egyszerű értelmezni” – mutat rá a nyelvi, értésbeli űrre Berkes József. S hogy miért kell az egyházi könyvekben kutakodni? Mert az állami anyakönyvezést csak 1895-től vezették be hazánkban. „A katolikus egyház rendelkezése révén, északról délre haladva – ne feledjük: a török hódoltság idején járunk – az elsők (1587–1600, Kassa, Besztercebánya, Pozsony) és a délvidék településein a betelepítések után újraszerveződő plébániák anyakönyvei között (1750 után) 150 év is eltelt” – utal a levéltár legrégebbi születési anyakönyveinek korára a főlevéltáros.
A papír- és filmalapú adattárolás miatti kisebb értetlenkedésünkre is van válasz. Persze ezek az adatok digitálisan is elérhetőek, de csak az intézményen belül, mivel itthon az egyházak nem adták még beleegyezésüket a teljes nyilvánossághoz. Sokan ezért a mormonok által vezetett adatbázisokhoz fordulnak (lásd keretes írásunkat). Berkes József rámutat, hogy a digitális technológiának is megvannak a hátrányai a gyors elavuláson túl, ráadásul mivel 1980 óta nincs anyakönyvi másodpéldány, 2011 óta pedig a papíralapú mellett digitálisan állítják ki a születési bizonyítványt, ha ez megszűnik, egy adatbázis- összeomlás esetén visszatérünk a középkorba: nem lesz, ami igazolja, kik vagyunk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
