Mi, európaiak egyre tovább élünk. Átlagosan tíz évvel hosszabban, mint a 60-as évek idősei. Ez még ránk, magyarokra is igaz, bár most még a statisztikák legvégén kullogunk. Tizenöt éven belül a teljes európai lakosság fele 50 évesnél idősebb lesz.
Mi több, egyre többen érik majd meg centenáriumi születésnapjukat is: Nagy-Britanniában 2050-re félmillió, az évszázad végére pedig már 8 millió százéves emberrel számolnak. Az öregedő társadalmak problémája Afrikát kivéve hamarosan minden földrészt elér, nemsokára még Ázsiában és Dél-Amerikában is megfordul a fiatalok és az idősek, az eltartók és az eltartottak aránya. Ezt a drámai demográfiai változást még az öt évvel ezelőtti statisztikák is jelentősen alulbecsülték.
A hosszabb élet persze jó hír, különösen mivel az egészségben eltöltött évek száma is nő. Csakhogy ezzel egyidejűleg kevesebb gyermek is születik, és mivel kevesebb a lány, a jövőben még kevesebb anya is lesz – ez a második fenyegető demográfiai csapda, amellyel szembe kell majd néznünk. Míg jelenleg a bevándorlás miatt nő az aktív népesség aránya az unióban, öt éven belül már ez sem fog bennünket kisegíteni, és 2060-ra már csak két dolgozó jut egy nyugdíjasra a mostani négy helyett. Egyre kevesebben lesznek tehát, akik a mai középkorúakról és fiatalokról fognak gondoskodni, és működtetni tudják az állami nyugdíj- és egészségügyi ellátó rendszereket, melyekről a legtöbben már most úgy gondolják, hogy hosszú távon fenntarthatatlanok. A gyermekvállalás ösztönzése mellett elengedhetetlenül szükséges lesz tehát mindenkit minél tovább munkában tartani – és persze egészségesen, hogy a lehető legkevesebb segítségre és ellátásra szoruljunk.
Különösen mivel 2015 és 2030 között nyugdíjba megy a II. világháború után (és nálunk a Ratkó-korszakban) született rendkívül népes, „baby boomer” generáció, amely önmagában is felboríthatja a nyugdíjrendszerek stabilitását.
Az európaiak több mint fele már úgy gondolkodik, hogy 60 éves kora után is dolgozni fog, és a többség támogatná akár a nyugdíjkorhatárok teljes eltörlését is. Bár az uniós cél egyelőre csupán a nyugdíjkorhatárok fokozatos kitolása, hiszen „nem lehet még ötven évet nyugdíjban tölteni,” a munkában maradás egyik legnagyobb gátja az életkor szerinti diszkrimináció, mely minden ötödik uniós polgárt érint. Most a közvélekedés szerint 64 évnél kezdődik az időskor, hamarosan a fejünkbe kell vésnünk az „új világrendet”, úgymint az 55-60 évesek még aktívak, a 60-65 évesek fiatal nyugdíjasok, a 65-85 évesek szenior nyugdíjasok, és csak a 85 éven felüliek számítanak majd idősnek.
A hosszabb élettartam miatt még messzebb tolódnak az egyes életszakaszok. A gyerekek tovább maradnak a szülők szárnyai alatt. Ez persze eddig is így működött számos családban. Az igazán meglepő fordulat az, hogy a mostani nyugdíjasok már nem azért maradnak a gyermekeik közelében, mert azt várnák, hogy időskorukra eltartsák, gondozzák őket. Sokkal inkább ők azok, akikre a fiatalok számíthatnak, legyen szó a gyerekek felügyeletéről, vagy a kisebb-nagyobb családi kiadásokról.
A rotterdami Erasmus egyetem kutatása szerint a közös háztartásban élők 61 százalékban már a szülők, nagyszülők segítik a gyereket. És nem azért, mert „ilyen ez a mai fiatalság” – a szülők, sokszor jobban keresnek, mint pályájuk elején álló gyerekeik, ráadásul nagyobb valószínűséggel vannak megtakarításaik is.
