Ennél jobb érzés nincs a világon - Nyáry Krisztián könyvkiadóval beszélgettünk

– Botrányosan kiosztották a magyar kormányt a minap a Göteborgi Könyvvásáron. A jelenlévő Magvető kiadós szerzők mit meséltek, hogy érezték magukat?

– Velük külön még nem beszéltem erről, csak a Facebook-bejegyzéseiket követtem, de itthon magáról a jelenségről váltottunk pár szót a kiadóban. A nemzetközi politikai mezőnyben most nem áll valami fényesen Magyarország. Ez ugyan közvetlenül nem kapcsolódik a magyar irodalom megítéléséhez, más alapon dönt az olvasó a szépirodalom kapcsán. Törökország politikai megítélése az elmúlt 4-5 évben szintén sokat romlott, miközben reneszánsza van a török szépirodalomnak. Ha viszont külföldre megy egy nemzetközileg jegyzett magyar író, megkerülhetetlen, hogy először ne a magyar demokráciáról, a kormány menekültkérdéssel kapcsolatos döntéseiről kérdezzék. Ám míg például a legutolsó Der Spiegel első oldalain élesen támadják a magyar menekültpolitikát, a jelenlegi kormányzat nemzetközi szerepét, addig a kulturális mellékletben mennybemenesztő kritika olvasható a véleményformáló írótól, Daniel Kehlmanntól Dragomán György Máglya című kötetéről: jelentős európai elbeszélőként említi, sőt Magyarországot a világ vezető irodalmi nagyhatalmaként. És ami e lapban megjelenik, arra odafigyelnek. Utoljára 25 éve, a rendszerváltáskor foglalkozott ennyit Magyarországgal a világsajtó, persze, fordított előjellel. Akkor nagyon népszerűek voltunk, és ennek hatására érdeklődni kezdtek külföldön a magyar írók iránt. Akik akkor Németországban népszerűek lettek, azok azóta is ott vannak a német könyvpiacon, olvassák a könyveiket. Ha nincs ez a kivételes történelmi szituáció, akkor talán kevésbé volna így. Most azonban nem érzem úgy, hogy ebben a fordított helyzetben katasztrófa fenyegetné a magyar irodalmat.

– Kiadóként akkor nem is kell viszonyulnia a politikai afférhoz?

– Volt már olyan helyzet, hogy magyarázkodnom kellett… Michel Houellebecq Behódolás című könyvének magyar borítója ikonikusan a mű témájára utal (Mona Lisa nikabban – a szerk.), az iszlám és az európai kultúra viszonyára. Ám az első francia reakciók politikaiak voltak, azt feltételezték, valamiféle iszlámgyűlölet van emögött, hallván a Jobbikról. Bár a cikk írója jelentősen alultájékozott volt, innen a félreértés, nyilvánvaló, ha nem lennének ilyen hírek Magyarországról, eszébe sem jutott volna erre következtetni.

– Szerzőként azonban önként foglalt állást a menekültügyben. A Színházak Éjszakáján az Átriumban Bálint András a készülő új kötetéből olvasott föl egy ehhez kapcsolódó írást.

– Megpróbálok párhuzamokat találni a magyar közelmúltból, hogy Magyarországnak mikor kellett szembesülnie egyáltalán a menekültkérdéssel aktív szereplőként, mint befogadó fél vagy mint menekülteket kibocsátó ország, erre írtam példákat. Amikor a Merész magyarok történeteit írni kezdtem, még korántsem volt terítéken a menekültkérdés, viszont kétségtelen, a 19–20. századi Magyarországon nagyon sok ember sorsában megjelent ez a szituáció: menekült volt vagy a szülei menekültek. A jelenlegi politikai-történelmi helyzetben a történeteimnek ez a vetülete érdekesebbé vált, de már az Igazi hősökben is szerepelt Ganz Ábrahám, aki Svájcból érkezett gazdasági bevándorlóként, akkor azonban ez nem kapott akkora hangsúlyt. De most is teljesen véletlenül került be a kötetbe egy szír bevándorló, Fadlallah el Hedad Mihály, az arab lovászfiúból lett magyar altábornagy, aki világszínvonalúvá tette a bábolnai ménest.

– Hogy talált rá a történetére?

– Bábolnán jártam évekkel korábban, ott van eltemetve, és érdekelni kezdett, mit keres itt egy arab nevű ember sírja…

– Ő teljes mértékben integrálódott az akkori magyar társadalomba. Most vajon sikerül-e a muszlim menekülteknek az európai kultúrába, mit gondol?

