A botrány hirtelen robbant ki, de igazából senkit sem lepett meg. Amikor csecsemőkereskedelem vádjával Madridban letartóztatták Maria Gómez Valbuena 87 éves apácát (képünkön), a spanyol társadalom egyik régóta gennyedő sebe fakadt fel.

 
Maria Gómez Valbuena

Hiszen aki végigélte a francoizmus hosszú évtizedeit, az tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy gyerekeket, csecsemőket elég gyakran elszakítottak „méltatlan” szüleiktől és rendes falangista, esetleg csak „jó katolikus”, vagy egyszerűen jól fizető családoknak adták őket. Ez kezdetben „legálisan”, a fasiszta törvényeknek megfelelően történt. 1940-ben Franco tábornok rendeletet hozott az árvákról és felügyelet nélkül maradt kiskorúakról – a spanyol polgárháborúban legyőzött köztársaságiak gyerekei jórészt ilyenek voltak. A börtönben ülő anyák ugyan maguknál tarthatták csecsemőiket – de csak hároméves korukig. Miután sokszor egész családokat kiirtottak és sokan emigráltak, nem nagyon volt eztán kinek adni, de nem is volt cél, hogy a „vörös” családok gyerekeket neveljenek. Ezeket a „vörös génnel” megvert kicsiket és persze a teljes árvákat a Franco-rezsim és a katolikus egyház által megbízhatóknak minősített családoknak adták, vagy egyházi árvaházakba dugták – átnevelésre.

Aztán később egészen a nyolcvanas évek végéig (tehát már bőven a demokratikus átmenet után is) az egyház által fenntartott, vagy a papok, apácák által befolyásolt klinikákon gyakran előfordult az „irányított örökbefogadás” – a most letartóztatott apáca számos elvált, egyedülálló, vallástalan vagy általa ledérnek minősített anyának azt ha­­zud­­ta, hogy gyermeke közvetlenül a születés után meghalt, majd a csecsemőt más, „jobb” családoknak adta át – persze anyagi ellenszolgáltatás fejében. Leg­alábbis az érintettek ezt állítják.

Az elrabolt gyermekek szülei, testvérei, rokonai az utóbbi években egyre több konkrét ügynek jártak utána. Gyakran üresnek bizonyultak a sírok, konk­­­rét gyanú esetén DNS-teszteket végeztettek és erőteljesen hallatják hangjukat a médiában is.

Országosan 17 szervezetük működik – gyakorlatilag minden autonóm tartományban jelen vannak. Francisco González de Tena, az ismert társadalomkutató több könyvet is írt a témáról – és ezekben igyekezett a tudományos szempontokat érvényesíteni. Így például a magyar sajtóban keringő háromszázezres számot túl magasnak tartja és nem is akar becslésekbe bocsátkozni. Amikor erről kérdeztem, csak saját helyszíni kutatásait idézte: ezek szerint, a mintegy kétmil­liós Kanári-szigeteken csupán az ötvenes-hatvanas években nyolcszáz csecsemő tűnt el utólag is rekonstruálha­tóan gyanús körülmények között. Nem minden eset bizonyítható, de nyilvánvaló, hogy országos és kezdetben államilag is erősen támogatott gyakorlatról volt szó, mintegy ötven éven keresztül. „Akárhová nyúlunk, azt látjuk, hogy ezeken az egyházi klinikákon valahogy soha sem stimmelnek a számok: a meghalt gyerekek mintegy tíz százalékkal többen vannak, mint amit a többi papír mutat, ráadásul sokszor meglehetősen hihetetlen halálokok szerepelnek. Lehet persze, hogy mindez csupán a hanyag könyvelés következménye – ám a szülők magánkutatásai egyéb gyanús tényeket is felszínre hoztak” – mondja a társadalomtudós, aki furcsának tartja az igazságügyi szervek passzivitását.

„Még most 2012-ben is hihetetlenül nehéz akár a leggyanúsabb ügyet is bíróság elé vinni. A bíróságok kizárólag egyértelmű dokumentumokat fogadnak el, a szülők vallomásait nem tartják elegendőnek. Még akkor sem, ha nyilvánvaló tárgyi bizonyítékai vannak a bűnténynek – például kiderül, hogy egy állítólag meghalt gyerek sírjában nincs senki.

Ugyanakkor a dokumentumokhoz hozzáférni szinte lehetetlen. Egy magánklinika azt csinált az archívumával, amit akart, és ha mégis arra kényszerítik, hogy valamilyen papírt bemutasson, akkor hirtelen kiderül, hogy valamikor nagy tűz volt az irattárban, esetleg az ETA robbantgatott arrafelé.”

Tena történészként úgy véli, hogy nincs merev választóvonal a francoizmus alatt, az akkori törvények szerint még legitimnek számított esetek és a későbbi, már illegális gyerekrablások között. „Egy társadalmon belül mindig erős a tehetetlenségi erő.

Az egyház emberei pedig rászoktak erre a gyakorlatra, amelyet morálisan nemcsak elfogadhatónak, hanem egyenesen istennek tetszőnek tartottak” – mondja a kutató. Azóta – legalábbis a lefogott apácától – az egyház óvatosan elhatárolódott, hiszen a ma már meglehetősen világivá és vallástalanná vált spanyol lakosság szemében az ilyenfajta kórházi szelekció elfogadhatatlan.

De hogy mit lehet a helyzettel kezdeni, hogyan lehet a szétszakított családokat ismét egyesíteni, igazságot tenni, arról eltérnek a vélemények. Ugyanis nemcsak a kórházi személyzet és az egyház érintett: az örökbefogadó családnak is együtt kellett működni. Néha még az is előfordult, hogy valaki a megrendelt gyerek teljes legalizálása érdekében terhességet szimulált. Főként pedig: a „tiszta papírokhoz” a világi hatóságok segítségére is szükség volt – Tena szerint, ha a vizsgálatokat és a pereket végigviszik, nagyon érdekes dolgok derülhetnek ki Spanyolországról.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!