Már tízévesen tudta, hogy egyszer majd örökbe akarja fogadni a gyerekeit. Olyannyira megfogták a csíkos könyvek háború utáni árvagyerek-sztorijai meg az NDK-s árvaházak hangulata, hogy egészen addig nem eresztették, amíg össze nem hozta a sors azzal az emberrel, akivel kérdés nélkül és azonnal belevághatott a nagy kalandba.

Mire várjunk? – gondolta Paulon Viktória, aki addigra túl volt egy házasságon, sok-sok babára vágyó, gyerektelen éven és talán még több illúzión. Elhatározták hát, hogy belekezdenek a közös meséjükbe, és megkeresik a gyerekeiket. Nem tudták ugyan, hol vannak, azt sem, kik ők, de abban biztosak voltak, hogy haza szeretnék vinni őket.

„Annyira véletlenszerű, ahogy egy gyerek a családba érkezik, a saját gyerek születése is – mondja a lehető legtermészetesebb meggyőződéssel Viki. – Ha én szültem volna se tudtam volna, kit kapok. Jó, biztosan örökölte volna a rossz szememet meg az apja nem túl szerencsés fogszerkezetét, de a genetikát leszámítva ő egy új valaki lett volna. Egy idegen, akire minden fejlődési szakaszban rá lehet csodálkozni: jé, ez az én gyerekem? Azt gondoltam, hogy ennél az örökbefogadás sem sokkal nagyobb lutri.”


Ők a mi gyerekeink!

Hamar kiderült, hogy aki örökbefogadásra szánja a fejét, az vagy beáll egy sorba, és hosszú éveket vár pici babára, vagy azt mondja, hogy jöjjön, aki jön. Ők ez utóbbit választották: megadtak egy korban, rasszban és egyéb specifikumokban viszonylag tág intervallumot, tudván, hogy ha fehér hollóként felbukkan egy olyan szülőpár, akik hajlandók nagyobb gyereket is hazavinni, akkor közöttük fog keresgélni a rendszer.

„4-5-6 évest már senki nem akar, ők bizony többnyire ott ragadnak – meséli tovább a történetüket Viktória. – Örülök, hogy így döntöttünk. Nem arról van szó, hogy bármilyen fóbiám lenne a kisbabáktól, de azt egyértelműen éreztem, hogy könnyebben megbirkózom a feladattal, ha tudunk egymással beszélni. Nekem ez az eszköztáram. Nem biztos, hogy ugyanígy tudtam volna mit kezdeni például egy másfél éves dühével, akit maximum megölelhetsz, simogathatsz, de még nem lehet neki elmagyarázni, mi történik vele.” Abban is biztosak voltak, hogy nem egy gyereket akarnak, akkor hát miért ne jöjjön rögtön kettő? Vagy három? Akkor legalább nincs egyedül. A sorsával sem. „Úgy éreztük, hogy a nagyobb életkorral meg a testvérséggel könnyebbet vállalunk.”

Ment minden, mint a karikacsapás.

Nagyjából a „jogosítványuk” megszerzésével – azokat a leendő szülőket, akik fura élethelyzetekből jött gyerekeket, urambocsá’ ötévest is bevállalnak, alaposabban vizsgálják, tuti nem ment-e el az eszük – egy időben jött is a telefon, van két gyerek, akik nagyok is, 5 és 6 évesek, testvérek is, ráadásul vihetők. És akkor Viktóriáék hoztak egy döntést: „ők a mi gyerekeink”. Figyelmeztették őket, hogy nehéz találkozás lesz. A kislány biztosan nem fog megszólalni, és a kisfiú is gyanakvó. Mégis könnyen ment. Valahogy az első pillanatban passzoltak. „Tudod, miért? – kérdezi, és rögtön meg is adja a választ. – Mert nem méregettük őket. Nem úgy mentünk oda, hogy megnézzük ezeket a gyerekeket, jók lesznek-e,hanem úgy, hogy megyünk megismerkedni a gyerekeinkkel.”


