Az utóbbi időben napvilágra került zaklatási ügyek ritka figyelemre tartanak számot, és az emberek nagy részét felháborítják az ilyen esetek – derül ki a Vasárnapi Hírek által rendelt kutatásból. A szemléletet még nem formálták át teljesen a botrányok, hiszen sokan továbbra is az áldozatokat hibáztatják, sőt egy idő után károsak lehetnek a bulvárügyek, mivel egyedi, főleg a művészvilágban, szexuális ragadozók által elkövetett esetekként láttatják azt, ami a szakemberek szerint valójában a társadalmi berendezkedés egyenes következménye.

  <h1>VH, 2017. november 18.</h1>-
  <h1>Ön hogyan viszonyul ezekhez a zaklatási ügyekhez?
- felháborítja, hogy ilyenek történnek
- természetesnek tartja, nem lepődött meg rajta
- nem érdekli  
- - - 
Publicus Intézet – Vasárnapi Hírek
A válaszadók a kérdőív kérdéseire telefonon válaszoltak 2017. november 11–15. között. A nem, életkor és iskolázottság szerint reprezentatív mintába 1001 fő került. A teljes mintában a mintavételi hiba +/–3,1 százalékpont.  
</h1>-
  <h1>Ön szerint kit terhel a felelősség elsősorban azért, hogy a zaklatási ügyek nagy részének nincs jogi következménye?
- társadalom hozzáállása
- rendőrség /ügyészség
- bíróság
- maguk az áldozatok
- politikusok
- - - 
Publicus Intézet – Vasárnapi Hírek
A válaszadók a kérdőív kérdéseire telefonon válaszoltak 2017. november 11–15. között. A nem, életkor és iskolázottság szerint reprezentatív mintába 1001 fő került. A teljes mintában a mintavételi hiba +/–3,1 százalékpont.  
</h1>-

VH, 2017. november 18.

- – Kép 1/3


A #metoo talán a valaha volt legsikeresebb  közösségi szolidaritási akció, léptéke még  az emlékezetes (a Charlie Hebdo elleni  merényletet követő) je suis Charlie kampánynál  is nagyobb, a csatlakozás hozzá  igazi aktus: annak elismerése, hogy az illető  zaklatás áldozata – sokan le is írták a  konkrét történetüket. Gyors terjedésének  a titka a közösségi média hírfeldolgozási  szokásaiban és a téma jellegében rejlik.

„Azért övezheti ekkora figyelem, mert az  emberek többségét valamilyen módon  érinti, a nők túlnyomó részét mindenképpen.  Társadalmi osztálytól, világnézettől,  kortól függetlenül” – magyarázza Labanino  Rafael politológus, hozzátéve, hogy  mivel kicsi a „belépési költsége” egy közösségimédia- kampány indításának, naponta  sok-sok próbálkozás történik egy-egy  társadalmi ügy terjesztésére, gyakran  bármilyen valós támogatottság nélkül:  például Nagy-Britanniában – egy kutatás  tanulsága szerint – a kormányzati honlapon  indított petíciók 43 százalékának  3 hónap után is 5 vagy annál is kevesebb  aláírója volt.

A #metoo kampány sem első nekifutásra  ért el ekkora népszerűséget: Labanino  rámutat, hogy az akciót 10 éve eredetileg  Tarana Burk, egy szexuális erőszak áldozataival  foglalkozó civil szervezet alapítója  indította útjára. A #metoo kampány  mostani felfutása előzményének tekinthető  két közösségimédia-kampány is: az  egyikben Bill Cosby amerikai humorista  46 áldozata mondta el, hogy megerőszakolta  őt a híresség, a másik akkor indult,  amikor nyilvánosságra került egy hangfelvétel,  amelyen Donald Trump (akkor még  elnökjelölt) azzal hencegett, hogy szexuálisan  zaklatja a nőket.


Rendszerszintű zaklatás


A #metoo akkor tudott igazán kiteljesedni,  amikor októberben A-listás amerikai színésznők  mesélték el, hogyan zaklatta őket  Harvey Weinstein producerpápa. Egy amerikai  színésznő, Alyssa Milano volt az is, aki  felvetette, hogy minden zaklatást átélt nő  írja ki, hogy #metoo, azaz engem is. Az első  24 órában a Twitteren 500 ezren osztották  meg a szócskát, míg a Facebookon 4,7 millióan  reagáltak rá.

„Zanin Éva társadalomtörténész  szavait használva: megtört a »nyílt  titok politikája«, a nők, akik korábban egymástól  sem reméltek megértést, kirakták a  történeteiket – névvel, arccal” – mondja a  politológus.

Igazán nagy hatása a nevesített  és ismert közéleti figurák fémjelezte sztoriknak  lett, ezekkel azonban óvatosan kell  bánni – figyelmeztetnek a szakemberek.

