Emberi oldal - Gerlóczy Márton riportja

Náluk az emberélet egészen mást jelent, mondta a határszéli faluban lakó lány, aki elvitt minket az erdőbe. Az emberi oldalát kell ennek megérteni, mondta, és ez szöget ütött a fejembe, miközben a földút homokján csúszkáló autóból a sűrű erdő mélyét kutattam: egy másik ember valamelyik emberi oldalát. Valakiét, aki a fák mögül leskelődik, és arra vár, hogy elhaladjunk végre, valakiét, aki abból a bizonyos más kultúrából érkezett.
Arra gondoltam, hogy ebben a pillanatban, amikor a lány az emberéletről és az emberi oldalakról beszélt, teljesen emberi, hogy az anyósülésen zötykölődő fotós a földútra hajló lombok éles ágai miatt aggódik, nehogy összekaristolják a fényezést. Az emberi oldal nem az embertől, hanem az embert befolyásoló körülményektől függ, ott az erdőben ez a felismerés, még ha nem is volt újkeletű, de legalább segített figyelmeztetni magam, hogy a beszélgetést lefolytatni jelen körülmények között teljesen felesleges.

A határkő

Abaraziq Tahalus június 30-án kelt át a szerb–magyar zöld határon. Mindezt onnan tudom, hogy mindössze öt méterre a határkőtől összetépték szerb papírjait, mert ha azt megtalálják náluk, vissza kell toloncolják Szerbiába, én pedig játszottam egy kis puzzle-t, és összeillesztettem a papírfecniket. Arra gondoltam, hogy talán majd egy napon Abaraziq Tahalus, akinek a nevét pusztán azért írhatom le, mert nem vesszük szegényt emberszámba, tehát Abaraziq Taharus, aki az eltépett papír szerint 2001. április 3-án született valahol Afganisztánban – a várost már oda sem írták a szerb hatóságok, Afganisztán, elég lesz az –, fogja magát és beül a német rendszámú autójába, és elkocsikázik a szerb–magyar határra, hogy emlékezzen.
Megáll majd a kis kőnél, amelynek másik oldalán, mindössze egy lépésre már Szerbia található, és nézi a fűvel benőtt ösvényt. Hallgatja az erdőt, aztán visszaül az autójába, és áthajt Mórahalmon, ahol a körforgalomnál szembe jön egy vele egykorú fiú, aki abban az autóban ül, amit a Tahalus család és a hozzájuk hasonlók vagyonának értékesítéséből vásárolt az édesapja 2015 júniusában. Itt egy koszos bevándorló, gondolja majd az a fiú, miközben tovább hajt, Abaraziq pedig szeretettel gondol a vidékre és mindazokra, akik segítettek rajta és családján. Mindez olyan emberi volna, gondoltam.

A tanya

Régebben, amikor még a koszovóiak jöttek, drágább világ volt, hallottak olyanról is, hogy 30 000 eurót fizetett valaki Németországig. De most már egyre olcsóbbak a csempészek, mert egyre több a munka, és a hírek szépen leszivárognak a harmadik világba, ahonnan annál többen indulnak majd útnak, minél olcsóbb fuvarokról érkeznek a hírek.
Az ásotthalmi erdőben sok lakatlan tanya áll, ide vezetik a menekülteket a felvezetők, és itt várakoztatják a vagyonosabbakat, akiknek maradt még pénzük fuvarra, Szegedig vagy Budapestig, Bécsig vagy akármeddig. Itt várakoznak az omladozó vályogházban, ahol három rétegben borítják a földet a levetett, még télről maradt ruhák, táskák, cipők, szerb gyártmányú orvosságok, üdítősflakonok, buszjegyek, SIM-kártyák. Itt várakoznak a másik felvezetőre, aki aztán a betonútig vezeti őket, ahol a bokrokban elbújva lesik, mikor áll meg a busz, és imádkoznak, hogy ne kapják el őket, vagy olyanok kapják el, mint Szerbiában, ahol egyes rendőrök egyenesen a csempészekhez szállítják a zsákmányt: megkapják a részesedésüket, és gurulnak tovább, hogy őrizzék a rendet és szolgálják a hazát.

