Az ország déli határán épül a drótkerítés, amely nyilvánvalóan nem alkalmas arra, hogy megállítsa a menekültáradatot – pipettával oltott tűzvész ez így, vagy még inkább borotvával nyesett ősborókás. A pengés drót semmi egyébre nem szolgál, mint hogy kielégítse az egyszeri Fidesz-szavazó szadista fantáziáját. Közben a pályaudvarokon önkéntes segítők, Facebook-csoportokon verbuvált önkéntesek látják el a sebeket, osztják az élelmet és a gyógyszert. A pénzt adományokból, önkéntes felajánlásokból teremtik elő. A magyar állam, oh, hanyadszor is már a történelemben, látványosan csődöt mondott, mindent csinál, csak épp azt az egyet nem, ami a dolga volna. A menekültekkel épp annyira nem törődik, mint a saját állampolgáraival. Aki nem csókos és haver, a NER számára épp olyan idegesítő és felesleges, mint a pakisztáni vagy afgán menekült.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

A felüljáró alatt leparkolok, átvágok a Váci úton a buszmegálló hurkás nyomvályúinál. A parkolóban két fekete hajú, kreol bőrű srác siet szembe. Megdobban a szívem, itt vannak az első menekültek, Viktor gyűlöletkampányának első két alanya, akiket az életemben látok. Jól megnézem őket magamnak: kialvatlan, borotválatlan mind a kettő. A lábukon koszlott tornacipő, kezükben szatyor. Menekültek, semmi kétség. Már épp odalépnék hozzájuk, hogy megtudakoljam, honnan érkeztek és merre tartanak, amikor az egyik srác spanyolul telefonálni kezd. Hát, igen, ez az alapprobléma. Ismeretek nélkül tapasztalat sincsen. Nem tudhatom, hogy amit látok, az tényleg az-e, ami van.

A Nyugati pályaudvar északnyugati sarkánál, a faállványzat alatt hajléktalanok gubbasztanak, ez az egy, amit biztosan meg tudok állapítani. Aztán ahogy a főbejárat lépcsőjéhez érek, nyilvánvalóvá válik, hogy a tudásom itt már nem elég a véleményalkotáshoz. A lépcsőkön, a Nagykörút vaskorlátján, a padokon első pillantásra is több náció fiai és lányai ülnek. Segítőforma embert nem látok sehol, MÁV-egyenruhás nő ácsorog a bejáratnál, hozzá fordulok tanácsért. Mégiscsak hivatalos ember.

– Ezek már itt a mieink. Ezeket már visszaküldték, nem mennek ezek Nyugatra, jól elvannak itt. Kapnak pénzt, kaját, nem mennek ezek innen sehova. Elvannak, mint a befőtt – magyarázza. A haja gondosan melírozott, a szeme aprólékosan kifestve. Nyúzott, de valahogy reménykedő. Gondosan formálja a szavakat, mintha gyerekkorában szép magyar beszéd versenyen indult volna kerületi szinten. Frissen vált, fut át rajtam, de ebbe aztán inkább nem kérdezek bele. Kétszer váltam, orrom van az ilyesmihez. De amit mond, az helyből hülyeségnek tűnik. Próbálok ellenkezni, hogy ezeknek, úgy tudom, eszük ágában sincs maradni, de nem nagyon van hitele annak, amit mondok. Nem látszom tekintélyszemélynek, nem is vagyok az. Ezért aztán végül én is úgy teszek, mintha osztoznék a véleményében. Tudom, hogy ez nem helyes taktika, de látom, hogy nincs lehetőség arra, hogy meggyőzzem. Napfényes kedd délelőtt. A méltósággal málladozó pályaudvar főbejáratánál utasok alig lézengenek. A hozzánk legközelebb ülő társaságot kelet-ázsiainak tippelem, da azért a biztonság kedvéért megkérdezem a vasutasnőt.

– Szíriaiak ezek mind! – legyint.

Látszik, hogy nem nagyon izgatja az antropológia. Megigazítja a haját, további szép napot kíván, eltűnik a csarnokban. Elsétálok a Mekiig, aztán vissza. Csinálok néhány képet. Visszanézem, hogyan sikerültek, és csak akkor tudatosul, hogy ezek itt mind fiatalemberek, húsz év körüli srácok. Amíg élőben néztem őket, ez le sem esett. Albumnézegetésen szocializálódtam, csak a képek jeleit olvasom biztosan. Csak most értem meg, hogy a fiaim lehetnének. Egészen pontosan: ugyanazt csinálják, mint a fiaim – az egyik még csak készül Nyugatra, a másik már ott van. Igaz, nem pályaudvaron várja jobb sorsát, de ez a lényegen semmit sem változtat. Az apák otthon maradtak, én is, ebben a málladozó, reménytelen országban, és ők is a maguk málladozó és reménytelen országaiban. A húsz évesek elmentek, az öregek és a gyerekek maradtak. Ver Sacrum, szecesszió, ha érti még egyáltalán valaki, mire gondolok.

