Azt hiszem, a leghelyesebb, ha mindjárt az elején elfogultságot jelentek. Mert az, hogy szeretem a kutyákat, nem fejezi ki pontosan érzelmeimet. A rajongás már közelít, de ami a vakvezető kutyákat illeti, esetükben leginkább a csodálat a helyes kifejezés. Ezért aztán, amikor egy ilyen kutya kivégzéséről szól a hír, az számomra az emberi gonoszság egyik csúcsteljesítményének számít.

Magyarországon évente nagyjából húsz-egynéhány vakvezető kutyát képeznek ki, vagyis a körülbelül 20 ezer teljesen vak honfitársunk közül alig százvalahánynak van vakvezető kutyája.

Évekig tart a várólista, míg valaki segítő kutyához jut. Nincs helyem elmesélni, milyen hosszadalmas, fárasztó – érzelmileg a kutyát és a kiképzőt egyaránt próbára tevő – folyamat az a mintegy másfél év, aminek a végén a csetlő-botló kiskutyából tudós vakvezető lesz, de a kiképzés során megtanulják, miként kell közlekedni: a járdáról való le- és fellépésnél megállnak, kikerülik, jelzik az útba eső tárgyakat, vezényszóra megállót, padot, postaládát, zebrát, ajtót, lépcsőt, kijáratot, liftet keresnek, és megmutatják azt is, hogy egy bankban, hivatalban melyik ablak mögött ül alkalmazott.

A vakvezető kutya, amikor dolgozik, kizárólag a feladatra koncentrál: még ha egy macskaszázad vonul el előtte, akkor sem mozdul. Éppen ezért az idegenektől sem igényli a simogatást, az etetést; az ő helye vak társa mellett van.

És essen szó egy csodáról is!

A vakvezető kutya és embere folyamatosan cseréli a vezető, illetve a vezetett szerepét. Ahol látóra van szükség, ott a kutya dirigál, ahol meg új, ismeretlen útvonalat kell választani, ott az ember veszi át az irányítást. De a négylábú, ha kell, felülbírálja a kiképzésen belé nevelt főszabályt: vész esetén átveszi az irányítást.

Ezért aztán talán nem csak engem döbbentett meg a nemrégiben nyilvánosságra került hír: Verpeléten megmérgeztek egy vakvezető kutyát. Az eset júliusban történt, s bár a rendőrség azt is tudja, hogyan pusztították el a kutyát, a nyomozás érdekében egyelőre erről nem nyilatkoznak.

Ami a jó hír, hogy a zsaruk nem adták fel a gyilkos keresését, kiemelt ügyként folytatják a nyomozást. A Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány – az ő neveltjük volt Rusty, az elpusztított gyönyörű golden retriever –, valamint két magánszemély már 570 ezer forintot ajánlott fel a gyilkos kézrekerítéséért; jó lenne mielőbb megtalálni a tettest, mert a (kutya)gyilkosok is köztünk járnak…

Hogy mifajta beteg lelkű szörnyetegek ezek, elég, ha elolvassuk az interneten hozzáférhető: Hogyan mérgezzünk kutyát? – című használati utasítást. Szerzője így tanítja az ölésre készülőket:
„Fontos tudnod, hogy a kutyások egymással jó kapcsolatban, mondhatni bűnszövetkezetben vannak. Alaposan megfigyelik a környezetüket, megfigyelnek téged is, ha olyan helyen pusztítasz, ahol gyakran jársz-kelsz. Alapvetően egy maffiára vagy egy titkosszolgálatra hasonlítanak, amit ellenükre is lehet fordítani: elegendő csak egy-két kutyát kiirtani, hogy az egész környék rettegjen. Nagyon fontos: senkinek sem szabad elmondani, hogy mit tettél, még évek múlva sem! Mert várható, hogy a környék kutyásai az eset után privát nyomozásba fognak. Ezért minden nyomot tüntess el (a patkányméreg dobozát leginkább).”

Azt, hogy hogyan is mérgezzünk kutyát, nem másolom ide, elég baj az, hogy az interneten mindez elolvasható.

Mi pedig induljunk Rusty kutya nyomába.

Tóthné dr. Kiss-Orosz Mária, amikor még csak Maja volt és nyolcéves, semmit sem tudott a vakvezető kutyákról, és a vakok világáról. Tökéletesen látott. Eszébe sem jutott, hogy valaha is baj érheti a szemét. Hogy mi történt, máig sem tudni, talán valamilyen vírus támadott, talán valami génhiba jelentkezett, de mire befejezte a gimnáziumot, a világ elsötétült körülötte.

„Volt időm hozzászokni a hozzászokhatatlanhoz, ami tulajdonképpen szerencsének is felfogható. Mára már csak az erős fényt látom, semmi mást. Látóidegsorvadásom van, ami azt jelenti, hogy a látóideg valamilyen okból elpusztult. A szakirodalom szinte minden esetben valamilyen öröklött, vagy más úton beszerzett betegségre gyanakszik, de arról nem ír, hogy mi a teendő akkor, ha nincs sem öröklött, sem másmilyen betegség… Mivel mindig szerettem az állatokat, a középiskola után beiratkoztam a kaposvári egyetem állattenyésztési karára, de mikor az első órán a kötelezően megszerzendő traktorvezetői jogosítványról esett szó, rájöttem, ez nem volt tökéletes választás…”

Később már jobban választott: elvégezte az ELTE-t, majd jogászdiplomát szerzett. Aztán egy komolyzenei koncerten megismerkedett egy férfival, a koncertből házasság lett, ma már két fiút nevelnek.