A téglák

A szabadkai gyárépület melletti rozsdás lemezekkel fedett téglatárolóban téglák vannak, nagyon sok tégla, amit azért fontos hangsúlyoznom, mert ezek a téglák olyanok, mint a legókockák: mindent ezekkel a téglákkal kell a menekülteknek megoldaniuk. Így aztán láttam téglából épített ágyat, falat, kerítést, korlátot, vécét, széket, ágykeretet, amin matracként vaslemez feküdt, és az ágy körül falat, amely a széltől védhette az ott alvókat. És láttam emberi ürüléket mindenfele abban az apokaliptikus migráns táborban, ahol az omladozó, téglából épült gyár fölé hatalmas téglakémény magasodik, és olyan szag terjeng, mintha ötszáz pottyantós budit állítanánk egymás mellé, és az embernek felmegy a láza a sokktól, ami éri. Vagy legalábbis nekem van az az emberi oldalam, ami nem bírja az ilyesmit.
A gyár már évek óta táborként üzemel, tíz- vagy százezrek fordultak már meg itt, és várták a fuvart, hogy a határ közelében szerb felvezetőket követve jutnak el borsos áron Magyarországig. Magyarország pedig nem más, mint egy bokor, egy kis híd vagy egy kő másik oldala, és a másik oldalon újabb fütty hangzik a sötétből, és újabb százasok kerülnek elő az eurókötegekből.

A határ

Az ásotthalmi határátkelőhöz közeledve elővettem az útlevelemet és átnyújtottam a határőrnek, aki felnyittatta a csomagtartót, aztán pedig arról kérdezett, hogy van-e nálunk cigaretta, és ahogy ott ül az ember és körbenéz, hirtelen nem tudja, hogy nevessen vagy sírjon. Micsoda nevetséges képmutatás és komédia mindez, ott ülni egy autóban az EU-s útlevelemmel, miközben a számítógépen ellenőrzik, hogy nem köröznek- e, és mindeközben tudni, hogy a kis bódétól nem messze mindkét irányban illegális bevándorlók százai lépik át a zöld határt, a nem létező határt. Mert azt azért nehéz határnak nevezni, amit nem őriznek, én magam többször léptem át véletlenül vagy szándékosan Szerbiába, percenként hagytam el az EU-t, attól függően, hogy merre kanyarodott éppen az ösvény a határsávon.
És akkor ott ülök az autóban, és arról kérdeznek, hogy két doboz cigarettánál van-e több nálam, mert amennyiben van, akkor kötelesek megbüntetni. Színjáték ez az egész, igazi vásári búcsúja a posztszocialista simliskedésnek és ügyeskedésnek, amiben Kelet-Európa verhetetlen. Hát komolyan gondolják odafent a nagyvárosban, hogy az itt élők, akiknek már a nagyapjuk is abból kereste a pénzt, hogy a szerbekkel csencselt, azok az emberek, akik éppen azért élnek példamutató békességben a határok mentén, mert ez az érdekük, egész életükben a határügyeskedésből tartották el a családjukat, hogy ezek az emberek lennének azok, akikkel együtt lehet működni a menekültáradat megállításában? Ennél nevetségesebbet elképzelni sem tudok, tudván, hogy ők élnek itt, ők ismerik az erdőket és a hatóságokat és a hatóságok mozgását és minden technikai eszközüket. És tudván, hogy valójában, ha ellenséget keres a kormány, ha a kerítés célját keresi a kormány, akkor a saját állampolgárait keresi a kormány, akik nélkül – szerb és vajdasági magyar üzlettársaikkal együttműködve – mindez természetesen megvalósíthatatlan lenne.