Néhány srác elindul az aluljáró felé, kíváncsi vagyok, mit csinálnak, elindulok utánuk. Alacsony, izmos gyerekek, szedik a lábuk zsebre dugott kézzel, szinte futnom kell utánuk. Ismerem ezt a járást, Erdélyben, gyerekként vettem észre először, hogy az ottaniak sokszor gyorsabban gyalogolnak, mint amit én megszoktam, a tevékenységekhez tartozik egyfajta teátrális sietség, a tettrekészség álcája – mintha megelőlegezné, és előre mérsékelné is a kudarcot –, ugyanezt figyeltem meg később Törökországban és Egyiptomban is. Loholok utánuk.

Végigmennek a gagyitáskaárusok és a ruhaboltok előtt, a Westend bejáratától jobbra állnak meg egy telefonárusnál. Itt már nyugodtan melléjük léphetek, nézegetem a használt kütyüket. A srácok öreg, nyomkodós Nokiákat húznak elő a zsebükből, először azt feltételezem, el akarják adni vagy csereberélni, de nem. Feltöltős kártyákat vesznek. Az eladótól kérdezem közben, hogy mit akarnak vele. – Hazatelefonálni Afganisztánba – mondja a srác vállvonogatva. Az afgán fiúk nyilván észreveszik, hogy róluk beszélgetünk, az egyik angolul megkérdezi, nincs-e egy cigarettám. Nincs.

A Keletibe már két doboz Camellel megyek.

Kevés visszataszítóbb hely van az Univerzumban, mint a Keleti, évtizedeken át jártam innen undorodva keleti relációban tanítani. Az otthonos, élhető világ, mit kerteljek, elég öreg vagyok már, hogy ne kelljen hazudnom, nekem a Dunával, maximum a Nagykörúttal véget ér, a Keleti a reménytelen Kelet kapuja, Budapesttel megszűnik Európa, kelet felé legközelebb, talán ha Kínában van megint élhető, urbánus terep. Ennyire paranoiásan Nyugat-függő vagyok, és ennek kialakításában bizony gyerekkorom óta döntő szerepet játszott a Keleti pályaudvar, a húszórás, végighányt vonatutak Segesvárig, a géppisztolyos katonák a határon, az üvöltöző, csomagjainkban turkáló vámosok. Nekem ez a világ keleti vége, és kész, rettegő idegen vagyok itt, aki visszavágyik a Dunától Nyugatra.

Az új metró fellengzős, túlméretezett betonstruktúrái nem javítottak a terep embertelenségén. A tér mentén körben rohadó házak, üres tűzfalak. A menekültek ebben a barátságtalan, futurisztikus térben lézengenek, apró csoportokra szabdalja őket az emberi kommunikációra alkalmatlan környezet.

Igazából nincs is mire leülni, magas párkányok gránitján kuporognak, falak tövében gubbasztanak, oszlopok tövében támaszkodnak. Ledobja őket magáról a struktúra, pontosabban mindenkit ledob, senki sem hatol bele ebbe a kőrengetegbe, a menekültek is csak kényszerből nem mozdulnak.

Megkérdezem, hogy mire volna szükségük. Villamosjegy? (Hallgattam reggel a Klubrádiót.) Gyógyszer? Aki legjobban beszél angolul, mellém áll. Víz kéne, mondja. Kaja, vagy valami? – kérdem. Nem, nem. Only water.

Elindulunk a Bethlen Gábor utca felé, rémlik, volt ott a sarkon valami közért. Aztán kapcsolok, hogy a srác nyilván már jobban ismeri a terepet ilyen szempontból, mint én, hagyom, hogy vezessen. Kashinak hívják, egy hónapja van úton. Kérdem, hova megy, azt mondja, mindegy. Germany, Italy, France, mindegy. És mit fog csinálni? Bármit. Family? Six brothers.

