Egy késő őszi estén a munkából hazatérő szekszárdi szőlősgazda kifosztva találta a tanyáját. A kamrából eltűntek a sonkák, a pincéből a borok, a fészerből a gépek. Balogh László az első düh elmúltával nekifogott a tanyafigyelő hálózat megszervezéséhez. Ebből nőtt ki egy évtized alatt a Szőlő-Szem Mozgalom, amely ma már a bűnmegelőzés mellett szociális feladatokat is magára vállal.
Ülök a hullámvasúton, de nem sikítok. Nézem, ahogy a Szőlő-Szem logójával felmatricázott Vitara zajtalanul falja a kilométereket, hegynek föl, völgybe le. Vezetőnk, Balogh László tanyagazda élő GPS: utcanévtábla és házszám nélkül is kisujjában van a közel hatezer tanyából álló külterület minden zuga. Ismeri a hétvégi tanyásokat, a borászokat, és ismeri azt a nagyjából ezer embert is, akik télen-nyáron itt élnek, legnagyobb részük idős és/vagy beteg, rég kiestek a szociális háló tátongó lyukain, senkire sem számíthatnak, csak Lászlóra és a mögötte álló szervezetre.
Fehér foltok
A tanyafigyelő hálózatot annak idején megalapító Balogh László már nem él, a mi Lászlónk csak névrokon. Egy éve lépett szolgálatba a Szőlő-Szemnél, s ő az egyetlen, aki a munkájáért díjazást kap: huszonnégyezer forintot havonta. Munkaideje papíron napi négy óra, a gyakorlatban sokkal több. Nem számolgat, minden áldott nap kijön reggel, dél körül és kora este – mindig változó időpontban, hogy a tanyák körül ólálkodók ne figyelhessék ki.
– A nyugdíjazásomig buszt vezettem a városban. A nyugdíj után buszokkal jártam külföldre, voltam ételfutár, sőt biztonsági őr is. Három feleségtől négy gyermekem van és hat unokám, de egyedül élek. Hetvennégy éves vagyok, nem érzem magam annyinak, nem bírok otthon ülni. Az egész életemet 4-6-8 keréken töltöttem, s ha úgy telik el egy nap, hogy nem vezetek, hiányzik. Nekem a járőrködés nem munka, hanem szenvedély. Ezenkívül csak egy hobbim van, a magyar foci, kedvenc csapatom a Honvéd, minden meccsükön ott vagyok.
A szekszárdi tanyavilágban könnyen el lehet tévedni, eleinte nekem is voltak ezzel gondjaim, de hamar beletanultam. Élvezem, hogy sok régi baráttal, ismerőssel találkozom, akiket 10-20 éve nem láttam, mert én a városban éltem, ők meg kiköltöztek – meséli, majd hozzáteszi: mivel a Szőlő-Szem civil bűnmegelőző szervezet, neki nincs intézkedési jogköre. De a rendőrök szerint már a tanyagazdák puszta jelenléte elriaszthatja a bűnözőket. A számok is ezt mutatják: a kétezres évek elejétől kezdve évente 2-300 betörés, lopás volt a tanyavilágban, a bűnözési hullám 2008-ban tetőzött, ekkor alakult meg a tanyafigyelő mozgalom, s ma már csak évi 2-3 betörés van.
Sok völgyben, szurdokban a szomszédok ügyelnek egymásra, ha ismeretlent látnak, megkérdik, kit keres, mit keres, felírják az idegen autók rendszámát. De ha nincs tanyagazda, vagyis egy központi figura, aki motiválja a többieket, nem működik a rendszer. László az ilyen helyeken, a fehér foltokban járőrözik, és az ő dolga az is, hogy megtalálja azokat az embereket, akik önként vagy kényszerűségből kint rekedtek a rossz állapotú, komfort nélküli tanyákban, s bár hiányt szenvednek, nem kérnek segítséget.
Drága a város
Az egyik szurdokban égkék szemű, ősz asszony gubbaszt a gazos kertben, mellette hosszú lábú, szőke lány rajzolgat. Szamos Mihályné, Erzsike huszonhat évig a rendőrségen takarított, húsz évig más cégeknél.
