„Legyen minden Oláh Gergő, és éljen velünk boldogan. Az állatok meg ne legyenek. Sehogy se” – írta publicisztikájában múlt szombaton Bayer Zsolt a Magyar Hírlap hasábjain. És ugyanezen írásában tisztázza azt is, hogy mely „állatok” ne legyenek (pusztuljanak, meg se szülessenek stb.): „a cigányság jelentős része”, amely szerinte „gyáva, undorító, kártékony… nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen”.

Ez az írás azon túl, hogy olyan gondolatokat közvetít nyomtatásban, amelyekre a háború óta nem volt példa, egy olyan klisét is használ, mely még a politikailag korrekt médiának is becsípődött: a kivételét (amely persze mindig erősíti a szabályt). A „jó cigány” előtérbe helyezését, aki millióból az egy, aki hatalmas lehetőséget kapott, amivel élt, hiszen – és jön az újabb inkább ártalmas, mint szimpátiát teremtő közhely – „vérében a zene”. (Hogy mi van még abban a cigány vérben, arról leginkább azt halljuk: lopás, rablás, gyilkolás vagy ahogy Bayer fogalmaz: „üzekedés”.) Arról már jóval ritkábban hallani, hogy mi lehet még egy olyan ember vérében, aki történetesen cigánynak született. Pedagógiai érzék, labdaérzék, szociális érzékenység, jó kézügyesség és sorolhatnánk. Ezeknek az embereknek nemcsak a vérükben, hanem a vágyaikban is felbukkannak ezek a készségek: ki tanító, ki műszerész, ki ötvös szeretne lenni – és közülük nem sokan (de nem is kevesen) és általában nagyon komoly erőfeszítések árán azok is lesznek. És vannak viszont nagyon sokan, akik ilyen-olyan rabszolgamunkákat végeznek éhbéréért, megalázó körülmények között. Olyan munkát, amilyet ez az ország szán a cigányoknak. Ha szán, ha ad egyáltalán bármit.

Róluk viszont nem esik szó, persze általában sem beszélünk hétköznapi emberekről cigányok és nem cigányok kapcsán – miért is tennék. Csak borzalomról meg mennybemenetelről, gyilkosságról meg zenei tehetségkutatóról. A kettő között néma csönd. Hogyan élnek ők a gyilkos és a sztár közötti holt térben? A szürke, elhallgatott, de mégis legszélesebb réteg. Nem kivételek, hanem hétköznapi emberek – akik történetesen cigányok.

- A szerk.

 

Molnár Ferenc Caramel énekes, zeneszerző a törökszentmiklósi cigánysoron nőtt fel, ahonnan egészen fiatalon költözött fel a fővárosba, hogy ott egyedül boldoguljon. Számtalan kudarc után megnyerte a Megasztár második szériáját, és egy csapásra az ország egyik legszeretettebb sztárjává vált. Számos, a cigányok társadalmi integrációját elősegítő megmozdulás arca, a Fővárosi Cigány Önkormányzat jószolgálati nagykövete, jótékonysági akciók sorának résztvevője.

Számomra a legmegalázóbb, amikor azt mondják: te más vagy. Nem tudok örülni egy olyan dicséretnek, amely egyben az apámat, az anyámat köpi szembe. Bármit tesznek a cigányok, akár jót, akár rosszat, az egyből cigánykérdés lesz. Pedig bármiről is van szó, emberek teszik azt, ahogy emberek állnak ki egy színpadra énekelni is. Ha egy zenei tehetségkutatóban sokan szavaznak valakire, azt azért teszik, mert jól énekelt, nem azért mert cigány. Egymás elfogadása több évszázados probléma nálunk, ami csak az oktatással és a megfelelő szülői példamutatással orvosolható. Nem az kell, hogy a cigányoknak én, Caramel, legyek a példakép. Nem! Legyenek példaképek egy magyar vagy egy cigány gyerek szülei, akik jól nevelik a gyerekeiket, de az csak akkor lehet, ha nincs szegregáció.

Snétberger Ferenc gitárművész, zeneszerző egy salgótarjáni zenész családban született, klasszikus zenét és jazzgitárt tanult. Főként improvizációs művészetének és műfajokat átlépő játékának köszönhetően lett világhírű, körbekoncertezte a világot. 2011-ben hozta létre a nevét viselő zenei tehetségközpontot, ahol évente hatvan hátrányos helyzetű, tehetséges diák részesül zenei képzésben Felsőörsön.

