Kapásból kivégzik az érdeklődést – Kérdésnek és kreativitásnak nincs helye az oktatásban – Knausz Imrével beszélgettünk

– Digitális kompetencia, kritikai gondolkodás, idegen nyelvek, csapatmunka – sorjáznak az ötletek, hogy mit kellene megtanítani a gyerekeknek az iskolában, az viszont élénk vitákat vált ki, hogy mit lehetne elhagyni. Ön mit hagyna el a tantervből?

– Minden tantervkészítő beleragad a gondolatba, hogy el kell dönteni, mit tanítsanak a gyerekeknek – pedig szerintem nem. Azt képzeljük, hogy összeállítható a műveltségi kánon, és ha abból valamit kihagyunk, akkor hülye marad a gyerek. Ez nem így van, mert hiába nem hagyunk ki semmit a tantervből, a gyerek ugyanúgy nem tanulja meg az anyagot. Mert nem érdekli. Nem feltétlenül azért, mert így született, hanem azért, mert az iskola nem tesz semmit azért, hogy felkeltse és fenntartsa az érdeklődését. Ha minden órához hozzá van rendelve egy kötelezően tanítandó tartalom, akkor nincs esély, hogy figyelembe vegyék: mi mozgatja meg valójában a gyerek fantáziáját. A mostani iskolarendszerben a gyerek figyelmének felkeltése szinte kontraproduktív, hiszen ha el is kezdi érdekelni valami, akkor is tovább kell menni a következő órán. Ha kérdezősködik, le kell állítani. Éppen ezért sokkal nagyobb szabadságot kellene adni a tanároknak ahhoz, hogy eldöntsék, mit oktatnak.

– Csépe Valéria, az új Nemzeti alaptanterv kialakításáért felelős miniszteri biztos nyilatkozataiban előremutató dolgokat fogalmaz meg. Nem ok ez a bizakodásra?

– Én nem vagyok bizakodó, mert az első dolog, amin változtatni kellene, az éppen a NAT kialakításának módja. Valamiféle szakmai és politikai konszenzusnak kellene megelőzni a munkát, de most erre egyáltalán nem figyeltek. Ahogy korábban sem zajlott normális társadalmi párbeszéd. A politikai vita is fontos lenne, mert egy demokráciában igenis politikai kérdés, hogy milyen célokat szeretnénk megvalósítani az iskolában. Egy jó NAT  nem akarná megmondani, hogy mit kell csinálni, csak a célokat, a lehetséges szakmai utakat fogalmazná meg. Ebből persze nem az következik, hogy minden iskola azt csinál, amit akar, mert annak is megvannak a veszélyei. Azt viszont nem kell megmondani, hogy az Anyám tyúkját kelle tanítani, ezek nevetséges viták.

– Sokan a közös nemzeti műveltséget féltik, például amikor a kötelező olvasmányok számának csökkentéséről van szó. Létezik egyáltalán még ilyen?

– Szerintem igen, és a félelmek bizonyos szempontból jogosak. Nagy baj lenne, ha mondjuk a Szigeti veszedelem teljesen feledésbe merülne. Ugyanakkor azt gondolom: a legjobb úton vagyunk efelé. Az iskola aktívan tesz azért, hogy mindenki megutálja a Szigeti veszedelmet. Mert ha olyanoknak tanítjuk, akik nem értik, és nem is érdekli őket, akkor nem fog beépülni a műveltségükbe – talán a jó tanulókéba sem. Van egy értelmiségi réteg, amelyik szerint, ha kiveszik ezeket a műveket a tantervből, akkor elfelejtődnek. Szerintem éppen azért fognak elpusztulni, mert benne vannak. Ugyanakkor nagyon hiszek benne, hogy a műveltség továbbörökítésének a mai világban is van értelme, ezért fontos az oktatás tartalma. De kétségtelen, hogy válsághelyzet van, az utóbbi néhány évtizedben megszakadt az a fajta folytonosság, ami korábban jellemző volt – az idősebbek továbbadták a műveltségüket az újabb nemzedéknek. Szerintem erre továbbra is szükség van, de egy kötelező listával nincs rá semmi esély.

