Fehér Farkas

Harcolj! Harcolj! – kiáltja Fehér Farkas teli torokból. Teste megfeszül, akár íjának húrja egy pillanattal korábban. – Harcolj, harcolj a magyarokért! – A szavak úgy szakadnak ki mellkasából, mintha évszázadok óta repülni vágytak volna, hangjának ereje ősforrásból táplálkozik. Miközben nincs is ott. Aki már látta lövés közben Fehér Farkast, az tudja, tényleg nincs ott. Illetve mégis, mert testi valósága kézzel fogható, ám lelke a vesszővel száll: szemével követi emelkedő és hulló pályán, s csak célba érkezéskor tér vissza a jelenbe – magával hozva a múlt egy-egy darabját.

Így történhetett meg az is, hogy 2011-ben, Észak-Amerika sós sivatagában, az Utah állambeli Grand Salt Flasten vakító platóján Fehér Farkast fenékbe billentette egy öreg indián. „Ilyet én még nem láttam” – mondta Larry Hatfiled, aki maga is az íjak bajnoka. Náluk a billentés az elismerés jele, bár lába nem csupán azért lendült, merthogy Fehér Farkas szinte minden kategóriában túllőtt minden bajnokot, hanem mert olyat látott a nyolcvan nyarat is megélt férfi, kinek vérében őslakosok vére csörgedez, amit nem remélt, nem is várt egy keletről jött harcostól: Fehér Farkas, amikor lő, mintha tényleg egybeolvadna múlttal és jelennel. Átlényegül körülötte minden: tér és idő, hagyomány és emlékezet. Persze Fehér Farkas sem volt mindig farkas. Vagyis, nem lehet ezt így kijelenteni, hiszen idővel a legtöbb ember azzá válik, ami benne van. A farkas a harcos népek szent állata. Falkában jár, ám magánya is tiszteletet parancsol. Mónus József okleveles gépészmérnök esetében mindez úgy kezdődött, hogy 2006 tavaszán megnézett egy íjászversenyt Egerben – és látomása támadt. Pontosabban különös érzés fogta el. A legtöbben úgy hívják, déjà vu, amely többnyire a másodpercek milliomod része alatt elillan, s csupán bizonytalanság marad utána: vajon, egyszer, régen, tényleg átéltük-e már a pillanatot. Mónus Józsefnél viszont bizonyossá vált minden. Úgy tette félre addigi életét, ahogyan más a téli kabátot akasztja a szekrénybe, ha jő a tavasz, és úgy öltötte magára az ősmagyar íjászok ruháját (szarvasbőr kaftán; fegyver- és veretes öv, utóbbin a tűzcsiholót rejtő tarsoly; csizma), mintha világéletében abban járt volna. S lehet, már ekkor felébredt benne a farkas szelleme, nevét csak évek múlva, 2008-ban, egy mongóliai versenyen kapta a füves puszták népétől, s hozzá egy fehér farkas vállon átvethető, mestermunkával kikészített bőrét.

S hogy értsük is: Fehér Farkas nem csupán íjászeredményeivel vívta ki nevét, hanem mert tényleg az ősök életmódját éli. Jószerivel a nappal együtt ébred, íjakat készít, vesszőket farag, tízóraira eszik keveset, majd vissza a műhelybe; s naponta még ötszáz vesszőt elröpít, hiszen gyakorlás nélkül mit ér egy farkas élete. Éjfél előtt egy órával pedig elfogyaszt egy kilogramm kenyeret, hozzá kolbászt, szalonnát, hagymával, majd másnap újból indul a rutin. S hogy érezzük is, mit jelent harcosként élni: harci íjból eddig hatvannál is többet készített, mindegyiket más és más célra használja. Ugyanis nem minden íjból lehet igazi harci fegyver. A természetes íjakhoz szürkemarha-szarvak íveit illeszti, a fa ugyanis kevésbé bírja a nyomófeszültséget; a külső részét pedig szarvasok lábszárinából formázza, mert azoknak meg jó a húzása. Már aki ki tudja húzni az ideget. Aki már próbálta, az tudja, hogy a mai magyar ember messzire jutott az ősök erejétől. A honfoglaló magyarok közül ezer-tízezer számra tudták felajzani az íjat, mára – Fehér Farkason és Kassai Lajos lovas íjászon kívül – nincs olyan az országban, de a világon se, aki ilyen szinten képes bánni a magyarok íjával. Nem szégyen ez, csak életmód kérdése. Amíg a boltban fagyasztva is lehet vadhúst venni, és távcsöves fegyverrel is le lehet teríteni a prédát, addig csak kevesen mennek vadra hangtalanul surranó, óránként 300–420 kilométerrel repülő vesszőkkel. S ha csak egy kicsit belegondolunk az íj erejébe: nem csoda, hogy a nyugati világ egykor rettegett a magyarok nyilaitól, hiszen ha száz harcos egy perc alatt ezer vesszőt lőtt ki, akkor a harctéri élmény hasonlatos lehetett azokhoz a felhőkhöz, amelyek – elállva a napfény útját – árnyékot vetnek a földre.