A boltban leemelünk egy nagy karton vizet. Kérdem, mit szeretne még, aszondja, Red Bull. Veszünk Red Bullt. Rám néz, hogy vehet-e az összes társának is, mondom, hogy persze. Bepakolunk egy szatyor energiaitalt, nézegeti a gyümölcsleveket. Banánt szeretne, de az nincs, veszünk néhány multivitamint. Fizetek. Még gyorsan bedob néhány csomag rágót. A lehelet miatt, mutat a szájára. Felkapja a szatyrokat, nem hagyja, hogy cipeljem. Ahogy az afgán fiúk a Nyugatiban, ő is szinte fut a sétálóutcává alakított Bethlen Gábor utcán. Eléri a zöldet, én bent ragadok a pirosban. Mikor átérek, a fiúknak kiosztok még egy doboz cigit, megkérdezem, nem lenne-e baj, ha lefényképezném őket, vidámak, isszák a Red Bullt, igent mondanak.

A kisgyerekes családok lent húzódnak meg a lépcső tövében, szélvédett helyen. Négy-öt kisgyerek, kendős anyukák (alig húszévesek ők is). Egy negyven körüli férfi gyerekkocsit tologat. Elmegyek a pékhez, veszek bagetteket meg néhány palack vizet, odaviszem az asszonyokhoz. Leteszem eléjük, nem akarom a gyerekek kezébe adni, az én gyerekem kezébe se nyomogasson senki rágcsálnivalót. Akkor már ott vannak a segítők is, egy nagydarab, tetovált srác szürke micisapkában, meg két nő. Gumikesztyű van rajtuk, valami gyógyszert lötybölnek a gézre, azzal tisztítgatják a sebeket. Jönnek a fiúk, felhúzzák a pólót a hasukon, a vállukon, felszisszennek a géz érintésére. Főleg elvakart szúnyogcsípéseket látok, de van allergiásnak tűnő heg is. Jól szituált, hatvanas úr jön, azt mondja, segíteni akar. De csak pénzt tud adni, azt lehet-e. Lehet. Ad egy ötezrest, nyugtát nem kér. Le sem veszi végig a napszemüvegét. Még fel sem ért a lépcsőn, jön egy harmincas nő, azt mondja, mentőorvos, miben segíthet. Hát gyógyszer, az jó lenne, fájdalomcsillapító, sebfertőtlenítő. A mentőorvos elindul a gyógyszertárba. Még egy nő érkezik, azt mondja, tudna hozni használt ruhát, mi kéne? Fehérnemű. Férfi fehérnemű, arra volna leginkább szükség.

Kérdem az egyik segítőt, mi van a nácikkal, azt mondja, néha feltűnnek, de ha meglátják a tetovált srácot, visszavesznek. A srác röhög, mutatja a tetkóit. Bőrmellény, ezüstlánc – meggyőző outfit. Azt mondja, ez még arra is jó, hogy első pillantásra a náci azt hiszi, már nem kell jönnie, mert már van itt egy. Aki csak egy kód szerint olvas, annak egyszerű a világ. Adok háromezer forintot, felmegyek a pályaudvar elé. Huncut szemű, öreg zsivány jön felém. Amikor odamentem a srácokhoz, akkor is figyelt, most már nem bír ellenállni. – Fotós? – kérdezi. – Író – mondom. – Adjál már egy kis lóvét. Adok. Megkérdezem, mit szól a menekültekhez. Vállat von. – Mit szóljak? Lehet, hogy holnap nekünk kell menekülni.

A pályaudvar árnyékában valami keresztény szekta térítői állnak, puha arcú, nyakkendős, bamba társaság. Senkihez nem mentek oda, senki nem ment oda hozzájuk a háromnegyed óra alatt, amióta itt vagyok. Álldogálnak a táblácskáikkal, amelyek örök üdvöt hirdetnek. A legnagyobb táblán ez áll: What does the  Bible really teach? A nyolcvanas évek végén valamikor abszolvált világirodalom-vizsgám jut eszembe, amikor a kollokváltató azt kérdezte, hogy mi A Karamazov testvérek mondanivalója. Volt erre valami jó kis szocreál válasz, fel is volt írva valahova, de nem bírtam megjegyezni. A realista és az idealista szembenállása. Vagy a szubjektum-objektum dialektikája, valami ilyesmi. Most is zavarba ejt a ravasz kérdés a Bibliáról. Azt sugallja, hogy honnan is tudhatnám én, miről van szó a Bibliában, olvastam légyen akár százszor is. A tudás náluk van, nyakkendős, jámbor kis fickóknál, még véletlenül sem annál, aki olvas és megért. A kód náluk van, a marxistáknál, a keresztényeknél, az írástudóknál, és te, te nyomorult teremtmény, istennek majma, egyedül vagy a jelek világában, bolyongsz a világ ismeretlen nyelven írott könyvében, és nélkülük úgysem boldogulsz. Álldogálnak az árnyékban, arcukon a beavatottak üdvözült boldogsága. Mindig lenyűgöz, milyen precíz cinizmussal van összerakva a világ.

