Antoine Leiris tavaly vesztette el a feleségét a párizsi terrortámadásokban. A gyűlölet ellen érvelő posztjából megkapóan szép könyv született. Nem tudja még, mihez kezd, de a hírverésbe már belefáradt.

 
Antoine Leiris - Fotó: Dominique Faget, Getty Images Hungary

„Péntek este elloptátok egy kivételes lény életét, életem szerelméét, a fiam édesanyjáét, de csak azért sem gyűlöllek titeket” – így kezdődik Antoine Leiris világhírűvé vált Facebook-posztja. Felesége, Hélène a párizsi Bataclan klubban vesztette életét, mikor dzsihádista terroristák rájuk rontottak 2015. november 13-án. A megrendítő levélben a férfi arról ír, hogy a történtek ellenére sem fog félni vagy gyűlölködni, mert az a merénylők győzelmét jelentené. Helyette inkább a tizenhét hónapos kisfiával, Melvillel törődik, aki „csak azért is szabad és boldog lesz”.


Ködös aggyal írt

Antoine csak az ismerőseinek szánta a közösségi oldalon megjelentetett gondolatait, de szavai annyira megrendítőek voltak, hogy néhány napon belül világszerte több százezren osztották meg a levél eredeti és több nyelvre lefordított változatát. Így akaratán kívül a férfi a terrorfenyegetettségtől meg nem törő, büszke Franciaország hőse lett. Hiába próbált elzárkózni és gyászolni, ömleni kezdtek hozzá a levelek és e-mailek, adományok és csekkek. Utóbbiakat visszaküldte a feladóknak.

Az írást terápiaként folytatta, és hamarosan megszületett egy rövid memoár arról a hétről, mikor egyedül maradtak Melvillel.

„Akkoriban ködös volt az agyam, egyedül voltam, és majd szétvetett az, amit magam körül láttam. Az írás felszabadító volt számomra, egy apró lehetőség arra, hogy kilépjek a valóságból. Ám közben mindig az motoszkált a fejemben, hogy mi lesz a fiammal, és nem akartam elmenekülni a jelenből” – meséli a Vasárnapi Híreknek.

Könyvét tavasszal adta ki a francia Fayard Kiadó, majd az elmúlt fél évben több mint húsz nyelvre fordították le: nemrég jelent meg magyarul is a Libri gondozásában. Antoine visszaemlékezése gyönyörű. Ízlésesen és visszafogottan, de szívet tépő őszinteséggel tárja fel azt a fájdalmat, amelyet Hélène elvesztése jelent számára, és mutatja be annak a hatalmas feladatnak a súlyát, hogy egyedül maradt egy kisgyerekkel.


Szabad szellemmé nevelni

Egy év telt el a merénylet óta, de a megbocsátás hősének kikiáltott Antoine valójában hatalmas munka árán tudja csak elérni, hogy ne gyűlölködjön. „Örülnék, ha egy egyszeri döntésen múlna, hogy ne érezzek haragot. Állandóan háborog a lelkem. Csodás lenne azt mondani, hogy minden elmúlt egy csapásra, mikor begépeltem a híressé vált sorokat. De sajnos nincs így. Valójában mindennap megküzdök azért, hogy emlékeztessen magamat, a gyűlölet nem használ semmit” – vallja be. Lapunknak azt mondja, az egyetlen használható technikának azt tartja, hogy nyugtázza, a kellemetlen érzés megvan, de utána felteszi magának a kérdést: mi értelme lenne, ha engedne a haragnak? „Ilyenkor arra jutok, hogy semmi nem változtatna, de a fiamról nem lennék képes gondoskodni. Nincs már helye a szomorúságnak és a sírásnak az életemben. Ezért mindig arra jutok, jobb nem engedni az érzelmeknek” – mondja.

Ennél is nehezebb feladat lesz számára, hogyan érje majd el Melvilnél, hogy felnőttként ő se fogadjon bosszút: „Csak annyit tehetek, hogy szabad szellemnek nevelem, aki képes a kritikai gondolkodásra. Arra törekszem majd, hogy ne csak lexikai ismeretei legyenek, hanem hogy más történelmét és kultúráját meg tudja érteni és át tudja érezni. Így talán képes hírnév lesz, hogy az átlagos gondolkodás határait átlépve önálló véleményt alkothasson.”

A francia vagy az európai emberek számára azonban nem tud és nem is akar Antoine üzenni. Tudja, hogy a politika a gondolataival éppen ellentétes módon próbálja meglovagolni a gyűlöletet. De az ilyesmibe semmiképp nem akarja beleártani magát. „Én arra koncentrálok, hogy mi hajtja az embereket legbelül. Az ideológiákat meghagyom a politikusoknak” – nyilatkozza.