„Azt az érzést keltik ezek a történetek, hogy a zaklatásokat szexuális ragadozók követik  el, és így egyedi esetek – mondja Gregor  Anikó szociológus. – Pedig sokkal általánosabb  probléma tünetei ezek az események.  A nőket naponta éri rendszerszintű zaklatás  társadalmi alárendeltségükből kifolyólag.  Mindez a női lét részévé válik, azért is lehet  ekkora a zaklatási ügyek látenciája.”

És azért  is ekkora dolog – tehetjük hozzá –, hogy nők  százezrei tesznek egymás után vallomást,  jelezve azt, hogy számukra nem elfogadható ez a státusz.  „Ez az együttállás esélyt teremt a hatalmi  helyzet megbillentésére, és ebben óriási felelőssége van a médiának. Fontos,  hogy ne bulvárügyekként kezeljék a zaklatási  ügyeket, hogy ne csak ismert emberek  botrányaira koncentráljanak. Mindennek  lényeges mozzanata, hogy átkerüljön az  ügy az offline térbe” – hangsúlyozza Labanino  Rafael.  Ami úgy tűnik, megtörtént, hiszen nehéz  ma úgy megfordulni egy társaságban,  hogy ne kerüljön elő a téma.

Az ügyek  ismertségét jelzik reprezentatív kutatásunk  eredményei is, amelyet a Publicus  Intézet végzett a Vasárnapi Hírek megrendelésére.


Róluk szólnak a hírek

Eszerint a magyarok túlnyomó többsége,  a megkérdezettek 85 százaléka hallott a  zaklatási ügyekről. Érdekesség, hogy a 60  év fölöttiek tájékozottabbak a kérdésben:  95 százalékuk ismeri a témát, míg a 18–29  év közötti korosztálynak csupán 68 százaléka.  Hasonló arány – 84 százalék – tartja  fontos társadalmi kérdésnek a zaklatási  ügyeket, a férfiak és nők véleménye ebben  nem tér el markánsan egymástól (81, illetve  87 százalék).

Nem egyformán háborítják fel a különböző  végzettségű magyarokat a  zaklatási történetek: a legkevésbé a  diplomásokat (58 százalékukat), a legfeljebb  nyolc általánost végzetteket  pedig a leginkább (76 százalékukat).  A szakmunkásokban és érettségizettekben  ugyanolyan arányban  keltettek negatív indulatokat  a botrányok, a diplomások 24  százalékával szemben csak  18 százalék gondolta úgy  mindkét csoportban, hogy  természetesnek tartja az  ilyen esetek előfordulását.

A nyolc általánost  végzettek elenyésző részének,  9 százaléknak  „fér bele” „az ilyesmi”  – persze árnyalja a  képet az is, hogy ki  mit gondolhat zaklatásnak.

Ennek vonatkozásában is fontos lehet  a zaklatási történetek megosztása, sokan  döbbenhettek rá arra, hogy amit korábban  elszenvedtek, az nemcsak számukra  volt kellemetlen, hanem másoknak sem  természetes.

„Normaalkotó ereje lehet a  vallomásoknak, megtudhatjuk, mit érez  egy áldozat, a további áldozatok azonosíthatják  magukban az érzést. És nem  utolsósorban sokan elgondolkodhatnak  azon, hogy ők vajon tettek zaklató dolgot”  – mondja a szociológus.


Nem jól kezelik

A magyar botránysztorik (lásd  keretes írásunkat) közös pontja,  hogy az elkövető minden esetben  pozíciójával, hatalmi helyzetével  élt vissza, talán ezért van  az, hogy a megkérdezettek  nagyon nagy arányban gondolják  azt, hogy zaklatásnak  minősül, ha valaki  hatalmi helyzetét kihasználva  közeledik  valakihez – 93 százalékuk  gondolta ezt,  de csak 80 százalék  vélekedik úgy, hogy  zaklatásnak számít,  ha valaki segítségért,  támogatásért cserébe  szexuális szolgáltatást  kér – ez utóbbi  jelenséggel szemben  a férfiak kicsivel megengedőbbek,  nekik 18,  míg a nőknek csupán  10 százaléka nem tartja  zaklatásnak ezt a kategóriát.  Nehéz körülírni azt,  hogy pontosan mi minősül  jogilag zaklatásnak  (lásd keretes írásunkat),  az azonban közismert  jelenség, hogy a  szexuális visszaélések  esetében a rendőrség és  az ügyészség gyakran   bánik méltatlanul az  áldozatokkal, ezért  sokan nem keresik  fel őket, ha abúzus  sértettjei.

