Indián a városban – Poós Zoltán Kádár temetéséről és a taxisblokádról

– Nem világítok a szemébe, de árulja el: hol volt, mit csinált 1989. július 14-én, Kádár János temetése napján? Az Étvágy az imákra főszereplő-elbeszélőjéről már tudjuk, mit tett – Dél-Békésből a fővárosba autózott, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait, közben megtapasztalja az édeshármas élvezeteit, betép és egy VHK-koncerten megpillantja élete szerelmét… Szóval, ön hol tartózkodott?

– Kutyapesztra voltam Budapesten egy akkor Rajk László, ma már Pannónia utcai lakásban. Azon a nyáron egy Amerikába kiutazott lány lakásában laktam, cserébe a spánieléről kellett gondoskodnom, sétáltattam Újlipótvárosban, és eljutottunk a Parlamenthez is, majdnem Kádár felravatalozott koporsójáig. Igazából akkor fedeztem fel magamnak a várost: Rajk László előadását hallgattam a Margitszigeten, anarchista tüntetésen voltam a Vörösmarty téren, ahol punkok öltöztek be a berlini falnak, hogy aztán letéphessék egymásról a papírmasé falat, koncertekre jártam a Fekete Lyukba, csavarogtam.

– Na és 1990. október 27-én, a taxisblokád idején, a könyv másik nevezetes napján, amikor a fentebb említett szereplő éppen házasságot készül kötni?

– Akkor a debreceni egyetem műszaki karának kollégiumából jöttünk fel a fővárosba Mission-koncertre. Reggel csodálkozva szembesültünk azzal, hogy üresek az utcák, amiket autók zártak le. Mintha filmforgatás lett volna. Talán az utolsó induló vonatot sikerült elcsípnünk úgy, hogy nem tudhattuk, lesz-e hazafelé járat.

– Azt állítja ezek szerint, rossz helyen kutakodik az az olvasó, aki önéletrajzi párhuzamot állít fel ön és a regénybeli Vitus István között?

– Az a játék érdekelt, hogyan tolhatom el a valóságot a mese felé, hogy ne legyen egyértelmű, melyek a valós és a fiktív szövegelemek. Battonyai vagyok, de a főhős a közeli Peregről való, én ott először 40 éves korom után jártam… Az identitás keresése a regény kulcsfontosságú kérdése, nemcsak egy 18 évesen a fővárosba induló fiúé, hanem egy településé, illetve a rendszerváltozást épp megélő országé is. De az például, hogy a német külügyminiszter, Ribbentrop, az akkori világ egyik legnagyobb hatalmú ura, tényleg járt a 47-es majorságban, ahol Horthy a sógorával, Purgly Emillel vadászott, nos, arról vannak dokumentumok. Tény az is, hogy itt volt az Osztrák–Magyar Monarchia I. világháború előtti egyik legnagyobb hadgyakorlata – Ady verset is írt róla –, a legújabb hadi autókat és repülőket tesztelték a peregi rónákon. Így bizonyos áttételekkel akár azt is mondhatjuk, a 20. századi Magyarország sorsa két alkalommal is azon a helyen dőlt el, amiről ma azt gondoljuk, hogy a világ végén található és ahol csak betoncsonkok és magára hagyott mezőgazdasági gépek rozsdállnak kedvükre.

– Tegyük fel, hiszünk önnek. Ám azt viszont dokumentáltan tudjuk – maradva a történelmi dátumoknál –, hogy mit csinált 1989. október 23-án a Kossuth téren, fél órával a köztársaság kikiáltását követően – Bartis Attila lefotózta Kemény István, Szirmay Ágnes és Kun Árpád társaságában, ahogy mindannyian merengve ülnek a Parlament lépcsőjén. Kemény az Egy szép délután című esszéjében azt írja, nem tudja, mire gondolhattak. Ön talán emlékszik rá.

– Annak tudatában lehettünk, hogy most tényleg történelmi jelentőségű esemény résztvevői vagyunk, hogy belekerültünk a nagybetűs történelembe, a perifériáról a centrumba. Előző nap volt életem első budapesti felolvasóestje az Egyetemi Színpadon, telítve voltam az élménnyel; az egész annyira felszabadult, euforikus volt, és aztán az általam ismert költők, írók, zenészek, színészek mind feltűntek másnap a téren. Arra gondolhattam, hogy olyan lesz minden, mint egy westernfilmben, hogy bár lehet, hogy nem lesz mit ennünk, de olyan végtelen lesz a szabadságunk, mint amilyen végtelen a préri.

– És mit remélt?

– Hogy ezután nem állnak majd gumibotos rendőrök a koncerteken; hogy nem igazoltatnak folyton-folyvást a buszállomásokon, csak azért, mert hátizsák van a vállamon, bakancs a lábamon, a hajam meg felnyírt. Hogy nem köt belém egy kiskatona a vonaton a kinézetem miatt; hogy nem nyitják ki a leveleimet, amikben kazettákat küldözgetek a barátaimnak; hogy nem tiltanak ki a saját szülővárosomból…

– Mégis, miért?