– Akkor mégis hogyan lehetne valamilyen módon szabályozni az oktatás tartalmát?

– Nekem van erről egy utópiám, de nagyon távol van mindentől, ami valaha megvalósult. Ki lehetne jelölni, hogy milyen kognitív funkciókat szeretnénk fejleszteni, és milyen műveltségi tartalmak segítik elő ezek fejlesztését – ezek között persze akadhatnak olyanok is, amelyek nem tartoznak az általános műveltség kánonjába. Alapvető célokat kellene meghatározni, mint például az ok-okozati gondolkodás fejlesztése, vagy hogy tanulják meg keresni az indítékokat a másik ember cselekedetei mögött. Ez rettenetesen fontos lenne egy olyan világban, ahol egyre inkább idegen kultúrák vesznek körül minket, és nem értjük őket. Nagy szabadságot kellene adni a pedagógusoknak, hogy a gyerekek felkészültségének, igényeinek figyelembevételével válasszanak. Most nagyon másképp működik az iskola.

– Valóban szemben áll a műveltség és a lexikális tudás a kreativitással és az egyéb kompetenciák fejlesztésével?

– Ez politikai vita volt a kilencvenes években is, a liberálisok a kompetenciafejlesztés mellett kardoskodtak, a konzervatívok a műveltséget védték. Pedig nem kell választani a kettő között: szerintem erősítik egymást. A műveltség közvetítéséhez épp arra volna szükség, hogy felszabadítsuk a kötelező tartalmak alól az iskolákat. Egyáltalán nem lenne baj, ha nem ugyanazt tanítanák mindenhol. Közhelyes példa a kovalens kötés, amit mindenki tanult, mégis alig valaki tudja, hogy mi fán terem. Ha, mondjuk, a lakosság harmada pontosan tisztában lenne vele, a többiek viszont egyáltalán nem, mert ők ehelyett valami mást tanultak, az sokkal jobb lenne, mint a mostani helyzet.

– Az internet, az okostelefonok elterjedése óta minden információ szabadon elérhető a diákok számára is, sokan éppen ezért megkérdőjelezik az iskola szerepét a tudás átadásában.

– A digitális forradalom az információt nagyon könnyen hozzáférhetővé teszi, így az iskolák műveltségközvetítő szerepe valóban megkérdőjeleződött. Pedig a nyers információhoz való hozzáférésből nem következik a rendszerezett tudás: a dolgok mögé nézés ma is fontos lenne, különösen akkor, amikor valami elromlik. Ha a diktafon tönkremegy, kidobja és vesz egy másikat. De ha a világ romlik el, például a környezet vagy a politikai rendszer, akkor muszáj mögé nézni. Ebben tudna segíteni a rendezett, előző nemzedékektől örökölt tudás. Az is fontos lenne, hogy ne együk meg egymást, ne legyünk egymás ellenségei, ehhez pedig közös nyelv kell, ilyen az általános műveltség.

– Sokan abban bíztak, hogy a digitális eszközök jelenléte képes lesz megreformálni az oktatást, nálunk arról is vita van, hogy be lehet-e vinni az órára a telefonokat.

– Abban hiszek, hogy bár a digitális eszközök önmagukban nem teszik jobbá az oktatást, elkerülhetetlen, hogy bevonjuk őket, mert minél természetesebb közeget kell kialakítani az órán. Kifejezetten jó dolog, hogy ha felmerül egy kérdés, akkor ott helyben utána lehet nézni. Annál is inkább, mert akkor el lehet beszélgetni arról is, hogy elhisszük-e az információt, amit az interneten találtunk.

– A pedagógusok szerepéről is élénk vita folyik, mivel már nem ők a tudás kizárólagos birtokosai. Sokak szerint a jövőben egyfajta támogató, mentor szerepük lesz a tudás elsajátításában. Valóban válságban van a pedagógusi pálya?

