A Halászóember című kötetben mitikussá tett Szajlán látogattuk meg Oravecz Imrét, aki az Árvai család kontinenseken és a 19. és 20. századokon átívelő történetét feldolgozó regényfolyamának harmadik részén dolgozik. A családregény íróját hazáról és kötődéseiről egyaránt kérdeztük.
– Összetorlódnak a kötetei az időben: idén folytatódik az életműkiadása a Héj című verseskötetével; A rög gyermekei című regényfolyamának újabb, harmadik részén dolgozik (Ókontri), miközben újra megjelenik a második kötet, a Kaliforniai fürj. A regénysorozat közben mennyire változott a prózaíráshoz való viszonya?
– Régen féltem tőle, most már nem félek. A Kaliforniai fürjet javítgatva van egy kellemes tapasztalatom is: újból egybelátva az egészet, úgy érzem, hogy egy kicsit jobb, mint gondoltam. Mintha meggyőzően sikerült volna megjeleníteni bizonyos dolgokat. Ez némiképp megnyugtat. Néha olyan, mintha a kitalált alakok tényleg léteznének, mintha az életük valóságosan is megesett volna velük. Talán attól is van ez, hogy saját tapasztalataimat is beépítettem a regénybe.
– A harmadik részben, amiben már az ön életideje is benne van, akkor ez még inkább így lesz?
– Igen, ez megkönnyíti a dolgomat. Az a fejezet például, amellyel most végeztem, azon alapul, hogy a háború után a többi gyerekhez hasonlóan szenvedélyesen gyűjtöttem a hadianyagokat. Sok volt a baleset. Volt, aki meg is halt, miként ebben a fejezetben egy nagyobb fiú, akinek a kezében felrobban egy ugróakna. Nekem szerencsém volt, igaz, én nem voltam nagymenő, többnyire beértem puskagolyókkal is.
– Máshogy látja a családtagjaival való kapcsolatát a regényen keresztül, például az édesapjával való viszonyát?
– Lehet, hogy apám szeretett engem, de egy nagyon rideg ember volt. Rengeteget ütköztünk. Nagyon sokáig nem értettem. Viselkedése egyik oka talán a frusztráltság volt, az, hogy hazahozták Kanadából, ahol felnőtt. Tizennyolc éves volt, magyarul se tudott rendesen. Halála után olvastam a kint maradt családtagoknak írt leveleit. Kéri őket bennük, könyörög nekik, tegyék lehetővé, hogy visszamehessen, hogy hazamehessen oda.
– Kétszer is elhangzott a „haza” szó. Önnek mi jelenti a hazát? Lehetett volna Amerika az otthona?
– A hazát nekem Szajla jelenti, a régi, a nem létező, de benne van Amerika is, a nagyszüleim, apám, és az angol révén, amely köztem és a nagyfiam közt, aki velem volt kint, már több mint harminc éve az érintkezés nyelve.
– Az ötvenes években mennyit tudtak a közelben lévő Recskről?
– A felnőttek nekünk, gyerekeknek csak annyit mondtak, hogy ott a rabok vannak. Én úgy képzeltem, hogy azok nem is emberek, hanem valami különleges élőlények. Gondoltam, nagyon rossz lehet nekik. A falu feletti hegyről lehetett látni a tábort éjjel, nagyon szép volt kivilágítva: mint egy óriási karácsonyfa az oldalban. Konkrétan találkoztam is velük a 24-es út építésén, Recsk és Sirok között. Nyolc-kilenc évesen társaimhoz hasonlóan napszámba jártam Csikójárásba, és odamenet ott kereszteztük az utat. Vittünk nekik cigarettát, bár az őrök tiltották, de csak feldobtuk a nyitott Csepel teherautóra, amellyel szállították őket.
– Szajlán kívül Amerikához való kötődése is közismert. Mennyire figyeli manapság az amerikai híreket?
– Majdnem minden reggel megnézem a Los Angeles Times online változatát. De nézni szoktam a CBS-t is és mostanában fedeztem fel a konzervatív Breitbartot. Igen alapos, nem látom, hogy olyan elfogultak lennének. Amúgy a magyar sajtóból is olvasok mindent, bal- és jobboldalit is, ezzel együtt abszurdnak tartom, hogy vannak bal- meg jobboldali hírek. Manipulálni akar mindenki.
– A Breitbart például a hírek tálalásával is.
– Azzal is, persze, mint minden orgánum. Elég egy megtörtént dologból kiemelni egy mozzanatot, és már nem igaz az egész, vagy nem úgy igaz.
– Donald Trump győzelme meglepte?