A megkérdezettek 53 százaléka szerint  a rendőrség, ügyészség nem jól kezeli ezeket  az ügyeket, ezért sokan nem tesznek  feljelentést – kortól és végzettségtől lényegében  független ez az eredmény, csak  a nők és férfiak vonatkozásában akad eltérés:  a nők 59 százaléka nincs megelégedve  a hatóságok hozzáállásával, a férfiaknál ez  az arány csupán 47 százalék.

 Míg az egyéb kérdésekben nem mutatkozik  különbség a különböző pártszimpátiáknál,  itt azonban tetten érhető az eltérő  valóságérzékelés: míg a fideszesek 47, az  MSZP-szavazók 77 százaléka elégedetle n a rendőrség és az ügyészség munkájával  ezen a téren. 


Társadalmi változások előszele?


Bár a rendőrség munkájával nincsenek  megelégedve, annak áldozathibáztató  magatartását sokan osztják. A kutatásban  részt vevők 41 százaléka szerint az áldozatok  tehetnek arról, hogy zaklatják őket,  és az emberek 28 százaléka szerint maguk  az áldozatok tehetnek arról is, hogy nincs  az ügyüknek jogi következménye. Viszont  csupán 24, illetve 22 százalék ért egyet  azzal az állítással, hogy a nyilvánosságra  került ügyek ártatlan esetek, nem kellene  ezért embereket meghurcolni, illetve,  hogy vannak bizonyos élethelyzetek, ahol  el kell viselni az ilyesmit.

 Egy ilyen friss, a zaklatási botrányok  időszakában végzett kutatás eredményeit  Gregor Anikó szerint árnyalja, hogy a  válaszadók akár normatív nyomás alatt is  állhatnak, amennyiben a zaklatást elítélő  vélemények dominálják körülöttük a közvéleményt.

Hogy mennyire lehet tartós ez  a szemléletváltás, hogy hosszú távon is lehet-e

pozitív hozadéka” a kiállásoknak, attól  függ, hogy sikerül-e a konkrét botrányokról  leváló, az online téren kívül is megélő, kiszélesedő  tematikát kialakítani. Hiszen – mint  mondja – a szexuális zaklatási ügyek feldolgozásának  igazi kérdése, hogy elkezdünk-e  nők és férfiak hierarchikus viszonyán dolgozni,  a nőket érő rendszerszintű abúzust  visszaszorítani. A megkérdezettek szerint  ez a mostani társadalmi hozzáállás okolható  leginkább (53 százalék) azért, hogy  a zaklatási ügyeknek nincs jogi következménye,  az emberek 38 százaléka  viszont a hatóságokat, 30 százaléka  pedig a bíróságokat teszi felelőssé.

A politikusok csak 25 százalékuk  szerint tehető felelőssé a következmények  nélkül maradó  zaklatási ügyekért.
 


Publicus Intézet – Vasárnapi Hírek

A válaszadók a kérdőív kérdéseire telefonon válaszoltak 2017. november  11–15. között.  A nem, életkor és iskolázottság szerint reprezentatív mintába  1001 fő került.  A teljes mintában a mintavételi hiba +/–3,1 százalékpont. 


Ön hogyan viszonyul ezekhez a zaklatási ügyekhez?

(Azok körében, akik hallottak róla, N=851, %)
- felháborítja, hogy ilyenek történnek
- természetesnek tartja, nem lepődött meg rajta
- nem érdekli 



Ön szerint kit terhel a felelősség  elsősorban azért, hogy a zaklatási  ügyek nagy részének nincs jogi  következménye?
- társadalom hozzáállása
- rendőrség /ügyészség
- bíróság
- maguk az áldozatok
- politikusok 



Csak a botrány számít?
A Hollywoodból indult zaklatási botrány október közepén érte el Magyarországot,  amikor Sárosdi Lilla színész először név nélkül tette  közzé, hogy kezdőként hogyan próbálta  szexuális aktusra kényszeríteni  egy máig dolgozó rendező. Később megnevezte Marton Lászlót,  akit azóta elbocsátott a Vígszínház, de a darabjait továbbra is műsoron  tartja. Azóta már legalább tíz, a színházi világban mozgó nő bukkant  fel, aki zaklatással vádolja a rendezőt, a Vígszínház viszont csupán  semmitmondó nyilatkozatban reagált az eseményekre.
A Bors  című napilap információi szerint Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója  akár bele is bukhat a Marton-ügybe, annak ellenére, hogy még  nem járt le a mandátuma. A lap úgy tudja: az csak az utolsó csepp volt a  pohárban, hogy állítása szerint nem tudott a színház falai között zajló  zaklatásokról, sokan a vezetési stílusát is nehezményezik.