Az emberek tetteit nem lehet, és nem is szabad összefüggésbe állítani a származásukkal sem pozitív, sem pedig negatív értelemben. Bayer Zsolt és a hozzá hasonlatosak megnyilvánulásaikor hallatni kell a hangunkat! Az írás sajnos ismét sokat ártott Magyarország külföldi megítélésének. Elvárnám, hogy a magyar kormány foglaljon állást. Az előítéletek által felépített várat azonban mindenkinek önmagában kell lerombolni. Azokat vélik kivételnek, akik a színpadon állnak, ami szintén egyfajta előítélet. Nem gondolom, hogy ebben a helyzetben a pozitív ellenpéldák felsorakoztatása lenne a legfontosabb. Sosem állt szándékomban azt előtérbe helyezni, hogy mint roma mit értem el, miközben a társadalom ezt elvárta, azért, hogy a rosszak mellett jó példát is fel lehessen mutatni. Az utóbbi években azonban szükségesnek találtam, hogy jobban szerepet vállaljak a romák oktatásában Magyarországon és külföldön is. A tehetség ugyanis önmagában nem elég. A fiatalokat biztatni, motiválni, tanítani kell, hogy tegyenek a céljaikért. Sikerélményekre van szükségük, hogy képesek legyenek hinni magukban. Szeretném nekik megmutatni, hogy igenis lehetséges átlépni az akadályokat.

Lázár Péter Miklós pedagógus, a Kedvesház pedagógiai módszer megalkotója. Négyévesen került nevelőotthonban, ahol egy pedagógus házaspár felügyelete alá került. Nekik köszönheti, hogy a környezetében egyedüli cigányként elvégezhette a gimnáziumot, majd tanári diplomát szerzett. Később visszament abba a nevelőotthonba, ahonnan jött, hogy a hozzá hasonló sorsú és származású gyerekekkel foglalkozzon.

A pedagógus pár mutatta meg nekem azt az utat, amiben igazán önmagam lehetek: magyar ember, cigány és legfőképpen Lázár Péter Miklós, aki ma már tudja, hogy ő is érték. S aki azért küzd, hogy mindenki megkaphassa azt az önbecsülést, ami neki jár. Megtanultam, s ma már több ezer pedagógusnak is megtanítottam azt a módszert feleségemmel és alkotótársammal, Bordács Margittal, hogyan lehet elérni a leghátrányosabb helyzetben élőket, hogyan kell hidat építeni a szülőkhöz, közösséget teremteni, s elsősorban „megtanulni” a gyereket és szociokulturális hátterét is ahhoz, hogy át tudjuk neki adni a mi tudásunkat is. Minden tanítványunk megtanul küzdeni, s munkából akar megélni. Sosem tartottam jónak, hogy kivételként tekintenek ránk, ahogy azt sem, ha pozitív diszkriminációról beszélnek. Meg kell tanítani, el kell hitetni, hogy a tudás érték, amiért küzdeni érdemes. Azt tapasztaltam, hogy az emberek idővel beleállnak abba a szerepbe, amit a társadalomban osztanak rájuk, pedig ennek épp fordítva kellene működni, ehhez kell visszaadni az önbecsülést, amiben a roma értelmiségnek óriási szerepe lehetne – már ha létezne ilyen. Nem a cigányságunkra kell büszkének lennünk, hanem arra, amit magunk érünk el. Azt mondom a gyerekeknek, amit Miklós bácsitól, a nevelőmtől tanultam: előre nézz, sohasem hátra, de azt ne felejtsd el, hogy honnan jöttél! Gyökerek nélkül elfúj minket a szél. Ismerd meg a kultúrád, hogy honnan származol, s azt ne vesd meg soha, amire viszont büszke lehetsz, azt érd el saját magad!

Oláh Zsolt szociális munkás a monori cigánytelepen nőtt fel. A Soros Alapítvány ösztöndíjprogramja segítségével kijárhatta a vendéglátó szakiskolát, majd leérettségizhetett. A vendéglátásban dolgozott, Londonban is, ahonnan gyermekkori álma szólította haza: egykori otthonában, a Cinka Panna utcai telepen akart szociális munkásként dolgozni. Múlt héten tette le államvizsgáját.