A politika

Senkit sem érdekel, hogy mit mond, mit hazudik összevissza pár öltönyös nyápic – már elnézést a határszéli megfogalmazásért –, akiknek az a legnagyobb bajuk, hogy a Várban melyik műemlékbe költözzenek. Itt népvándorlás zajlik a kertek alatt a sötétben, a Hold fényénél ezrek és ezrek kelnek át, mintha mi sem történne, és felettébb úgy fest, hogy nem vesznek el semmilyen munkát, ellenben ha egy menekülttel csupán 300 eurót számolunk egy nap, százmillió forintot hagynak magyar parasztoknál, taxisoknál, csempészeknél. Ötvenmilliós rakományok százai száguldoznak keresztül az országon, és a közel-keleti családok vagyonából határ menti tanyák, rendőrök és csempészek és parasztok házai virágoznak fel, talán éppen a közel-keleti nyaralásukra is költenek majd belőle, ha éppen ahhoz van kedvük.

Nem mindenki „segít” persze. Találkoztam nemzeti érzelmű, hazáját féltő emberrel, akinek esze ágában sincs pénzt csinálni a menekültekből, aki tiszta szívből gyűlöli ezt az egészet, az ő emberi oldalának álláspontja egyfajta renden és tisztességen és ideológián alapszik, amellyel ha nem is szimpatizálok, de megértem. A földutakon vagy a kisebb műutakon haladva az erdőből csapások, járatok vezetnek mindenfele, és az ember egy idő után azon kapja magát, hogy úgy figyeli őket, mintha állatok volnának. A felszínre szivárog ennek a bizonyos emberi oldalnak a mérge, mintha félénk kis növényevők lapulnának a bozótokban. 
Hiába mondanám én egy olyan embernek, akinek az úgynevezett emberi oldalak közül ez a merev, férfias szigor és karantén jutott, hogy azok ott orvosok és ügyvédek, de mindenekelőtt emberek. Hogy ott sétált valahol az a bácsi is az erdőben, aki a szegedi állomáson azt mondta nekem, hogy nem rossz az étel, de öt perccel tovább kellett volna főzni a rizst, ott sétált ez a szakács, aki Damaszkuszban évtizedek óta egy ázsiai étterem konyháján dolgozott, és boldogan, jómódban élt a családjával, míg fel nem gyújtották mindenét.
Hiába mutatnék az afgán fiúra, aki pár méterre tőle üldögél a padon, átgyalogolt és átbuszozott Afganisztánon, Iránon, Törökországon, Görögországon, Macedónián és Szerbián, mert Iránban, ahová áttelepült négy évvel ezelőtt, nem járhatott egyetemre, és 10 ezer dollárt fizetett, hogy az öccsével eljussanak Európába.
Hiába mesélnék a mórahalmi körforgalomnál a fűben pihenő családról, apáról és hat gyermekéről, akik közül a legkisebb az anyja ölében cumisüvegből itta a tejet, és kinevették a rendőröket, akik a buszba akarták terelni őket, azok után, hogy Bulgáriában a rendőrök azzal viccelnek, hogy falhoz állítják a gyerekeket a szüleik szeme láttára, aztán, ha azoknak mégsem tetszene a vicc, jól megverik őket. Hiába mondanám, hogy ők is emberek, mert szerinte nem azok, szerinte nem ugyanolyan emberek, és ezen még akkor sem tudnék változtatni, ha azt mondanám, képzeld el azt, ha te sétálsz ott tízévesen az anyáddal abban az erdőben, mert titeket üldöznek valamiért, nem lenne hajlandó megérteni. Mert nem ő sétál ott az anyjával, mert az ő anyja nem olyan, az ő országa nem olyan, mert úgy gondolja, úgy gondolkozik, hogy van ő, vannak a könnyűnek éppen nem nevezhető körülmények, és minden és mindenki összeesküszik ellene, hogy a körülményeit ellehetetlenítsék, hogy őt kifosszák, megsemmisítsék, mert ezt hallgatta az apjától, a nagyapjától, és ezt adja majd tovább. A bozótban tehát ez az emberi oldal egy állatot lát, és ezen mi nem fogunk változtatni.