Nagyon úgy tűnik, hogy ezen esetek nem választhatóak el attól  a közegtől, amelyben a zaklatások történtek. Ezt mutatja Kerényi  Miklós Gábor példája, akit elbocsátottak a Magyar Operettszínházból  miután több férfi, köztük Maros Ákos, egykori színész,  táncos is előállt azzal, hogy 18 éves korában a rendező testileg és  lelkileg is megalázta, amikor elfenekelte egy vállfával.
Egy a német  közszolgálati rádiónak név nélkül nyilatkozó egykori operettszínházi  munkatárs szerint Kerényi eltávolításával nem szűntek meg  a problémák, mert szerinte a vezetés igenis tudott a zaklatásokról.
„Nagyon elszomorít, hogy van egy intézmény, amelyben mindenki  fél és nem meri vállalni véleményét” – nyilatkozta a rádiónak.
Úgy gondolja, a munkatársak azért nem mernek előállni, mert  tartanak tőle, hogy többet nem kapnak szerepet a színházban,  amelynek főigazgatója, Lőrinczy György a HVG-nek adott interjújában  tagadta, hogy tudott volna az esetekről, holott több mint  20 éve dolgozott Kerényivel. Aki továbbra sem érti, mi a probléma  a „módszereivel”, és az „ellene felhozott esetek egy olyan oktatási  folyamat játékos részei voltak, amelyek kölcsönösségen alapultak,  és nem volt szexuális töltetük”.
Mindezt azzal próbálja alátámasztani, hogy állítása szerint „soha nem fogdosott nemi szervet”.
A múlt héten Szikora Jánost, a székesfehérvári Vörösmarty Színház  igazgatóját vádolta meg szexuális zaklatással egy egykori színész  (Szikora állítása szerint a színház egykori büfése), Kátai István. Az  igazgató tagadja a vádakat.

A színházi világon kívül egyelőre kevés területen bukkantak fel hasonló  történetek, aminek valószínűleg az is oka lehet, hogy azoknak a  híreknek, amelyekben nem hírességek az érintettek, sokkal kisebb a  „bulvárértéke”. Így az áldozatok kevesebb támogatásra számíthatnak a nyilvánosság oldaláról.
A színházi rendezők eseténél például jóval  kisebb hírverést kapott az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar dékánjának,  Mikolya Györgynek a kirúgása, aki – a közösségi médiában és a  sajtóban megjelent beszámolók szerint – több női oktatót és egyetemi  dolgozót is szexuálisan zaklatott. Ezt megerősítette az egyetem etikai  vizsgálata is.
Nem mindenhol ilyen „egyszerű” a zaklatók eltávolítása.
Tyukod polgármesterét például a település anyakönyvvezetője vádolja  zaklatással (ő rendőrségi feljelentést is tett), de a hírek szerint nyílt  titok, hogy a településvezető a hivatal több női dolgozójával is hasonlóan  bánt, és kirúgással fenyegette őket. Ennek fényében különösen  bátor tett a Czibere József elleni kiállás, hiszen továbbra is ő vezeti a  települést.


Nem is zaklatás
„Az utóbbi időben Magyarországon nyilvánosságra került esetek jogilag nem  számítanak zaklatásnak – mondja dr. Bátki Hanna jogász. – A zaklatás bűncselekmény  ugyanis akkor valósul meg, ha az esetek rendszeresen fordulnak elő,  és nem is feltétlenül kell, hogy szexuális töltetük legyen.”
Tipikus eset például,  amikor szakítás vagy válás után az egyik fél nem nyugszik bele a szétválásba  és telefonhívásokkal vagy SMS-ekkel rendszeresen zaklatja a volt párját vagy  annak új partnerét. Akkor például megvalósulhat a zaklatás, ha egy hatalmi  pozícióban lévő ember egy munkahelyen rendszeresen megsimogatja a beosztottját  vagy esetleg hozzádörgölőzik.
A jogban szeméremsértésnek minősül például  a „mutogatás”, amikor valaki kifejezetten a nemi vágy felkeltésének céljából  csinálja ezt. 
„Viszont amennyiben már testi kontaktus is történik, például  valaki akarata ellenére a másik nemi szervéhez ér többször a tiltakozása ellenére,  már szexuális kényszerítésnek számít. De például a comb megsimogatása  még kéretlenül sem számít bűncselekménynek, mert nem feltétlenül a nemi  vágy fokozása a cél, és nem számít erősen szeméremsértő cselekedetnek sem”  – magyarázza a jogász. Szerinte a médiában az utóbbi időben nyilvánosságra  került esetek egy része esetében éppen ezért nem történt bűncselekmény, de  mivel minden eset más és egyedi, nagyon nehéz megítélni a beszámolókból,  hogy pontosan milyen megítélés alá estek volna, ha a bíróság elé kerülnek.  A  magyar jogi szabályozás egyébként megfelel az európai trendeknek, az USA-ban  viszont szigorúbb az ilyen esetek megítélése.

F. SZABÓ KATA

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!