De akár még dolgoznak, akár már nyugdíjasok, életmódjuk egészen más, mint a most idős nyugdíjas, 75 éven felülieké.
Egészségesebben élnek, többet sportolnak. Szociálisan is aktívabbak, közösségi programokat szerveznek, önkéntes munkát vállalnak. Jóval többen beszélnek idegen nyelveket, emiatt mobilisabbak, könnyebben megtanulják használni a technikai vívmányokat, és élnek is az ezek adta lehetőségekkel. Készségszinten használják a mobilt, a számítógépet, nekik már a világ legtermészetesebb dolga lesz, hogy a tévéjük és egy internet-csatlakozó segítségével járnak „telerendelésre” a házorvosukhoz. No ne a Gyurcsók-féle távgyógyításra gondoljunk, hanem a tévére csatlakoztatható vérnyomásmérőre, vércukormérőre és a többi diagnosztikai eszközre. Persze ez nem helyettesíti az orvost, de adott esetben gyorsabb a segítség. Például nem kell receptért sem sorban ülni, az orvos akár a helyi patikába is átküldheti az „e-receptet” (ennek bevezetése az unióban pár éven belül megtörténik).
Az idősek emellett óriási piacot is nyitnak. Egyre több olyan termék és szolgáltatás jelenhet meg, amely az igényeikhez alkalmazkodik, legyen szó akár esztétikusabb hallókészülékekről, háztartási robotokról, vagy jobban olvasható (nagyobb betűs) kiadványokról. Bár Magyarország az unión belül a legkevésbé idősbarát hely, idővel bizonyosan hozzánk is elérnek a változások, melyeknek közösen élvezhetjük az előnyeit, hiszen ami az időseknek jó, mindnyájunknak jó.
Mindenki hozza a gyógyszereit!
Barcelonából indult az a spanyol nyugdíjasmozgalom, amely békés demonstrációkkal hívja fel a figyelmet nem csak saját generációjuk problémáira. Januárban transzparenseikkel elfoglaltak egy helyi buszjáratot, a közlekedést azonban nem akadályozták. Bár már ingyenes számukra az utazás, mégis mindannyian lyukasztottak jegyet, ezzel mutatva, hogy nem akarnak megtűrtek, haszontalanok lenni még nyugdíjasként sem. Vallják, hogy a fontos ügyekért nem csak a fiataloknak kell kiállnia, ez az idősek feladata is, hiszen a változások gyermekeik és unokáik életére lesznek hatással.
Először az „Aktív időskor és a nemzedékek közötti szolidaritás európai éve” alkalmából rendezett brüsszeli újságíró-konferencián hallottam róluk. Ifjú spanyol kollégáim példaképükként említették őket, mint olyan időseket, akik nem dőlnek hátra a karosszékükben, hanem még most is harcolnak azért, hogy a világ jobb hely legyen. Ráadásul mindezt békésen, derűsen teszik. A mozgalom nevét a „perroflautas” (magyarul hippik, hobók, házfoglalók) szóból képezték, melyet a spanyol politikusok lekicsinylően használnak a többnyire baloldali aktivistákra. Ennek a szónak a „nagyszülősített” változata az Iaioflautas. Tagjaik mind hatvan- évesnél idősebbek, de akad köztük nyolcvanon túli is. Közülük sokan egész életükben aktívan harcoltak a közösség számára fontos ügyekért, úgymint a Spanyolországban jelenleg 21 százalékos munkanélküliség visszaszorítása. De szót emelnek az oktatás és az egészségügy privatizációja, valamint a költségvetési megszorítások ellen is. Néhányan viszont most először mentek az utcára, csatlakozva a békés megmozdulásokat szervező 15-M mozgalomhoz, mely civil szervezetek, internetes platformok és szociális hálózatok mára több tízezressé nőtt összefogása.