A kerítés

A kerítésre nem az illegális bevándorlók miatt lenne szükség, mondta a szerb barátom, hanem a csempészek, a korrupció miatt. A rend fenntartását, a törvények
betartását a rendet és törvényeket be nem tartó rendfenntartók végzik majd, és ugyanezek őriznék azt a kerítést, ahogy ugyanazok a környékbeliek járnának majd ki a megbeszélt órában létrával vagy drótvágóval, hogy továbbra is mindenki jól járjon. Kereslet van és kínálat, ugyanazok a tanyasi emberek kenik majd a margarint a zsemlébe, hogy aztán két szendvicset és két ásványvizet 50 euróért adjanak el az erdőből felbukkanó szerencsétleneknek. Eldugott tanyákról, kis falvakról, hatalmas erdőkről, kisvárosokról beszélünk, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol a korrupció felszámolását azoknak kéne végezni, és azok is fogják végezni, akik mindebben benne vannak nyakig.

Hogy melyik volna akkor az emberi oldal? Egy általam aljasnak és kártékonynak tekintett emberi oldal adott esetben engem tekint aljasnak. Emberi dolognak tartom a szerencsétlenek kihasználását, semmibe vételét, hogy állatnak, fejős tehénnek, akárminek nézik őket, és emberi dolognak tartom, hogy képes valaki a csecsemőjével megindulni a sötét erdőkön át, hogy adott esetben valóban nem tartja tiszteletben egy másik ország kultúráját, mert ahelyett inkább a gyermeke életét tartja tiszteletben. Emberi dolognak tartom, hogy nincs emberi dolog, hogy nem kultúrák vannak, hanem élet van, erdők, sivatagok, vizek, tájak vannak, ahol azok a bizonyos törvények ugyanazt jelentik minden kultúrának, januárban az erdőben úgymond cseszheted, hogy melyik istenhez imádkozol, elpusztulsz vagy életben maradsz. Emberi a gyűlölet, a rablás, és a sok édes kis mosoly a szegedi pályaudvaron, ahol a város példásan szervezett civiljei esténként kijárnak, és segítik a menekülteket, a csalódott menekülteket, akiket megpróbálnak lebeszélni arról, hogy a csempészek és taxisok és egyéb csalók segítségét kérjék, merthogy azok átverik őket és törvényt sértenek. De hát a menekülők mégiscsak törvényt sértenek, és kizárólag azok tudnak segíteni hatékonyan rajtuk, akik maguk is törvényt sértenek. Nem érdekli őket a pénz, kimondottan a csempészeket keresik, tervük volt, és a tervet a törvénysértők segítségével tudják csak sikerre vinni, hogy minél előbb eljuthassanak oda, ahol újra emberek lehetnek. A törvényt sértő pedig itt marad, és építi tovább a házát, és senki sem kérdezi meg tőle, hogy miből van a háza, ahogy a szerb határőröktől sem, akik Zentán élnek. Mesélte egy vajdasági barátom, elképesztő házakat húznak fel, de senki soha nem kérdi meg tőlük, hogy miből, ahogy a csempésztől sem fogják. Minden okkal létezik, gondolom én, és mindig a bűnözés, és nem a bűnüldözés a szervezettebb, mindig az működik majd olajozottabban, mert ennek a gátlástalanságnak az ereje, ez a habitus mozgatja valójában a világot. A bűnözés tehet ajánlatot a bűnüldözésnek, de fordítva mindez nem működik. Ez az emberi oldal az, amely fölött a szeretetnek, a szegedi vasútállomáson dolgozó aktivistákat mozgató emberi oldalnak nincsen, nem is lehet hatalma, hiszen az a szeretethiány kiességében született.

Június 30-án, aznap éjjel, amikor Abaraziq Tahalus családjával átkelt a szerb–magyar határon egy jobb élet reményében, mi a Mórahalom és Ásotthalom közti út szélén álltunk a telihold fényénél. Nem messze tőlünk egy disznó túrta a földet a tisztáson, békák kuruttyoltak, és a nyugati égbolton látványos bolygóegyüttálláshoz közelített a két legfényesebb égi vándor, a Vénusz és a Jupiter. Emberi dolognak tartanám, ha bebizonyosodna, hogy ennek a jelenségnek a vizsgálata során nagyobb távolságok nyíltak meg előttem, mint Abaraziq Tahalus előtt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!