– Fontos, de tényleg nagyon más a pedagógus szerepe, mint a korábbi évszázadokban. Régen ő volt a tudás birtokosa, amit továbbadott a gyereknek. Most már a diák bárminek utána tud nézni, a tanárnak biztosan nem az a dolga, hogy információforrás legyen. Viszont az ő fejében rendszerben vannak a dolgok, ezért megismertethet a gyerekekkel olyan összefüggéseket, amelyeket nem találnak meg bárhol. Ez nem azt jelenti, hogy a saját véleményét kell a diákra erőltetni, egy probléma különböző, egyenrangú megközelítéseit kell tudnia megmutatni. Az egész oktatási folyamat van válságban, a hagyományos tanári szerepek működnek, de nem eredményesek. A tanárok többsége küszködik, megkeseríti az életüket a folyamatos kudarc, sikertelenség. Azt tapasztalják nap mint nap, hogy rosszul csinálják a dolgukat. És ez így is van, de nem az ő hibájuk, mert ha kicsit is másképp csinálnak valamit, már a fejükre ütnek.

– Sokszor hallani, hogy a pedagógusok jelentős részének könnyebbség, ha megmondják nekik, pontosan mit csináljanak. Tudnának mit kezdeni a szabadsággal?

– Ez a szabadság nagy paradoxona: megtanulni élni vele csak akkor lehet, ha van. De tény: nagyon komoly szakmai segítséget kellene nyújtani a pedagógusoknak. Másrészt ki kell mondani: az a cél, hogy a legkiválóbb emberek menjenek pedagógusnak. Most épp nem ez a helyzet. A tanári pálya vonzóvá tételének első számú oktatáspolitikai programnak kellene lennie. Ez főleg pénzkérdés, de nem kizárólag, mert egy bürokratikus kalitka nem fogja vonzani a kiváló elméket. Sajnos egy ilyen változás nagyon sok idő, a politikai akaratot pedig egyáltalán nem látom.

– A szakértők azt állítják, hogy a jövő munkaerőpiacán a kreativitás mindennél többet fog érni. Hogy lehet ezt iskolán belül fejleszteni, támogatni?

– Nem tudom pontosan, hogy a kreativitás mennyire fejleszthető, de az biztos, hogy a magyar iskola mindent megtesz azért, hogy letörje. Ennek az az oka, hogy az iskolában töltött idő nagy része tanóra, ami arról szól, hogy az előre meghatározott tananyaggal kell foglalkozni. A kreativitás pedig éppen a választás szabadságáról szól, márpedig, ha a tanuló eldöntheti, miképp old meg egy feladatot, az időigényes. Ha felszabadulna az iskola a tananyag nyomása alól, akkor több idő maradna a kreatív feladatokra is. A projektalapú oktatás például olyan pedagógiai módszer, amiben a tanulók csoportosan, hosszabb ideig olyan feladaton dolgoznak, amit ők is fontosnak tartanak. Megosztják a munkát, és kitalálják az utakat, hogyan jussanak el a célig. Ez biztosan többet tesz a kreativitás fejlesztéséért, mint ha egy megtanult szöveget visszamondanak.

– Vannak alternatív iskolák, ahol ezekkel a módszerekkel tanítanak. Ez azt jelenti, hogy már megvan a tudás, hogy mit kellene csinálni, csak nem hasznosítja az oktatási kormányzat?

– Nem létezik egyetlen jól bevált módszer, ami mindenhol alkalmazható lenne. De tény, hogy nagyon sok tudás halmozódott fel Magyarországon, ami most el van fojtva. Iszonyúan rosszul gazdálkodunk a meglévő tudással. EU-s projektek keretében megvalósultak kompetenciafejlesztési programok a kétezres évek derekán, például a szövegértés, szövegalkotás programcsomag, de ma már interneten sem elérhetőek ezek az anyagok. Pedig ez a magyar pedagógia egyik csúcsteljesítménye volt, és nagyon fáj a szívem érte, hogy kidobták az ablakon. Rengeteg pénzt kiadtak, ami nem térül meg, mert a kormánynak valamiért nem tetszik. De az is igaz, hogy emellett van egy csomó dolog, amit még ki kell találni. 
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!