A szociális munka számomra azt jelenti, hogy köteleket engedek le a szakadékban lévő embereknek, amin sok energiát beleadva, fel lehet mászni. Én is kaptam egy ilyen kötelet annak idején. Én annak idején az ösztöndíj nyújtotta keretek között rákaptam a tanulás ízére, és mert eleinte mindenhol gyanakvással figyeltek, jobban kellett teljesítenem, mint másoknak. Még hálás is lehetek ezért, hiszen egy normál számonkérésnél is mindig 120 százalékot adok bele. Én voltam az első érettségizett a telepen, azóta pedig még ketten érettségiztek, jövőre pedig még ketten fognak. Elmondhatatlanul sokat számít, hogy közülük való vagyok. Értem őket és elfogadják tőlem a segítséget. Sőt még példálóznak is velem. Szeretek itt lenni, nem akartam elmenekülni. A cigánytelep csak akkor nyomorúságos, ha egyben szegénytelep is. Bizonyos értelemben jobb gyerekkorom volt, mint egy budai gyereknek, kaland volt itt élni, szerettem a hangokat, az illatokat, a vibrálást. Persze ezt sokan nem értik, én sem voltam mindig büszke a származásomra. Amikor megismerkedtem a feleségemmel Kovács Zsoltként mutatkoztam be neki, és csak egy hónap múlva mertem bevallani a valódi vezetéknevemet. Azóta megváltozott a hozzáállásom. Kifejezetten bosszant, ha például egy társaságban azt mondják, te nem is vagy cigány, a cigányok nem ilyenek. Az emberekbe beégették, hogy a cigány egy pejoratív jelző. Azért mert a pozitív példákat egy-egy emberre, a negatívakat pedig az egész népcsoportra vetítik le.

Varga Erika ötvös, iparművész, dizájner, a Romani Design megalkotója. A márka egyedi módon, modern ruhákban és kiegészítőkben jeleníti meg a hagyományos roma népviseletet. Családjában első értelmiségiként öltözékek és ékszerek tervezésével áll ki a roma tradíciókért és veszi ki részét a romák társadalmi integrációját segítő munkából.

Nem tartom magam harcos politikus aktivistának, én csupán a dizájn eszköztárán keresztül igyekszem az üzenetemet átadni. Családomnak és neveltetésemnek köszönhetően számomra természetes, hogy származásomat büszkén vállalom. Emlékszem, hogy roma identitásom annál inkább erősödött, minél inkább bántalmaztak érte. Szerencsés vagyok, mert egy tradíciót követő roma családba születtem, és mert számomra megadatott a tanulás lehetősége, ezek segítettek szembenézni, az engem és a közösségemet ért előítéletekkel, és támogattak abban, hogy ezekre helyes választ találjak, ami ma a Romani Design. Többet kaptam, mint amit közösségem tagjai közül sokan mondhatnak magukénak, ezért erőmhöz és lehetőségeimhez mérten igyekszem munkámat úgy végezni, hogy hasznukra lehessek. Az élet sokszínűsége teszi gazdagabbá világunkat, jobbá csak azzal tehetjük, ha képesek vagyunk ennek befogadására, éppen ezért mindenkinek a maga eszközeivel, a maga közegében kell küzdenie a kirekesztés és a gyűlölet ellen. A roma kultúra értékeinek felvállalásában, a romák és nem romák párbeszédét segítő folyamatokban óriási felelőssége van a médiának, a művész- és értelmiségi társadalomnak.

Rostás Ottó rendőr zászlós a BRFK Bűnmegelőzési Osztályának munkatársa. A nevelőotthonokban felnőtt férfi kisgyermekkorától rendőr szeretett volna lenni, de ez nem ment könnyen. Gyermekszínészként több filmben is játszott, de családi háttere miatt színészkarrierről nem is álmodhatott. Szeret szerepelni, ezért is válhatott a rendőrség egyik „arcává” többek között rendvédelmi toborzókampányban.