– Mi neveltük a négy unokát a férjemmel, mert az anyjuk elhagyta őket. Mindent megadtunk nekik, amit csak tudtunk. De az egyik, a Krisztina szökött az iskolából, elcsavargott, ezért mindegyiket elvették tőlünk, a két kicsit is. Amikor megözvegyültem, összezuhantam, beleestem egy agyvérzésbe, a csalók elvitték a városi házamat. Ezt mind kibírtam valahogy, de a gyerekek elvesztése padlóra tett – sorolja a csapásokat.
Erzsike a telet egy szekszárdi albérletben tölti, drága a város, rámegy a nyugdíja. Amíg teheti, kint marad a tanyán, most épp a fiúunokát várja, aki robogóval szokta neki hordani a vizet. A hosszú lábú, szép lány ötéves volt, amikor nevelőszülőkhöz került. Mária most tizenöt éves, családellátónak tanul, ha végez, idősekkel és gyerekekkel is tud majd foglalkozni, kimehet Ausztriába vagy Németországba és sok pénzt kereshet, magyarázza. „Sűrűn jönnek az unokák, el se akarnak hagyni” – bizonygatja Erzsike. Pedig sejti, hogy nemsokára eggyel kevesebben látogatják.
– Mindennek örül, amit tőlünk kap – szólal meg László az autóban. – De őt nem a szegénység, inkább a magány bántja. Gyakran beugrok hozzá, váltunk néhány szót, olyankor megnyugszik a lelke.
A bozót mögött rejtőző présház valamikor szép lehetett, az ajtó és az ablakok míves zsanérjai máig őrzik a dicső múlt nyomait. A házat most félig elborítja a szemét. „Nem így néznénk ki, ha jobban lennék” – mentegetőzik Ferenc. (Igazi nevét nem árulja el, arcát sem fotózhatjuk.) Különös figura, választékosan fogalmaz, márkás pulcsija, rövidre nyírott, őszülő körszakálla városias. Járókerettel csoszog, jobb lábát négy hónapja amputálták térd fölött. „A harmincévnyi dohányzás tett be nekem. Vagy ilyen fából faragtak, mert a nagyapám nyolcvanéves koráig pöfékelt, és kutya baja se volt. Ha térd alatt csonkolnak, már járnék. Vagy ha hegymászólábat kaptam volna, mint Erőss Zsolt” – meditál hangosan.
Ferencék sokáig ingáztak Pécs és Szekszárd között. A présházat a felesége örökölte, akkor költöztek ide. A férfi napszámot vállalt, emellett művelte a szőlőt, konyhakertet csinált, a krumpli kivételével mindent megtermelt. A paprikát lelegelték az őzek, a csicsókát kitúrta a vaddisznó, a szőlőtőkék öregek, nem sok hasznot hajtanak, de Ferenc megszerette a gyönyörű tájat, a csöndet, a nyugalmat.
– Februárban lesz három éve, hogy meghalt az asszony. Gyorsan történt, decemberben került kórházba, a végén már maszk volt rajta, meg se ismert. Végig mellette voltam, fogtam a kezét. Az amputáció óta ketten élünk itt Gyurival, ő az asszony távoli rokona. Befogadtam, mert egymásra szorulunk, neki nem volt lakása, nekem nem volt segítségem. Kértem a rokkantnyugdíjat, negyvenszázalékos vagyok, papír már van, pénz még nincs. Gyuri nyugdíjából nem sokra megyünk, de nem kérek támogatást, szeretnék visszatérni a régi életemhez. Kint áll a kocsi, lejárt a műszakija. Azt mondták az orvosok, vezethetek műlábbal, ha újra levizsgázok. Sok múlik azon, mennyit gyakorolok, teszek-veszek, jövök-megyek, nem hagyom el magam.
Nem panaszkodik, nem lamentál, méltósággal viseli sorsát. De a végén csak kicsúszik a száján, hogy a fantomfájdalom pokoli. Iszonyúan sajog a lábfeje, ami nincs, éjszakákat nem alszik miatta, de nem szed gyógyszert, attól tart, függőséghez vezetne. Búcsúzóul bevallja Lászlónak: nagy szüksége lenne egy karos mankóra. Nem tud lejutni a városba, hogy intézkedjen, de még ha le tudna is, Pécsett van bejelentve, itt nem tartják nyilván, mintha nem is létezne. A karos mankó azért kellene, mert ő vezeti a háztartást, és ha a járókeretet markolja, nem tud hagymát vágni, rántást kavarni.