– Elefánt a porcelánboltban, de ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz elnök lesz, vagy ha mégis az lesz, nem ő az első. Az Egyesült Államoknak volt már pár rettenetes elnöke. Ennek már szinte hagyománya van, de az ország kibírja. Súlyos gondok vannak ott. Negyvenhárom éve járok ki, látom a változásokat. Legutóbb már egy fehér ember jött oda hozzám egy benzinkútnál, és pénzt kért. Korábban a hajléktalanok se kunyeráltak. Sokan lecsúsztak, a középosztály is már silány, ázsiai árukat kénytelen venni. A demokraták sok mindent elbaltáztak.
– Az itthoni közéletet is nyomon követi?
– Igen. A baj az, hogy az autonóm értelmiség, amelynek leginkább kellene, nem tud beleszólni a politikába. Ahhoz politikussá kellene válnia, ha viszont politikussá válik, már nem autonóm, sőt talán nem is értelmiség. Sok minden nem tetszik: főleg az, hogy tüzet fújnak egymásra a különféle oldalak. Egyik párt sincs ínyemre, a kormányadó se, de nem látok alternatív erőt.
– A természet ellenben nagyon is közel áll önhöz, lakhelyileg és a költészetében szintúgy. Legutóbbi verseskötetében (Távozó fa) nagyon érzékenyen rögzítette a természet elemi jelenségeit, például a telet.
– Gyerekkoromban nagyon szerettem a telet, és amikor először voltam hosszabb ideig Kaliforniában, borzasztóan hiányzott. De mióta megvénültem, nem szeretem, bár vannak kellemes tulajdonságai is: nem kell például füvet nyírni, de ha van hó, ami egyre ritkább, akkor azt meg el kell lapátolni. Hosszúak az éjszakák, nem jó a sötét! Árnyékban a tudat is más összefüggésbe helyezi a dolgokat. Most már jobban szeretem a nyarat.
– És a költészetében mi hozta a változást?
– Ady-, Radnóti-, József Attila-utánzással kezdtem annak idején. Amit az első kötetemben (Héj) közreadtam, arra Celan volt nagy hatással. Hat évig utána semmit nem írtam. Az életet részesítettem előnyben az írással szemben. Persze ez közhely is. Aztán ősi kultúrákkal kezdtem foglalkozni. Így került a kezembe egy hopi indiánokról szóló könyv, aminek aztán A hopik könyve című kötetem lett az eredménye. Talán a harmadik kötet, az Egy földterület növénytakarójának változása és az 1972. szeptember után találtam igazán magamra, mikor is rájöttem, hogy minden szót lehet használni és mindenről lehet írni. Felszabadító érzés volt!
– Ha így van, akkor az ihletről mit gondol?
– Azt tartottam régen, amit az irodalomtanítás sulykol ma is, hogy az valami transzszerű, fenséges emelkedettség. Mióta azonban írok, azt tapasztalom, hogy nem: csupán erős koncentráció, kiegyensúlyozottság, szinte harmonikus állapot, amelyben meg tudsz ragadni dolgokat. Ebbe persze belejátszhat, hogyan aludtál előző éjjel, mi történt veled aznap, vagy milyen az idő stb.
– Vagy akár az a macska is, amelyik éppen az ablakon át figyel minket. Kötődik önhöz…
– Összesározza az ablakpárkányt! Igen, kötődik, és ne higgye, hogy csak azért, mert enni adok neki. Kell neki a társaság.
– És önnek?
– Minden normális embernek szüksége van társaságra. Az íráshoz viszont magány kell. De ki kell tudni belőle lépni. Nekem öregségemre, sajnos, úgy alakult az életem, hogy nem tudok belőle kilépni. Kivéve, ha velem van a kisfiam. Ha ő nem lenne, akkor már rég befuccsoltam volna. Megvénültem, és a barátaim, barátféléim nagy része is meghalt. Weöres Sándor ment el először, aztán Bata Imre, majd Ajtony Árpád, Bálint István és legutóbb Esterházy. Az elmagányosodás rossz, de az élettel is jár, megtapasztalásához nem kell írónak lenni.
– Írással szokott álmodni?
– Régen álmodtam verssorokkal. Olyanok voltak, mint a kukorica sorai, kapálni kellett őket, és elvesztem a sorok között.
Oravecz Imre
Kossuth-díjas költő, író, műfordító 1943. február 15-én született a Heves megyei Szajlán. A ’70-es években kétszer is disszidált az Amerikai Egyesült Államokba, mindkétszer hazatért, 1988-ban ismét azt tervezte, kint marad, de a rendszerváltozás miatt mégis visszatér Berlinből. Faluregény-sorozatának – A rög gyermekei – első része, az Ondok gödre 2007-ben jelent meg, a második, a Kaliforniai fürj 2012-ben. Legutóbbi verseskötetét Távozó fa címmel 2015-ben adta ki a Magvető Kiadó. Tagja a Szépírók Társaságának és a Magyar Művészeti Akadémiának. Ma is Szajlán él.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!