Interjú Elek Judittal

 

Aprócska asszony, mégis, ahogy térül-fordul a nagypolgári villalakás hatalmas tereiben, ahogy odébb teszi a virágvázát, vagy kedvesen „eldugja” a hanyagul ledobott táskám, hogy ne zavarjon bele a makulátlan enteriőrbe, nem lehet nem érezni a minden szőnyegrojtban vagy a kandalló szélén ékeskedő szoborleopárdokban (a Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál díjai) megbúvó nagyságot. Elek Judit filmrendező nagyságát. Leül velem szemben, kislányosan rám mosolyog, majd rendkívül határozottan megadja a kezdő hangot: „konkrét kérdésre konkrét válasz”. Százezer dologról kérdezném: az elmúlt 81 évről, a filmjeiről, a pályája sikereiről és viszontagságairól, a mondhatóról és a mondhatatlanról. Arról például, hogy a Mária-nap vagy a Martinovics Ignác-film után miként talált oda a zsidósághoz, a saját zsidóságához. És hogy úgy volt-e vele is, ahogyan az Ébredés Katijával, akinek azért törlődtek a gyerekkori emlékei, mert a háború alatt ráesett egy halott nénire. – „Úgy volt – mondja, de az egy másik történet.” Most inkább arról mesélne, hogyan bukkant rá Eisikovits Miksa kolozsvári zenetudós egyedülálló haszid népzenei gyűjtésére, milyen kalandok során szerezte meg 1993-ban az anyagot, és hogy lett belőle 25 évnyi küzdelem után idén tavaszra album, CD és koncert DVD, melyen egy elpusztított világ dalai szólalnak meg közel 75 év hallgatás után. „És a halottak újra énekelnek…”    

- Miért és mihez keresett haszid zenét?

- Az egész Elie Wiesellel kezdődött. Ott volt ugyanis annak az első Nemzetközi New Yorki-i Zsidó Filmfesztiválnak a megnyitó gáláján 1991-ben, melyen a Tutajosok című filmemet (a tiszaeszlári vérvád történéseit feldolgozó film – a szerk) vetítették. Mindenképpen beszélni szeretett volna velem, vagyis azzal a hölggyel, aki a Tutajosokat rendezte – az volt számára a különös, hogy a szereplőkben a saját otthonára, a hazájára ismert. Ő magyar származású zsidóként, Máramarosszigeten született, onnan hurcolták el 15 évesen. Túlélte Auschwitzot, túlélte Buchenwaldot, ekkorra már Nobel-békedíjas író, mediatizált személyiség, nagyon sokan szerettek volna filmet forgatni az életéről, de senkinek nem engedte. Nem érzett bizalmat. A vetítés után megkerestetett, és amikor New Yorki otthonában találkoztunk azt mondta, örömmel venné, ha én lennék az, aki filmen megörökíti az életét. Wiesel rengeteget mesélt az emlékeiről, a gyerekkoráról, a nagyapjáról, aki haszid énekes, ő úgy mondta, „nigun” volt, és adott néhány könyvet is, többek között Martin Buber Haszid történetek című köteteit, melyek éppen akkor jelentek meg magyarul is.Engem nem a borzalmak érdekeltek. Arról a világról szerettem volna filmet forgatni, amely előtte volt: arról, hogyan éltek az emberek, legfőképpen a gyerekek, akik ártatlanul kerültek oda, ahová kerültek, vagyis többségükben… - a halálba. Azt szerettem volna megmutatni, milyenek voltak a hétköznapok. Milyen volt az iskola? Mit mondott a mama? Szóval, hogy hogyan volt a normális élet, amikor még volt. Ehhez sok-sok archív felvételre volt szükségem, no meg zenére. Az utóbbi bizonyult nehezebbnek, de muszáj volt valamit találni. A Wiesel-filmben, a családjában haszidokról van szó, már tudtam, kik ők, tudtam, hogy énekelnek, hogy táncolnak, de még nem hallottam egyetlen hangot sem. És hiába kerestem, sehol nem lehetett efféle zenének a nyomára bukkanni. Olyan nincs Erdélyben, hogy haszid énekes. Mind meghaltak. Aztán egyszer csak a kezembe került Kányádi Sándornak a Volt egyszer egy kis zsidó. Erdélyi zsidó népköltészet című kötete héber és jiddis dalokkal, versekkel. Nála olvastam először Eisikovits Miksáról – az utószóban megemlíti, hogy egy kolozsvári zeneszerző, zenetudós barátja a hetvenes években hozott neki egy meglehetősen megviselt, iskolás kottafüzetet, amely tele volt Máramarosban, 1938-1939-ben általa gyűjtött és ceruzával fonetikusan lejegyzett jiddis dalokkal. Kérte Kányádit, hogy fordítsa le a szövegüket, mert ő nem tud ezeken a nyelveken.