Odamegyek az egyik csoport sráchoz, cigit kínálok, először csak udvariasan vesznek egy-egy szálat, aztán amikor látják, hogy nekik hoztam, boldogan szétkapkodják. Beszélnek angolul, pakisztániak. És a többiek ott szemben? Azok afgánok. Azok meg ott szírek.

Mindeközben az állam… 



-  Megkezdődött a kerítés építése: egyelőre 4 mintaszakasz készül el, ezeket próbálják migránsimitátorok megmászni. Az átjutási arány ismereté ben választ a kormány. Az már biztos, hogy a kifeszítendő szögesdróton pengék lesznek – a hatékonyabb elrettentés érdekében.
-  Orbán Viktor bejelentette, ha elkészül a 150 méter hosszú bemutatókerítés, akkor megtekinti. (A határzárat egyelőre csak Hende honvédelmi miniszter, Kovács kommunikációs államtitkár és Pintér belügyminiszter népszerűsítette – utóbbi öltönyben és gumicsizmában tette mindezt, az előtte gondosan portalanított terepen.) Okozott némi zavart, hogy a miniszterek sajtótájékoztatója közben a díszletnek felállított kerítés egyszer csak leomlott.
-  A kabinet az elrettentésben hatékonyabb. Egyrészt bűnözővé alázza a menekülteket: kezdeményezi a büntető törvénykönyv módosítását, hogy a most szabálysértésnek minősülő illegális határátlépés legyen bűncselekmény. Másrészt felszámolja az épített menekülttáborokat és sátorlágerekbe kényszeríti a migránsokat.
-  Az első felállított sátortáborok már mutatják, mire számíthat az, akit ide kényszerít a kormány: napközben 50 fok is lehet a sátrakban.

A magyar kormány a kerítés elé érkező menekülteket arra szólítja majd fel, hogy sétáljanak el a következő határállomásig (vagy legalábbis a kerítésben 3 kilométerenként fellelhető kapuig). Ellenben a határállomáson csak akkor léphetnének be, ha Szerbia hivatalosan kiengedte őket. Ha nem így történik, akkor elkövetik a hamarosan bűncselekménynek nyilvánított (jelenleg szabálysértésnek számító) illegális határátlépést, és akár börtön is várhat rájuk. A kormányzati logika szerint ez elrettenti majd a migránsokat, és így a szerbeknek kell velük bajlódniuk. Csakhogy a kormányzati gondolatmenet téves.

Ha valaki magyar területen (márpedig a kerítés 3–10 méterre a határtól, magyar földön kanyarog majd) kijelenti, hogy menekült, akkor magyar joghatóság alatt áll és az érvényes szabályok szerint be kell engedni az országba, magyarázza Nagy Boldizsár. A nemzetközi jogász szerint a migránsokat természetesen megkérhetik, hogy gyalogoljanak tovább, a határállomásig vagy a kerítéskapuig, de bárhol is lépnek be az országba, ha kiderül, hogy nemzetközi védelemre szorulnak, akkor fel sem merülhet, hogy illegális határátlépők lennének. A kerítés legfeljebb annyira rettenti el a menekülőket, hogy bátortalanabbul kiabálnak át rajta, vagy éppen elmennek Románia felé, és azon a határszakaszon jönnek át. Azaz a kerítés hatástalan.

De tegyük fel, hogy nincs jog, és Magyarországot mint az EU tagállamát semmi nem kötelezi arra, hogy befogadja a menekülőket. Ne feledjük, akkor Szerbiát sem! Nos, ebben az esetben mivel indokolhatnánk, hogy az 500 milliós unió a mintegy 7 milliós Szerbiára hárítja 70­80 ezer ember ellátásának terhét és az ügyükről való érdemi döntés feladatát – emel be a menekültkérdésbe egy politikai­erkölcsi megfontolást Nagy Boldizsár.

Címkék: Riport, Fókusz, menekült-migráció-bevándorló

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!