De Majának mindez nem elég: Egerben létrehozta a Vakok és Gyengénlátók Sportegyesületét, megalakítva a városban a csörgőlabdázást, ő pedig a magyar női válogatott oszlopos tagja lett. A legutóbbi Eb-n negyedikek lettek, egyetlen gól híján dobogósok.

– Nem haragszik, de fogalmam sincs a csörgőlabdáról…

– Sajnos, sokaknak nincs… Pedig remek sport, kicsit olyan, mint a kézilabda. A II. világháború után találták ki a megvakult katonák rehabilitációjára. Vagyis látássérült, vak és gyengénlátó sportolók játsszák. Egyszerre hárman-hárman vannak a pályán, a cél, hogy az ellenfél kilencméteres kapujába gurítsák a labdát, amit a kapu előtt guggoló, térdelő, fekvő védők igyekeznek megakadályozni. A labda majd' másfél kiló, nagyjából 60 kilométeres sebességgel érkezik, 0,9 másodperced van, hogy elkapd valahogy. A labdában csörgők vannak, így tájékozódunk a labda helyzetéről. Ezért a játék ideje alatt néma csend van; előfordult, hogy eső kopogott a tornacsarnok tetején, és meg kellett állni a játékkal, s megvárni a vihar végét.

– És honnan lehet tudni, hogy ki mennyire vak? Nincs olyan, hogy valaki csak színleli a látáshibáját?

– Orvosi vizsgálat előzi meg a versenyt, mindenki egyforma fekete szemüveget visel, a nemzetközi mérkőzéseken ez alá még egy maszkot is fel kell venni. A szemüveghez a játék alatt még csak hozzáérni sem szabad, mert az azonnali büntetőt jelent. De a csörgőlabdázás nem a csalásról, hanem az összetartásról szól, no meg arról, hogy mindig van még egy esélyed.

– Azt hiszem, nem tudom tovább húzni az időt, beszéljünk hát a megmérgezett Rustyról.

– Az első kutyám… Ugyan korábban is szóba került, hogy legyen egy négylábú segítőm, de apámék hallani sem akartak arról, hogy egy kutyára bízzam az életem. Ám, ahogy férjhez mentem, jöttek a gyerekek, úgy döntöttünk, megpróbáljuk. Két és fél évig vártam Rustyra, akivel az első látásra egymásba szerettünk. Az a két esztendő, ami megadatott nekünk, csak öröm volt. Mindenhová együtt mentünk: dolgozni Egerbe, a gyerekeket közösen vittük az iskolába, elkísért az edzésekre, s ott ült velem az egyetemi előadások alatt is. Amikor átvettem a diplomát, ki más, Rusty vezetett a rektor színe elé…

– Mi történt júliusban?

– Nyaralni mentünk, a fiúk még soha nem ültek repülőn és a tengert sem látták. Szardíniára utaztunk, életünk legboldogabb nyarára… Rusty itthon maradt apámmal. Másnap csörgött a telefon, valami baj van a kutyával: nem eszik. Azt hittük, hogy talán csak szomorú, de harmadnap a sógorom orvoshoz vitte. Gyomorrontás, mondták, de reggelre már nem bírt felállni. Én azonnal indultam volna haza, de csak a következő napra volt repülőjegy, amikor már késő volt… Felboncolták, kiderült, hogy megmérgezték.

– És ilyenkor hogyan tovább?

– Egy hónap múlva felhívtam a baráthegyieket, hogy készen állok egy új kutyára, de miután végigzokogtam a beszélgetést, azt mondták, várjunk még egy kicsit… Aztán szeptember elején megcsörrent a telefon, hogy „elkészültek” egy kutyával, mi lenne, ha találkoznánk. És akkor megismertem Paxot.

Azóta megint ketten járják az utcákat, a tereket, készülnek a közös vizsgára, ami egy bizottság előtt, kamerák kereszttüzében zajlik majd. (Most, hogy a szabályosan felszerszámozott kutyával sétálunk a miskolci egyetem felé, a buszmegállóban egy hölgy ül, kezében egy csokor virág. Pax nem állja meg, hogy ne szagoljon bele, a kiképző megállítja, ilyesmit egy vakvezető kutya nem csinál. Pax láthatóan szégyelli magát, én is, gondolván az én kutyámra, aki ugyan nem szagolta volna meg a csokrot, hanem a nő nyakába ugorva megette volna az egészet…)

*
Az ember és a kutya úgy százezer éve él együtt. E rendkívül hosszú idő során négylábú társunk elsajátította a szociális megértést, amit úgy is mondhatnánk, hogy érti az életet, amelyben az emberrel együtt létezik. Megérti, ha boldog vagy, és azt is, ha szomorú, látja rajtad, ha beteg vagy, és a bajban sem fordul el tőled. És tudnak még valamit. Képesek feláldozni magukat értünk. Komolyan és mélyen szeretnek bennünket, és természetesnek veszik, hogy segítenek rajtunk. Akár az életük árán is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!