- Kányádi Sándor tudott jiddisül?

- Eisikovits azt hitte, hogy igen. De aztán kiderült, hogy ez csak legenda – abból gondolhatta, hogy a faluban, ahonnan Kányádi származott, magasan reprezentált volt a zsidók száma, és az édesapja állítólag még tényleg beszélte a nyelvüket. Ő viszont már nem. A kézzel, fonetikusan leírt héber és jiddis szövegeket nem tudta se megfejteni, se lefordítani. Néhány darabnak a kottáit lemásolta, de aztán Eisikovits elvitte a füzeteket, később pedig azt mondta, hogy a kották elvesztek. Eisikovits 1983-ban meghalt, Kányádi pedig nem akarván, hogy az a pár nagyon szép dallam, amit lemásolt, elvesszen, költött hozzájuk szöveget. Így kerültek bele a könyvébe.

- És tényleg elvesztek?

- Mindenki úgy tudta. Végre nyomára bukkantam annak, amit kerestem, megtaláltam Kányádi Könyvében az Elie Wiesel szülőföldjén, Máramarosban, a zsidókat elpusztító tragédia előtti utolsó pillanatban haszid zenét gyűjtő Eisikovits Miksát, aki azonban ekkorra már meghalt. A füzetek pedig, amelyekbe ezt a zenét lejegyezte, elvesztek. 

- Úgy tűnik, nem nyugodott bele.

- Józan ésszel ezen a ponton az egész keresést fel kellett volna adni, de bennem valami mégis azt mondta, hogy ez így nem lehetséges, hogy minden nem veszhetett el, hogy valaminek lennie kell, ami mégis, mindennek ellenére megmaradt. Onnantól kezdve, hogy elkezdtem célzatosan utána menni, az élet kezdte elém hordani a különböző morzsákat, és a szálak lassan összeértek. Amikor az ember valamerre elindul, akkor bekanalizálódik minden egy mederbe. Legalábbis én mindig így tapasztaltam. Ezek, ahogyan Vermes Géza önéletrajzi könyvének címe is mondja, a gondviselésszerű véletlenek. 

- Sok ilyen „véletlenben” volt része a kutatás során?

- Ott kezdődött, hogy amikor elmeséltem Kurtág Györgynek, mire bukkantam, kiderült, hogy Eisikovits volt az első mestere még gyerek korában, Erdélyben, s hogy neki a halála előtt megmutatta a füzeteket. Ő ösztönzött, hogy próbáljam megkeresni Kolozsvárott Eisikovits özvegyét, hátha tud valamit az anyagról. Ilus egy Németországban élő unokaöccshöz kalauzolt, aki azért kapta meg a füzeteket, hogy vigye ki külföldre, mentse meg, adja oda valamilyen múzeumnak vagy könyvtárnak. Megtaláltam az unokaöccsöt, aki kissé vonakodva ugyan, de hamarosan a rendelkezésemre bocsátotta a kéziratot – nem vitte külföldre, Marosvásárhelyen hagyta egy szekus barátjánál. Épp abban a kis utcában volt a lakása, ahol, amikor a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán tanítottam, naponta vezetett az utam keresztül. Rövid, keskeny kis sikátor volt, a házigazdáim és a főiskolán is mindenki azt mondta, hogy ne járjak arra, mert ez egy olyan utca, amelyet a Ceausescu-diktatúra idején a Securitate lezárt sorompóval, mert az egyik házban embereket kínoztak. Ebben az utcácskában lakott az unokaöccs barátja. A füzetek biztonságban voltak a jó derék szekusnál. Ennél nagyobb biztonságban akkoriban nem is lehettek. 1993. május 5-én kezembe vehettem a csomagot, madzaggal átkötve, és kaptam rá 3 órát, hogy lemásoljam. Felhívtam Markó Bélát, a Látó című irodalmi lap főszerkesztőjét, hogy tud-e segíteni, nekem nagyon gyorsan kell valamilyen másolási lehetőség. Azt válaszolta, maga egy boszorkány, mert a szerkesztőség irodája épp az előző nap kapott Soros Györgytől ajándékba egy másológépet.