Sajnálom, nem testvérek

Az első nehézséget az jelentette, hogy kiderült, ugyanannak az anyának van valahol, nevelőszülőknél egy harmadik, akkor 4 éves kislánya is, és az Oláh-Paulon család rá is igényt tart. Csakhogy a gyerek még nem volt örökbe adható. No, nem azért, mert annyira akarta volna a vér szerinti családja, hanem mert ma Magyarországon akkor válik valaki örökbe adhatóvá, ha a rendszer hajlandó lepapírozni őt, és elkészíteni a procedúrához szükséges 150 oldalas dokumentációt.

Ha egy szülő fél évig nem tart kapcsolatot a gyerekével, az a gyerek elvben kaphatna új családot.
„Az, hogy a nagylányom hatéves korára lett örökbe adható, amikor már lényegében senkinek sem kell, nagyon nagy rendszerhiba. Gyakorlatilag három évbe kerül, amíg egy ilyen gyerek sorsát papírilag rendezik, ami nagyon nagy idő az ő kis gyerekéletükben. Óriási hiba, sőt bűn, amit ezekkel a gyerekekkel elkövetnek” – mondja indulatosan Viktória.

A harmadik, a kicsi Dzseni örökbe adhatósága is húzódott. Nem volt ugyan közük a gyerekhez, Viki és a férje mégis, ismeretlenül is mentek utána, kérvényezték minden fórumon, minden párt képviselőjénél, hogy hadd mehessen haza. Még testvér-kapcsolattartási kérelmet is beadtak, de azt azzal akarta visszautasítani a gyámhivatal, hogy mivel a harmadik gyereknek a szülőanya az anyja, a két nagynak meg már ő, ezért a gyerekek hivatalosan nem testvérek. Jogi abszurditás, de végül nem mert nekik a hivatal ellenállni. Már minden fórumon volt egy levelük.


Elmesélem, hogy volt

Aztán persze, egy év csúszással, kijárták a harmadikat is. Hivatalosan is nagycsalád lettek, ünnepélyesen átvették az új anyakönyveket, és mindenki, még Ribizli, a kutya is Oláh-Paulon vezetéknevet kapott.

Viki Kisrigók címen sokáig blogot vezetett a történetükről, Szandra, Csaba és Dzseni családba ágyazódásának nehézségeiről, élményeiről. Rengeteget mesélt nekik, azokról az időkről is, amikor még nem voltak együtt.
„A gyerekek szeretnek magukról hallani – meséli –, hogy volt, amikor én kicsi voltam?, kérdezik. Nem tudtam, hogy volt, úgyhogy kitaláltam nekik egy közös múltat. Igazából ez nem történelemhamisítás, hanem egy játék, hogy hogyan élhettek, mi történhetett velük azelőtt, mielőtt egymásra találtunk. Nem nagyon vannak a titkos örökbe fogadást magyarázó ilyen mesék. A nyíltról igen, amikor újszülöttként érkezik a baba a családba. Van ez a »szívemből születtél« frázis – ezzel én nem operálhatok. Oké, a szívemből születtél, de mekkorának? Rögtön hatévesnek? Furi. Nekem ezek nem segítettek, ezért megírtam a mi saját mesénket, ami egyfelől segítség az örökbefogadottaknak, másrészt annak a rengeteg gyereknek, akik az örökbe fogadott gyerekek környezetében vannak. Mivel az én gyerekeim nem babaként fogadódtak örökbe, nekik ez nem intim terület, hanem teljesen természetes tény. A fiam bármikor, hogyha eszébe jut a gyermekvasút, akkor ő bizony mondja, mellékmondatként, hogy amikor a gyerekotthonban laktam, akkor… Ezt az osztálytársak hallják. Vagy elengedik a fülük mellett, mert nem tudnak mit kezdeni vele, vagy egy picit elkezdik piszkálni őket, hogy ez mi? Mit jelent? A kisgyerek nem tudja megkérdezni, hogy, te, figyelj, milyen az a gyerekotthon? Mesélj, nehéznek tűnik ez a történet! Az én fiam meg nem tudja rá azt válaszolni, hogy gyere, elmondom, hogy ez hogy van. A mese beszél helyettük.”
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!