Egyre több a roma a testületben, de – hangsúlyoznám – semmiféle megkülönböztetés nem ér minket pozitív értelemben sem. Bizonyos helyzetekben jó, hogy roma vagyok, ahogyan az is, hogy nevelőintézetben nevelkedtem, például ifjúságvédelmi akcióban egy szökésben lévő gyerek esetében, amikor azt vágja a fejemhez, hogy nem tudom, milyen neki. Hitelesebb, hogy én mutathatom meg, hogy ha kitűz egy célt az ember, azt elérheti. Olyan jó lett volna, ha én is találkozom annak idején gyerekkoromban egy roma rendőrrel, könnyebb lett volna elhinnem, hogy belőlem is lehet az, de akkoriban még ritka volt. Hiszem, hogy ki lehet törni bármilyen körülmények közül, bár nyilván nehezebb egy putriból, mint akár egy otthonból, szerencsés vagyok, mert remek tanáraim voltak. Nem tartom magam kivételesnek, csak éltem a lehetőségekkel és harcoltam a céljaimért. Nem titkolom a származásomat, de nem is dicsekszem vele, nem tartom fontosnak, talán csak akkor, ha példát mutathatok a hátrányos helyzetű cigánygyerekeknek. Nekem már nem kell segíteni, én már sínen vagyok, most rajtam a sor. Járunk le a kollégákkal rendvédelmi dolgozókat toborozni a hátrányos helyzetű térségekbe, sok a sikerünk, nemrég egy cigánylány miattunk jelentkezett a miskolci szakiskolába.

Tóth Dezső önkormányzati munkatárs, a városfejlesztési csoportnál végez fizikai munkát.

Dühít, amikor azt hallom, hogy egy ilyen ügy kapcsán megint minden cigányt egyaránt bűnözőnek kiáltanak ki. Nekem is rossz érzés azt hallani, hogy egy cigány elkövet valamilyen súlyos bűncselekményt, de ettől én még nem vagyok rossz ember, és mások sem feltétlenül azok. A kisfiam is jött már úgy haza az óvodából, hogy magyarázzuk meg neki, hogy mi az, hogy cigány, mert ezt mondták neki a többiek. Én is tapasztaltam már korábban, amikor munkára jelentkeztem, hogy amikor megláttak, hirtelen beteltek az üres helyek, de az utánam jövőt meg felvették, mert nem volt cigány. Elég nagydarab vagyok, van, aki elsőre megijed, ha meglát, de ha megismernek az emberek, egyből kiderül, hogy higgadt, kiegyensúlyozott ember vagyok. Ilyenkor meg meglepődnek, hogy velem bármiről el lehet beszélgetni normálisan. Igen, az olyanokról, mint én is, a normális, dolgozó, tisztességes emberekről nem hallani, csak a rossz hírek jutnak el mindenkihez. Persze, az jó érzés, ha egy cigány emberről azt halljuk, hogy sikeres, elér valamit, de többnyire a negatív példákat fújják fel. Hogy valaki leírhatja azt ma Magyarországon, hogy a cigányok állatok, az nem normális dolog. Hogy az én gyerekeimnek ezt kelljen látniuk, hallaniuk, az pedig szörnyű.

Kalányosi Richárd a Somogy megyei zsákfaluból, Pabukról jutott a budapesti orvosi egyetemig. Édesanyja szociális segélyen él, korábban is legfeljebb közmunkát végzett, nevelőapja pedig húszéves kora óta beteg. Most másodéves az egyetemen, tanárainak és legfőképp Rosivall professzor úrnak köszöni, hogy ma ott tarthat, ahol.

A tehetség „lökött” idáig és az, hogy ezt meg is látták bennem, na meg az akarat, hogy bizonyíthassak saját magamnak és példát adhassak a roma fiataloknak. Hogy ha visszamegyek, látják, hogy nekem sikerült. Az orvosi pálya példája ráadásul még hatékonyabb lehet, mert énekelni az tud, akinek megvan az isten adta tehetsége, de orvosnak, ápolónak tanulni leginkább hit és akarat kérdése. Nem szeretem, ha engem és a hozzám hasonló úton járókat különbnek tekintik. Én ugyanolyan gyerek, diák voltam, mint az összes többi az én falumban. Ha kivételnek tekintenek, az csak az önbizalmukat veszi el, mi legfeljebb úttörők lehetünk. A falumban a példám nyomán már három fiatal is nekivágott a gimnáziumnak, többen pedig szakmát tanulnak. Számomra így sem könnyű a boldogulás. Ápolóként dolgoztam, amikor egy idős néni lekiabált, hogy ő aztán cigánytól nem fogad el segítséget! Én megértem ezeket az indulatokat, de épp azért dolgozom, hogy leépítsem őket. Van olyan orvos ismerősöm, aki felvállalta származását, de attól kezdve szakmájában sehová nem vették föl. Átképezte magát, most cigányságát titokban tartva azonnal munkát kapott. Hagyományosan jelen van a roma értelmiségnél a „már nem cigány, még nem magyar” attitűd, pedig mi igenis cigányok vagyunk. Fel kell vállalni a cigányságukat, ez elengedhetetlen része a felzárkóztatásnak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!