– A legtöbb ember azokat a híreket fogyasztja, amik igazolják, alátámasztják a véleményét. Nem teljesen mindegy, hogy milyen üzenetekkel erőlködik a politika?

– Dehogynem. Ilyen az emberi psziché – a szociálpszichológia nyelvén ezt hívjuk megerősítő torzításnak: amikor a vélekedésünket alátámasztó információkat keressük, az annak ellentmondó tényeket, híreket pedig teljesen kirekesztjük. Ez a politikára – és a médiára – fokozatosan érvényes, hiszen itt közrejátszik a meggyőződésünk, a szocializációnk, minden, ami identitásunkat, lényegünket adja.

– Akkor nem ellentmondás, hogy a hatalom nemzeti ideológiával és külső fenyegetéssel próbál szavazatot maximalizálni, miközben a legnagyobb bázist a hétköznapokat érintő, véleménymentes dolgokkal – egészségügy, fizetések, oktatás, és így tovább – lehetne összekalapálni?

– A kormány egy tömeglélektani szempont szerint cselekszik. A mindennapi életet érintő ügyekben nem tud vonzó mondásokat megfogalmazni, így ellenségképet gyárt és fenyegetettségpszichózist állít elő. Így azt mondhatja, hogy megvédi a nemzetet. Ez persze egy absztrakt nemzet, de épp ezért a „megvédést” mindenki szabadon magára vonatkoztathatja. Ez egy darabig működik és fokozódik.

– És ez a vonzás felülírja azokat a tapasztalatokat, hogy anyámnak én viszem a vécépapírt a kórházba, a gyerekem nem juthat be gimnáziumba – egyszóval hogy egy csomó, a kormány politikájának köszönhető bajom van?

– Jó darabig párhuzamosan fut a szimbolikus eseményekkel – például vizes vb – megerősített nagy nemzeti öntudat és az elégedetlenség. Nagyon sokáig nem találkozik a kettő, hiszen ha a kormány ügyesen manipulál, akkor az elégedetlenséget bűnbakokra vetíti, és az emberek nem a hatalmat kárhoztatják, ad abszurdum Soros György tehet arról, hogy nincs vécépapír a kórházakban.

– És az effajta felelősségeltolás az átlagembernél mennyire működik? Például, ha családapaként nem tudok fagyit venni a gyereknek vagy nincs munkám, akkor tényleg elhiszem, hogy a „Soros-félék” a hibásak és nem az én teljesítményem kevés?

– Egyrészt tényleg működik a személyes felelősséghárítás, másrészt az egy rettenetes lelkiállapot, amikor valaki bizonytalan, és nem tudja kiszámítani, hogy működik a világ. Ilyenkor kapaszkodók kellenek, és erre remekek a bűnbakok. Persze fordulhat úgy a világ, hogy a választó a homlokára csap, és azt mondja: „állj, hát ennek az egésznek Orbán Viktor az oka”. De amíg az emberek nem gondolják végig, hogy milyen társadalmi- gazdasági tényezők miatt állunk ilyen csapnivalóan, addig a létbizonytalanságot egy egyszerű magyarázattal indokoljuk. És az egyszerű magyarázat pedig mindig személyes.

– Magyarán a hatalom célja, hogy minél inkább elodázza az „Orbán a hibás” felismerést…

– …persze, de a folyamatos bűnbakgyártás csak addig lehet sikeres, amíg fel nem bukkan az alternatíva. Ugyanis a bizonytalanság másik oka, hogy nincs választási lehetőség, senki nem tud jobbat mutatni. A cáfolat, a tagadás pedig önmagában kevés. Addig kapaszkodunk foggal-körömmel a meglévő biztosba (a bűnbakokkal együtt), amíg föl nem bukkan fehér lovon egy hős, és ki nem hívja Orbán Viktort.

– Lát ilyen hőst, vagy legalább egy fehér lovat?

– Nem nagyon. Barátokkal beszélgetve pedig az rajzolódik ki, miszerint kevesen vállalkoznak arra, hogy egy egyértelmű hős nélkül, elvi megfontolásból szavazzanak.

– Amikor a hatalom bűnbakokat keres, akkor érdemes egyre újabb és újabb „sátánokat” bevetni, vagy a már beváltakat kell még gonoszabbnak és gonoszabbnak festeni?

– Érdemes a bejáratottaknál maradni…

– De belőlük szerény a választék: itt a nemzetközi nagytőke, fel lehet tüntetni a cigányokat a társadalmon élősködő parazitaetnikumként, szóba jöhetnek a médiát és a gazdaságot uraló zsidók, és persze megadatott Soros György…

– …aki kiváló alany, egyrészt zsidó, másrészt spekuláns bankár, harmadrészt amerikai. A kormánynak – amelyik újabban az oroszok barátja – tökéletes ez a hármas kombináció. Tényleg nem érdemes új bűnbakot kreálni, hatalmas befektetés felépíteni. Ezer éve adott a zsidó bankár. Ezt nem lehet felülmúlni. Például a cigányok nem igazán alkalmasak bűnbaknak.