- Egy újabb sorsszerű véletlen…  

- Az. És volt még jó néhány. Azóta az eredeti kézirat már tényleg elveszett. Nem mondom, hogy örökre, mert olyan nincs, de mára mindenki meghalt, akinek ehhez köze lehetett. Az unokaöccs is. Akkor hallottam először, mi van a lapokon, amikor hazahoztam az anyagot, és Melis Laci aki az akkor már készülő Wiesel film (Mondani a mondhatatlant – Elie Wiesel üzenete. 1996) zeneszerzője volt Vámosi András hangmérnök lakásán a hegedűjével lejátszott öt darabot, amikre véletlenszerűen ráböktem. A hideg kilelt mindhármunkat, olyan gyönyörű volt. Valahogy nem földi módon volt szép. Nem tudom azóta se másként megfogalmazni, mint ahogy akkor: arra az egy órára leszállt egy angyal közénk…

- Mitől annyira szép?

- Tele van hittel. Ahogy azok az emberek sírnak, zokognak, énekelnek, örülnek, táncolnak, az az abszolút hitről szól, ami Auschwitz után már nem létezik. A föld fölött jártak valahol, Isten tudja hol. Vagy éppen hogy az Istennél, akivel természetesen pertuban voltak, és aki ott volt velük mindig. Hát, a gázkamrába nem ment utánuk, hogy kihozza őket onnan. Pedig azt hitték, hogy oda is el fog jönni, mert az lehetetlen, hogy ne vigyázzon rájuk. De sajnos lehetséges volt. Mi következik ebből? Az, ami Martin Buber utolsó könyvének a címe: Istenfogyatkozás. Nagyon szép cím. Ez a huszadik század konklúziója. És ezt Martin Buber mondja. Igaz, hogy ő azt bizonygatja, hogy ez mégsem így van, de hát én se hiszek neki, meg mások se. Sokan nem. Vagyis inkább kételkedem. Megállás nélkül kérdéseket teszek fel. Wiesel mesélte, hogy annak idején az iskolában nem valamiféle abszolút igazságot kellett bemagolni, és amikor hazament, az anyukája sem azt kérdezte, hogy milyen jegyet kapott, hanem azt, hogy megtalálta-e a megfelelő kérdést. És ha igen, akkor minden jó volt. Mert erről szólt a dolog: nézzünk minden mögé, és vizsgáljuk meg az ellenkezőjét is. Hol tanítják ma ezt? Valamiért az én, még illegalitásban kommunistává lett, apám így nevelt bennünket. Nem tudom, honnan szedte. Nem azt tanította, hogy te zsidó vagy, kislányom, nem. Ezt nem tanította. Azt tanította, anyukámmal együtt, hogy elsőnek kell lenni és a legjobbnak. Nincs mese. Meg kell, találd, mi az, amit te nagyon szeretsz, mert mindent nem lehet tudni és mindent nem lehet egyformán szeretni. Találd meg azt az egy-két dolgot, amit nagyon szeretsz, és abban legyél te a legjobb! Mást nem tehetsz. Ha nem te vagy a legjobb, megölnek. Azt nem mondták el, hogy bizony van olyan kor amelyben, akkor is, ha én vagyok a legjobb… 

A Könyvhéten, a Dánielfilm kiadásában jelent meg az „És a halottak újra énekelnek…” című magyar-angol nyelvű, illusztrált kottaalbum, melyben keletkezése után 80 évvel először látott napvilágot nyomtatott formában annak a négy iskolás kottafüzetnek immáron megfejtett és megmentett teljes tartalma, amelyet Eisikovits Miksa 1938-39-ben Máramarosban a haszidok között lejegyzett: összesen 167 dal és táncdallam. A könyvhöz CD- melléklet is tartozik, amely a 2017 októberében, a Müpa megrendelésére, a CafeBudapest Összművészeti Fesztivál keretén belüli Ősbemutató koncertelőadás zenei anyagából született, melyet az album szerkesztője, Elek Judit rendezett, s amely DVD-én koncertfilm formában is megvásárolható. A kottát megfejtette és a zenét az énekeseknek betanította Melis László, aki sajnos már nem foghatta kezében az albumot közvetlenül az Album megjelenése előtt váratlanul hunyt el. A dalokat szólóénekesek és zenészek, többek között Nógrádi Gergely főkántor és Melis Márta brácsaművész szólaltatják meg; a dalok liturgikus elhelyezésében és a szövegek fordításában Oberlander Báruch haszid főrabbi, valamint az újpesti zsinagóga rabbija, Szerdócz Ervin segédkezett. Az Album, a CD és a DVD létrejöttét A Magyar Művészeti Akadémia és az NKA támogatta.  Az album ilusztrációként Roman Vishniac világhírű fotóművész képeiből mutat be válogatást, aki Eisikovtshoz hasonlóan, csak éppen egy fényképezőgéppel járta a Kárpátokat a harmincas években, hogy megörökítse azt a zsidó világot, amely mára, csak ezeken a felvételeken és ezekben a dalokban él.

Címkék: Interjú

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!