– 1986. szeptember 23-án adták át az S. O. S. Gyermekfalut Battonyán, Csehák Judit avatta fel az intézményt, épp a helyszínre tartottam, mikor egy határőr százados rám ripakodott, meg ne lássa, hogy még egyszer beteszem a lábamat a városba. Annyi volt a bűnöm, hogy ballonkabátot, bakancsot viseltem, és pár kitűző volt rajtam. Ja, és egy kis kokárda is. Azt reméltem, hogy az lehetek, aki. Akkor éppen olyan punk, aki szereti az ipari zenét.

– Meddig tartott ez az illúzió? A regényében 1990 őszén mintha már minden jövőbe vetett hit elszállna.

– Épp a taxisblokádig. 1990 októberében valahogy minden megváltozott… Úgy éltem meg azt a néhány napot, mint valami háborús pszichózist, de már a Micsurin utcai albérletünkben is jól letapogatható volt a megosztottság. Ültünk a narancssárga Junoszty tévé előtt, és világos volt: nemcsak ebben, az ötödik emeleti panelban élő debreceni diákok, de az ország is végérvényesen kettészakadt. Minden érzelmet felülírtak a mérgezéssel felérő pártszimpátiák.

– A korábbi könyvei – Szivárvány Áruház, Szivárvány Nagyáruház, Állami Áruház – is bizonyítják, hogy a múlt tárgyaihoz egészen sajátos, nosztalgikus viszony fűzi. Miért?

– Olyan vagyok, mint egy színházi kellékes és egy rendező egyben, aki be tudja mozgatni élete különböző helyszíneit, és e tárgyak segítségével megtalálja a visszautat az időben. Hosszú évekig egyetlen dolgot nem sikerült megtalálnom, a Szent Grált, azt a matricát, amit golyóstollal lehetett rásatírozni tolltartóra. Már le is mondtam róla… Aztán, amikor udvaroltam egy lánynak (későbbi feleségemnek), az egyik könyvében egy érintetlen példányra leltem.

– Ez már szenvedélynek minősül, az élet más területein is hasonlóan működik?

– Mániás a viszonyom a tárgyakhoz, valóban. Tizenhat éves koromban egy Szmenával fölszerelkezve visszatértem gyerekkorom legboldogabb helyszínére, a Fehérló óvodába és lefotóztam azokat a részleteket, amik 4-5 évesen sokat jelentettek. Nem is hiába, később temetkezési vállalat lett a helyén, ma pedig kombájnlerakat. De hasonló módon viszonyultam az irodalomhoz is, szisztematikusan elolvastam az irodalmi lexikonokat, és ha valami izgalmasat találtam egy-egy életrajzban, érdekelni kezdett a szerző. Ezzel a következetességgel olvastam el több száz könyvet kamaszkoromban az Európa Kiadó Modern Könyvtár sorozatából.

– És hőséhez hasonlóan méricskéli a budapesti tereket, utcákat is? Negyed százada él a fővárosban, hogyan értékeli a közterületek változásait?

– Annak kifejezetten örülök, hogy a klasszikus belvárosi kerület – a bazilikától a Gresham-palotáig – prémiumgasztro környezetté vált, annak viszont kevésbé, hogy az erzsébetvárosi bulinegyed ennyire szabályozatlan módon működik. Ha nem csak lózungszinten kívánnak minőségi kultúrturizmust teremteni a városban, és nem csak a gyors meggazdagodás reményében – a 200 forintos felesek idejét éljük –, akkor tenni is kéne azért, hogy a Manchesterből érkező brit fiatalok valóban tudják, hol járnak, tényleg kapcsolatba kerüljenek a város történelmével.
Olyan ez, mint az indiánok és az olajtársaságok harca, ahol a rézbőrűeket elűzik a szülőföldjükről, mert mindig a vasúttársaság tőkései győznek. Én az indiánokkal vagyok.
Erzsébetváros most az új Bözödújfalu, az új Kolontár, ahol emberek ezreit szolgáltatja ki az önkormányzat a bulihordáknak és a vendéglátó maffiának. Nem vizet és vörösiszapot ereszt rájuk, hanem hányást, zajt és szemetet. Azt mondta a védőnőnk, hogy kevesebb gyerek születik Belső-Terézvárosban, mint egy átlagos pesti utcában. Ismerned kell a menekülési útvonalakat, ha a gyerekkel el akarod kerülni az inzultusokat. Hol van ez ahhoz képest, amikor békésen nézték a járókelők a Corvin Áruház kirakatába helyezett tévén az 1968-as táncdalfesztivált…
Persze a fenének sem hiányzik az a kor, hiszen miután nyert az Illés, másnap megindultak a Varsói Szerződés tankjai, hogy lerohanják Csehszlovákiát…
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!