– Ezt hogy érti?

– Nincs valós súlyuk. A cigányokat meg lehet vetni, meg lehet alázni, de félni nem kell tőlük. Egy akármilyen Győzike képtelen lett volna azt a szerepet hozni, mint amit most a plakátkampányban Soros Györggyel eljátszattak.

– Elvitt a rendőrség egy etikus hekkert, a kórházigazgatókat a sajtóra uszítaná az Emberi Erőforrások Minisztériuma és így tovább. Meddig lehet hatékony a „támadás alatt állunk” kommunikáció?

– Működik. A rossz hír a hatalom számára az, hogy amikor viszont borul a bili, nem egy organikus, jobbító megoldás formálódik, hanem egy válaszcsapás.

– Mint az ukrajnai rezsimváltás?

– Olyasmi. Ahogy nő a feszültség, úgy válik egyre kiszámíthatatlanabbá a társadalom reakciója: egy váratlan, előre nem látható apróság is robbanthat.

– Például Burmában az emberek egész jól megtanultak együtt élni a diktatúrával, ám amikor az a buddhista szerzeteseket is elkezdte fenyíteni, betelt a pohár. Nálunk van olyan/bármilyen társadalmi réteg, aminek érdekében az átlagpolgárok hajlandóak szembemenni a hatalommal?

– Őszintén mondom, nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy a félelemgerjesztésre épülő rendszerek nem tarthatóak fenn sokáig, mert instabilak.

– Azért egyelőre elég magabiztosnak tűnik a rezsim. Az a kettősség egyébként hogy oldható fel, hogy aki külső erők támadásáról beszél, az azt sugallja: egyben áldozat is. Nem ellentmondás, hogy a kormány egyik mondatában erőről és büszkeségről szónokol, a másikban pedig kvázi sajnálatra és szánalomra apellál?

– Nem tesz ilyesmit, sőt azt ígéri, hogy Magyarország semmiképp nem lesz áldozat, mert Orbán Viktor megvédi. Brüsszeltől, Sorostól, az ellenzéki médiától – bárkitől, akitől kell.

– Nem vitás, de maga a rezsim még áldozatként tűnik fel, hiszen támadják, nem?

– Lehet, de Orbán Viktor nem panaszkodik, a sárkányölő Szent György pózát veszi fel, és bizonygatja, hogy végez a gonosszal.

– Mit gondol, változik bármikor is a hatalom kommunikációja/hozzáállása?

– Miért változna? Ráadásul a tehetetlenségi erő is ezen a pályán tartja: ha ilyen intenzitással folytatja ezt a politikát a Fidesz, és ilyen régóta – hiszen húsz éve műveli ezt –, akkor, ha akarna, sem tudna váltani. Még akkor sem, ha nagyon kellene.

– És kell? A közvélemény-kutatások szerint a Fidesznek van mintegy 2,2 millió elkötelezett híve, ez a jelenlegi választási rendszerben biztosítja számára a többséget.

– Nincs ennyi támogatója a Fidesznek, szerintem ebben a becslésben még nagyon sok olyan ember volt, aki elkeseredettségében szavazott a Fideszre, de mára ráébredt, hogy nem ilyen lovat akart. Az viszont igaz, hogy abban a szűkebb magban, aminek létszámát nem merném megbecsülni, végtelenül erős kognitív disszonancia, azaz nincs olyan lépése a kormánynak, amivel e kör ne tudna azonosulni. És ez természetes: gondoljunk bele, mit kellett megbocsátani a Fidesz újraformálódó táborának az 1990-es évek közepén: azt, hogy ezek a fiatalok radikális ellenfelei voltak a „mi értékrendünknek” (értsd: a jobboldalénak), a pápát kritizálták, a KDNP-t gúnyolták. Ha ezen túl tudta tenni magát akkor a Fidesz új bázisa, akkor nincs az az Úristen, hogy most elforduljon a kormánytól.

– Ha megtenné, darabokra törne az énképe?

– Igen. Ekkora váltás végigcsinálni, aztán hosszú évekig kitartani, majd mégis azt mondani, hogy „pardon, tévedtem”, nos, ez pszichológiailag nehezen elképzelhető.

– Becsülhető, hogy egy adott kormányzati attitűd mennyire szivárog át a társadalomba és szolgál mintául – például a most növekvő generációknak?

– Az az igazán rossz ebben, hogy kölcsönhatásról van szó. Orbán Viktor – és tökmindegy, hogy milyen ember – azért űzi ezt a politikát, mert jól ismeri a néplelket, arra játszik rá, amire rezonál a társadalom. Ezt az országot mindig is egészségtelen normák határozták meg: a mutyi, a tekintélyelvűség és így tovább. És persze ezzel a „rájátszással” erősíti is ezeket a normákat.

– Ilyen könnyen lekaparható lenne a lelkekről a demokrácia és a szabadság máza?

– Persze, több száz év áll szemben huszonöt évvel.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!