– Összetett a probléma, de az biztos, van mennyiségi vetülete is. Aki menekül, bevándorol valahová, ott lennie kell egy befogadó vagy elutasító közegnek, ez határozza meg a sorsát. Fadlallah el Hedad Mihály esetében is kétirányú volt a dolog: ő egyedül volt – sokkal könnyebb asszimilálódni, ha nincs körülötted olyan közönség, amihez könnyebb alkalmazkodni –, rákényszerült. Az első generációs bevándorlóhistóriákból kivétel nélkül az olvasható ki, a bevándorlók első generációja nem is tanulja meg rendesen a befogadók nyelvét soha, a második generáció asszimilálódik teljesen, míg a harmadikat meg sem tudod már különböztetni a közösség többi tagjától. Vagy netán ellenreakcióként, lásd Franciaország, amikor a szociálisan kiszolgáltatott helyzetük miatt keresik a kapaszkodókat, a militáns iszlámban találják meg a válaszaikat. Abban biztos vagyok, a magyar történelemben mindig azok voltak a sikeres korszakok, kulturálisan és gazdaságilag egyaránt, amikor az ország, a társadalom nyitott volt a befogadásra. A 19. század második felében a magyar politikai-gazdasági elit alkut kínált: gyertek ide minél többen, és váljatok magyarokká! Ha ezt elfogadjátok, mindenkinek jó lesz. Ez volt a magyar zsidóság nagy asszimilációs időszaka.

– Ekkor kettőn állt a vásár, most nem hívtunk senkit…

– Magyarország speciel már átesett ennél jóval nagyobb bevándorlási sokkon – a 18. században. 1720 és 1780 között a bevándorlásnak köszönhetően 3,2 millióról 9,2 millióra, azaz csaknem háromszorosára nőtt Magyarország népessége. Hasonló jelenségre csak az egy évszázaddal későbbi Amerikában találunk példát. Ezt a részben irányított, részben spontán bevándorlást az ország elbírta, megmaradt, sőt építkezni tudott belőle! A másik tanulság pedig az, hogy mindannyian ezeknek a bevándorlóknak a leszármazottai vagyunk. Nagy esély van rá, hogy bárkit állítanánk le az utcán, több német vagy szláv vér csörgedezik az ereiben, mint finnugor. Olyan típusú bevándorlás kétségkívül nincs a magyar történelmi emlékezetben, ami nagyon más kultúrát hozott magával. Fogalmunk sincs, hogy a középkorban a mindennapokban mivel járt a besenyők bejövetele – sok vérrel, gondolom. A 18. századi bevándorlók esetében nem volt jelentős a valláskülönbség.

– Nemcsak hősei merészek, de ön is, a csütörtöki Philip Zimbardo-féle Hősök tere projekt HeroIcon című konferenciáján előadást is tartott. Talán a korábban vállalt 30 napos fogadalmáról?

– Nem, hanem olyan emberekről, akik a közmegegyezés ellenére megvalósítottak valamit, ami a közjót szolgálta. Kresz Gézáról, aki a magyar önkéntes mentőszolgálatot megteremtette – az ő apja például nem akart a porosz seregbe bevonulni, azért menekült hozzánk –, Richter Gedeonról, aki lényegében egymaga hozta létre a magyar gyógyszeripart. Legyőzték a társadalmi közönyt és ellenállást, megcsinálták azt, amit mások lehetetlennek tartottak vagy elutasítottak.

– És ön legyőzte önmagát, valóban türelmet tanúsított az ellenszenves emberek irányába a fogadalma szerint?

– Igyekeztem. Az elszántság pedig onnan eredt, hogy megbüntetett egy parkolóőr, egyébként jogosan, és rájöttem, hogy nem kevesen vannak, akiket zsigeri indulatból utálunk, banki hitelügyintézők, többek közt. Megpróbáltam hát jó fej lenni velük, megkérdeztem például, hogy vannak. Nem egy esetben, látszott, hosszú ideje nem érdeklődött náluk efelől senki… Egyébként fontos tapasztalata a hőstörténeteknek, amiket megírok, de a mindennapoknak is, hogy a jócselekedet a legnagyobb önzőség a világon. Azért csinálja az ember, mert neki jó! Az embermentők visszaemlékezésében is mindig benne van, amikor megkérdik tőlük, miért vállalták az egyre nagyobb kockázatot, veszélyt, mindenki azt mondta: mert ennél jobb érzés nincs a világon. Ez a jutalom érte.