Belefáradt a nyilvánosságba

Ám a memoárral és kéttucatnyi fordításával a férfi fájdalmasan ellentmondásos helyzetbe került. Újra és újra megkeresik a világ minden pontjáról, hogy beszéljen a tragédiáról és arról, miért nem érez gyűlöletet a szélsőségesekkel szemben. Ha Antoine egy fiktív regény szerzője lenne, lubickolna a rá irányuló figyelemben, hiszen elsőkönyves szerzőnél ritka az ekkora siker. De itt a saját szomorúságáról van szó, még akkor is, ha megrendítően jól írta azt meg, és azért jár neki a honorárium. Így jogosan nyilatkozza – történetesen a Vasárnapi Híreknek –, hogy „valóban belefáradtam, hogy erről beszéljek. Megírtam, lefordították. Nekem többé nincs ezzel dolgom”.

Mégis van feladata, hiszen egy ilyen rendkívüli történet érdekli az embereket. A főnök kitalálja, a jó sajtómunkás húzza a száját, hogy ugyan mit kérdezzen tőle a jó ízlés határain belül. Aztán nem kérdés, kinek az akarata diadalmaskodik. A médium megkeresi a kiadót, az örül, hogy reklámozzák a könyvet. Szólnak Antoine-nak, aki húzza a száját, hogy nem akar már megint interjút adni. Aztán nem kérdés, kinek az akarata diadalmaskodik.

Így kerül Antoine a France2 tévécsatorna harsány esti tévéshow- jába, ahol minden bizonnyal két xanax hatása árán tudja csak elérni, hogy arcizma sem rándul, mikor a nagydumás műsorvezető a felesége haláról kérdezgeti, a női vendégek meg a könnyeiket törölgetik. Így megy el teázni a Guardian brit napilap riporterével, akinek annyira semmit nem mond az interjú alatt, hogy a cikkbe még az is bekerül, Antoine szépen beszél angolul és két cukrot tesz a forró italba, csak hogy teljen a lap. És így teszi meg azt kétszer is „valami magyar újság” munkatársával, hogy a megbeszélt időpontban elutasítja a hívást, és kikapcsolja a telefont. Mert Antoine-nak érthető módon elege van.

A sok kénytelen-kelletlen beszélgetés mellett most egy dokumentumfilmben is szerepel, melyet azokról forgatnak, „akik túlélték a párizsi terrortámadásokat.

A film arról szól, hogyan lehet ezekkel a sebekkel együtt élni, hogyan lehet mindezek után folytatni az életet”. Bár neki egyelőre ötlete sincs, hogyan folytassa. „Talán megpróbálok továbbra is írni. Munkát kell találnom. Időre van szükségem ahhoz, lássam, mihez kezdhetek. Most nem tudom” – mondja.

Kitalálja, ha majd egyszer békén hagyják, és nem a fájdalmából kell élnie. Bár annyi jólneveltség azért van benne, hogy ezt nem hangoztatja. Csak érezteti.

„Nem tudtam jobbat kitalálni, azt mondtam neki, hogy az élet megy tovább, mindennek
ellenére. Ha ragaszkodom a szokásainkhoz, azzal kirekesztem életünkből a
szörnyűt is meg a csodásat is. Annak az éjszakának a borzalmát meg a nyomában
járó együttérzést is. A sebeket is meg a kötést is, amit rá akartak tenni. Egyiknek sincs helye a mi
kis teljes életünkben.”

„Ahányszor csak benyitok a bölcsődébe, mindig azt hallom: »Kinek a mamája jött?« Melvil papája
jött. És mert a gyerekeink mind egyidősek, és mert tudják, milyen nehéz egy kisgyerekkel, és mert
tudják, milyen szálak fűznek egy anyát a gyerekéhez, bennem mindig a férfit látták, a papát, aki
sosem lesz mama. Aki egyedül egy gyerekkel sohasem lesz képes mindent megcsinálni. Mindenki
szuper papának képzel, de ők tudják, hogy csak egy szimpla papa vagyok.”

„Műanyag védőtasakban színét vesztett könnyű fehér tüllszoknya. Az idő megfakította.
Ez volt az első csókunk szoknyája. Fátyolok repkedtek körülötte. Mint
lepkék a hálóban. Táncosnő volt egy zenedobozban. Legyen ez a tüll. Hamarosan
a kő alatt, az irigy hullák közt lesz egy kis táncosnő, aki várja, hogy kinyissák a
dobozát. Mi meg Melvillel ott fönt halljuk, hogy szól a zene.”

(Antoine Leiris: Csak azért sem gyűlöllek titeket. Libri Kiadó, 2016. Ford. Vargyas Zoltán)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!