Úgy érzik, tanulhatnak a fiataloktól, és ők is tőlük. „Céljaink nem változtak: olyan társadalmat akarunk, amelyben az emberek szabadon élhetnek, tanulhatnak, közlekedhetnek, és van otthonuk. Harminc éve is ezért harcoltunk, ahogy most is” – mondja a 61 éves Celestino Sánchez. A „hippi nagyszülők” átélték a Franco-rendszert és bukását, és most is tudnak ebből erőt meríteni. „A spekulánsok, bankárok világa ugyanilyen elnyomó rezsim, az emberek 99 százaléka szenved tőle, és csak 1 százalék húz belőle hasznot” – idézte a 72 éves Antonia Jovert a GlobalVoicesOnline.org tudósítása.
Az Iaioflautas tagjai bár idősek, használják a modern kommunikációs eszközök teljes arzenálját: a Facebookon szervezkednek, blogolnak, twittelnek, e-maileznek, SMS-eznek. Például így kampányolnak a Twitteren: „A nagyszülők újabb csínytevésre készülnek! Mi lehet az, talán bungee jumping?” Később kiderült, egy bankfiókban gyűltek össze, az ellen tiltakozva, hogy az emberek elveszítik az otthonaikat, megtakarításaikat, nyugdíjukat a gazdasági válság miatt. A buszfoglalást pedig így harangozták be: „Mindenki hozzon szendvicseket és a gyógyszereit! A nagyszülők akcióba lépnek!” A forradalmi buszkirándulás után csaknem százan a Plaza Catalunya téren gyűltek össze, és elénekelték a „Boldog születésnapot!” egyik társuknak, aki épp aznap töltötte be a nyolcvanat.
B. O.
Otthonkás nénik, botozó bácsik
A magyar „nyuggernek” van humorérzéke. Magán röhög. Lássuk csak: „Mit tesz az angol nyugdíjas? Hát felkel reggel, kikapja a hűtőből az üveg whiskyt, s elmegy a klubjába. A francia a konyakos- flaskához nyúl és irány a nője. Na és mit tesz a magyar? Elővesz egy tiszta üveget, belepisil, s villámgyorsan megy a körzeti rendelőbe, hogy aztán ott töltse a napját.”
Nagynéném – 85 éves nyugdíjas gazdasági mérnök, elvált is, özvegy is, saját jogán doktor – napi 10-12 kilométert gyalogol a kutyájával, olcsón koncertre-operába jár, későn érkezett unokáit maga hozza el az oviból, suliból. Géza életét a szállodaiparban pergette le a szamárlétrán: most, túl a hatodik X-én, jó néhány nyavalyán, műtéten, a második kamaszkorát éli: élőzenés koncertekre, korosztályos partikra jár, ismerkedik neten, személyesen, nyüzsög. Mindemellett teológiát, nyelvet tanul. Szabad idejében – mert a szabadon belül is van még szabadabb – két kis unokájának pásztora. Az idős ember tehet a saját korosztályáért is: Mária pedagógus volt negyven éven át, nincs unokája: ő egy civil kezdeményezés, a Senior Mentor Program keretében gyerekeket korrepetál, hófehér hajú barátnőjének, Eszternek pedig jól áll az a napsárga köpeny, amely az óbudai Margit Kórházban az önkénteseket megkülönbözteti a hivatásos ápolóktól: vállalt munkájuk szolgálat, lelki segítség, beszélgetés, ügyintézés.
Miklósi Tibor és felesége, Eta, túl a hetvenen és egy-egy csípőprotézis-műtéten, nordik walking bottal járják a Margitszigetet, sokak társaságában, a gyaloglóklubban keddenként. Monspart Sarolta tájfutó-világbajnokunk – egykor súlyos kullancsbetegségből gyógyulva fel – az Országos Egészségfejlesztési Intézetben szervezi a fővárosban a gyaloglóklubokat, mostantól 120-130 klubbal országos hálózat csatlakozik hozzájuk: ez az a sport, ami az úszással-bringázással „kortalan”, különösen a közösség erejével együtt.
Ehhez képest a tévés média mit ad róluk? Otthonkás néniket a piacról, botozó bácsikat a téren – jobb esetben sakkozva-kártyázva.
Gündisch Mónika
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