– És a nehézségek? Fél éve igazgatja a Magvető és az Athenaeum kiadót.

– Nem számítottam a fölkérésre, először megijedtem a feladattól, de atyai barátom, Alexander Brody (Bródy Sándor író unokája – a szerk.) azt tanácsolta, vágjak bele, ez egy vissza nem térő lehetőség. Ha elszalasztom, később már bánhatom. Igent mondtam, messze nem bántam meg eddig. A lányom is végre azt mondhatja az iskolában, ha kérdezik, mit csinál az apja, hogy könyveket – szemben a korábbiakkal: kommunikációs tanácsadó egy marketingcégnél vagy marketinges egy kommunikációs cégnél… A legnagyobb nehézségnek a kezdetekben azt éreztem, hogyan fogok én például Esterházy Péterrel honoráriumról tárgyalni, miközben 20 éves korom óta kesztyűben veszem le a könyveit a polcról. De azért megtanultam, nem is olyan nehéz. Aztán mivel minden kötetben ott szerepel a nevem a felelős kiadónál, ez karbantartja a felelősségérzetem.

– Felelősség a könyvért, és hogy eljuttassa azt az olvasóhoz. Milyen a tipikus Magvető-olvasó?

– Diplomás, az átlagéletkorát 35-40-re tenném. De mint minden kiadónak, folyamatosan törekednünk kell rá, hogy fiatalítsunk. A szerző a korral érettebbé válik, az olvasóból viszont kell az utánpótlás. Nem vagyok pesszimista ebből a szempontból, nincs baj a fiatalok kultúrafogyasztásával, igaz, máshogy fogyasztják. Idén kiadjuk a Rájátszás projekt – ahol kortárs költők és népszerű zenészek együtt állnak ki a színpadra – könyvét. A mi ügyességünkön múlik, hogy aki Erdős Virág vagy Grecsó Krisztián verseiért sorban áll a koncertre, az a könyvet is megvegye.

– Pusztán a siker érdekében kiadnak könyveket, még ha nem is tetszik önnek?

– A Magvetőnél szerencsére nincs ilyen, az Athenaeumnál van, akit kihagyok, de nem arisztokratizmusból, fontos műfajnak tartom a lektűrt, viszont könnyed női regényt nem olvasok el, mert nem vagyok könnyed nő… Olyan nincs, amit bottal sem piszkálnék meg.

– És mit olvas hivatalon kívül? Egyáltalán, mikor tud időt keríteni rá?

– Utoljára májusban volt ilyen, egyre csak magasodik a könyvstóc az éjjeliszekrényemen. Általában 19–20. századi történelmi témájú könyveket olvasok és nagyon szeretem a történelmi krimiket.

– A történelmi érdeklődése eredményezte, hogy föltámasztották az 1975–88 között sikeres Tények és Tanúk sorozatot?

– Nem, ebben a szerkesztőség közös érdeklődése játszott szerepet. Bár a Magvető elsősorban szépirodalmi kiadó, a határterületeket sem hanyagoljuk el. Ezek a szubjektív memoárok egyrészt közérdeklődésre tartanak számot, másrészt történelmi forrásként is érdekesek. A Tények és Tanúk magas nívójú sorozat volt, még ha belső cenzúrán is ment keresztül az adott korban: ilyen ikonikus könyv Kádár Gyula vezérkari tiszt visszaemlékezése, A Ludovikától Sopronkőhidáig, amit jobbról is, balról is meghúztak. Középtávú tervünk, hogy néhányat a régiek közül is újra kiadnánk csonkítatlanul. Óriási az érdeklődés, ez a fajta tényirodalom nagyon keresett, a sorozatot újraindító Réz Pál-memoár (Bokáig pezsgőben – a szerk.) hétfői bemutatóján minden odavitt könyv elfogyott, és a Petőfi Irodalmi Múzeum élő közvetítését is soha ennyien nem követték még.

– Hogyan tovább?

– A könyvkiadás is mezőgazdasági ágazat: idén és jövőre is még Morcsányi Géza (a Magvetőt 20 évig vezető korábbi igazgató – a szerk.) termését aratjuk leginkább. Réz Pál kötete volt az első Dávid Anna főszerkesztőhöz és hozzám köthető könyv. 2017 lesz az első olyan év, amit már száz százalékban mi csinálunk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!