Jay Roach neve ma már összeforrt a politikai szatírával. 2008-ban nagy vihart kavart „Újraszámlálás” című tévéjátékával ő volt az első producerrendező, aki merészen megkérdőjelezte a 2000-es elnökválasztás hátterét. Beszélgetésünk kapcsán Roach elárulta, most olyan filmre készül, amely az egész volt szovjet zóna számára egyedülálló és érdekes lesz.
– Választási év van Amerikában, és új filmje, a Kampány a két párt jelöltjeit állítja pellengérre. A film végén azért térnek mindketten jobb belátásra, mert így akar reményt adni az amerikaiaknak, hogy ne veszítsék el teljesen a hitüket a politikusokban és a politikában?
– Romlott, cinikus kibicek vagyunk a politikai aréna kispadján, szeretünk mindenkiből hülyét csinálni, de azért nem halt ki belőlünk teljesen az idealizmus. Nekem azok a művészek és politikusok jönnek be, akik hajlandók igazat mondani, és tényleg próbálnak valamit mozdítani a világon. Tudom, bölcsességet és főleg szívet várni a politikától, több mint naivitás. De ebben a filmben olyan mértékig szétcincáljuk a politikai disznóságokat, hogy gondoltam, legalább a végén teszek bele egy kis idealizmust. Varrják rám nyugodtan, hogy olyan vagyok, mint a többi gyermekded amerikai, aki abban bízik, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát.
– Sokan mondják Hollywoodban, hogy az amerikaiaknak nincs igazi politikai alternatívájuk, mert igazán a két pártból kéne összegyúrni azt a politikust, aki megérdemelten tudná vezetni az országot. Erről mi a véleménye?
– Szeretem Amerikát, bármilyen diszfunkcionális, hiszek a demokráciában, mert ennél jobb rendszer nem létezik, de sajnos nem működik, mert a választóknak már rég nincs semmilyen beleszólásuk. Mind a két párt ludas, mert mind a kettőt a pénz irányítja. A kibicnek persze semmi sem drága, anyázzuk a kormányt rendesen. A kongresszus népszerűségi indexe a bányászbéka feneke alatt, pedig biztos vannak értelmes és tisztességes emberek, akik fel tudnák emelni ezt az országot, de az a gyanúm, hogy okosabbak annál, minthogy erre adják a fejüket. De legalább a médiánk demokratikus! Addig jó, amíg vannak olyan tévés személyiségeink, akik kellő humorral és eleganciával pellengérre állítják a politikai hiányosságokat.
– Mi lesz a következő projektje?
– Van egy pár vígjátékötletem különböző stádiumokban, de ami igazán izgat az a K Blows Top (K felrobban). A K Khrushchev vezetéknevének kezdőbetűje (nekünk H vagyis Hruscsov – a szerk.) és arról szól, mikor Hruscsov 1959-ben a hidegháború legvaskosabb időszakában amerikai körútra jött, még azelőtt, hogy a cipőjével verte az asztalt az ENSZ-ben. Az amerikai közvélemény nem tudott mit kezdeni ezzel az orosz fickóval, aki harsányan eltemette a kapitalizmust. Hruscsov amerikai körútja tele volt feszültséggel, de a végén Camp Davidben leültek Eisenhowerrel. Úgy összemelegedtek, hogy már majdnem megoldották a berlini kérdést, de a tábornokok a nyakukra léptek. Egy évre rá az oroszok lelőttek egy amerikai kémrepülőt, és a hidegháború fagyos tele teljesen beállt. De akkor ott, Camp Davidben volt egy mágikus pillanat, ami gyökeresen megváltoztathatta volna a történelmet. És két gyarló fickón múlt, akinek legalább annyi erénye volt, amennyi hibája. Paul Giamatti él-hal érte, hogy eljátssza Hruscsovot, és ezt a lehetőséget nem fogom elszalasztani.
– Honnan ez az érdeklődés? Kétéves volt, mikor Hruscsov Amerikába látogatott. Nem is emlékezhet rá.
– Tény, de az apám a Los Alamos-i nukleáris laborban dolgozott. Minden hétfőn hajnalban átrepült Nevadába, ahol a hidrogénbombát tesztelték és csak péntek esténként jött haza. Szigorúan bizalmas munkát végzett, soha nem beszélt róla, többször kapott sugárfertőzést, az egész baráti köre rákban halt meg, ebben nőttem fel. A nagyapám meg óvóhelyet ásott és megtanított a légiriadóra, mert Albuquergue, Új Mexikóban volt a legnagyobb kísérleti labor és nukleáris arzenálraktár, és mi lettünk volna az első állam, amelyiket támadás ér egy atomháború esetén. Szóval eleget tudtam a hidegháborúról. De a Hruscsov-sztoriból igazán a Camp David-i „majdnem” izgat legjobban. Az az emberi ösztön, amivel meg tudnánk szervezni egy tartós kormányzatot. És mégse vagyunk képesek rá. Civilizációk jönnek-mennek, gyönyörűen építkeznek, és amikor végre eljutnak valameddig, beüt a destruktivitás, és minden összeomlik. Elég Shakespeare-t olvastam és elég inspirációt kínál a napi valóság, hogy látom, a kapzsiság és a féktelen ambíció egy ponton az őrületbe kergeti az embert. Emiatt törnek ki a háborúk, zuhannak szét civilizációk. Annyi kiaknázatlan mondanivalót kínál, hogy nem tudok jobbat, ami felcsigázza a közönséget. Ezért csinálok politikai filmeket, és ezért izgat rettenetesen a Hruscsov-téma.
New York, 2012. augusztus
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!