A munka fiatalít
A külterület határán fekvő takaros portát három macskával osztja meg Béda Sándorné. Hófehér falak, hímzett háziáldás a konyhában, gerendás famennyezet. Rózsika hetvenhat éves, hatvannak se látszik. Mindennap kibuszozik, utána gyalogol a hátizsákkal négy kilométert hegynek fölfelé, este pedig vissza. Világéletében ápolónőként dolgozott, először kórházban, három műszakban, később körzetben. Még nyugdíjasan is rengeteget ügyelt, csak aztán hozzá került az édesanyja, őt kellett gondozni.
– Ezt a házat én építettem. A gyerekek ellenezték, nagyon megküzdöttem érte. A városban lakom, tízemeletesben, és nem tudnék kiülni a padra traccsolni, ahogy a többi öregasszony. Kell nekem a hegyi levegő, kell egy hely, ahol elbújhatok. Van egy kis gyümölcsös a ház mögött, van száz tőke szőlőm is. Apránként fiatalítom, a régieket kivágom, ültetek helyette újat. Holnap is megyek a vásárba, veszek két tőke csemegét. Nem szabad abbahagyni a munkát, mert kiesik az ember a ritmusból, és akkor egykettőre megöregszik – osztja meg velünk a hosszú, boldog élet receptjét.
Térül-fordul, jóféle száraz vörösbort hoz a pincéből ajándékba. Majd pénztárcáját előkotorva háromezer forintot nyújt át Lászlónak, aki gondosan lekönyveli az összeget egy füzetbe. Ez az első év, hogy a Szőlő-Szem a Vitara benzinjére gyűjt, mert a pályázatok működési költséget nem fedeznek. Rózsika szívesen adakozik, szerinte kell a figyelőszolgálat, biztonságot ad. Jobb, ha nem őgyelegnek errefelé gyanús alakok, mint régen. A múlt héten kapta kézhez a szépen lefóliázott, vízálló táblát, amelyen ez áll: „Figyelem! A környéken járőrszolgálat működik!” Hamarosan kiteszi a házfalra, csak eddig még nem volt rá ideje.
Baloghné Gaál Zsófia, a Szőlő-Szem alelnöke frissen főzött kávéval vár minket a városi irodában. László leadja a drótot a karos mankóról, majd elviharzik – oda kell érnie a Honvéd paksi meccsére. „A régi falusi kultúra része volt, hogy az emberek nem hagyták magára a szomszédot. Ezt a tradíciót élesztette újjá a lelkes tanyásokból verbuválódott tanyafigyelő mozgalom” – idézi fel a kezdeteket Zsófi. – 2013-ban váltunk egyesületté, mert addigra több száz főre rúgott a taglétszám, és kellett egy hivatalos keret. A bűnmegelőzés mellé nagyon hamar felzárkózott a szociális tevékenység is, ami valójában önkormányzati feladat lenne, de a városban dolgozó szociális munkásoknak se ideje, se terepismerete, se kocsija nincs ahhoz, hogy kijárjanak a tanyákba. A tél az igazán húzós, ilyenkor szoktunk fát kifuvarozni, hogy tudjanak fűteni, ne fagyjanak meg. Sürgős esetben beteget hozunk be kezelésre, gyógyszert váltunk ki, illetve rendszeresen viszünk élelmiszert, ruhaneműt a rászorulóknak, és szeretetcsomagot húsvétra, karácsonyra. Ez tipikusan civil mozgalom, nem lehet fölülről, erőből csinálni. A civil szervezetek mostanság nemhogy pénzt, elismerést se kapnak, az emberek többsége nem is érti, miért dolgozunk fizetség nélkül másokért. Hát azért, mert Laci, aki a mozgalmat létrehozta, karizmatikus személyiség volt, belerántott minket a dologba, és már nem tudjuk abbahagyni.
Zsófi egyébként környezetvédelmi szakmérnök, s azt mondja, amikor kezd a fejére nőni a Szőlő-Szem, néha benne is felötlik, vajon a munkája és a két kisgyereke mellett miért áldoz időt és energiát erre is. De tudja a választ: azért, mert problémamegoldó típus, és akkor érzi jól magát, ha naponta ötven problémát megold.
FOTÓK: DRASKOVICS ÁDÁM
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