De hinnék-e azt is, hogy nem minden vesszőből lesz vezérharcos. Tízezerből egy lesz olyan, ami négyszer-ötször repülhet a cél felé. Utána elfárad. Kirezgi magából az életet. De ezekért a vesszőkért érdemes tízezerszer is próbálkozni, nem csoda, ha nevet is kapnak az íjásztól. Ilyen Fehér Farkas „Tábornoka” is. Súlya mindössze 12 gramm, és két év vesszőgyártása után született meg, hogy aztán legyőzze társait. A hozzá hasonlatos repülési mutatókkal bíró vesszőkkel lehet megtenni az olyan, már-már csodához hasonlatos tetteket, hogy elengedve a kilövési pontról 653 méterre érnek földet. Ezt a világrekordot 2012. augusztus 24-én, a belső-mongóliai Ergun városában állította fel, és a 653-as szám ezért is került fel Fehér Farkas címerére, merthogy egy harcosnak címer is dukál. Alapja a Zrínyi-címer, merthogy Fehér Farkas felesége a horvát bán vérvonalát viszi tovább; színeiben a vörös az életet, a küzdelmet szimbolizálja, a fekete a halál elfogadását és tiszteletét hordozza magában. A szám idővel, ahogyan Fehér Farkas megdönti majd saját rekordját, változik a pajzson.

Elhivatottságát mutatja, hogy akárhová hívják bemutatóra, nem kér fellépési díjat. Ő ugyanis nem haknizik. Akkor is az íjászatnak él, ha szűkebb otthonában, Hajdúnánáson dolgozik, és akkor is, ha felkérésre bemutatókat tart. Persze ez is az út hatása, élete ösvénye, amit tíz éve tapos. A kezdetek kezdetén még őt is hajtotta a dicsőség élménye, de aztán meglátta az emberek szemében az irigységet.

Mert a farkas tudja, hogy amit mások tekintetében észrevesz, az valójában benne is ott lakozik. Így aztán megtanulta azt is, hogyan emelkedjen fölül hiúságain, s hogy csak akkor tud tisztelegni az ősök előtt, s csak akkor tudja hordozni a mában múltbéli zászlajukat, ha átadja magát, alázattal és odaadással a hagyománynak. Talán ezért is olyan sikeres. Bár a sikerek alighanem csak nekünk, kívülállóknak tűnnek sikereknek. Neki ez az élet. Ezért tudja átlőni a Vereckei-hágót, ezért talál el egy csülköt száz méterről a nagyvázsonyi torony tetejéből, miközben ezerötszázan állnak a csülök körül. Mert ő tényleg nem tud másként élni, csak, ahogyan mondja: „Látni a sólyom szemével, látni a szabadság szemével. Nincsenek határok számunkra. A vágyaink, a hitünk, az akaratunk a meghatározó, ami előhozza a múlt emlékképeit, Árpád seregét.”

 

Mónus József 1965-ben született Hajdúnánáson. Kínától Mongóliáig, Törökországtól Amerikáig a harcosok Fehér Farkasnak hívják. Tizenhétszeres világrekorder, sokszoros világbajnok, Európabajnok tradicionális távlövő íjász. Érett fejjel, 2006-ban kezdett íjászkodni, bár hite szerint ezer éve lő. Budapesten, 2010-ben egy 784 éve fennálló rekordot döntött meg: 508,74 méterre repítette a vesszőt – az addigi rekord 502,5 méter volt. A 2012-es Kurultájon 453 méteres távolságból hat lövéséből egy eltalálta a 140x140 centiméteres méretű céltáblát. Törökországban, 2012-ben a lovas íjász Kassai Lajostól kapott cédrus nyíltestekből készített nyílvesszővel nyerte meg a versenyt: 467 métert lőtt. Az USA-ban, 2014-ben három nap alatt hat világcsúcsot állított fel. Jelenleg két tanítványa van: a fia, Mónus László – aki négyszeres világrekorder, ötszörös Európa-bajnok – és az egri Prokaj Kiara – aki ma már világbajnok, háromszoros világrekorder, kétszeres Európa-bajnok. Ahogyan Fehér Farkas mondja: „Most már velük járom az utam, hogy a győztes jogán a dobogó legmagasabb fokán felemeljem a magyar zászlót.” Több tanítványt nem vállal, így őrzi az ősök tudását. Abban bízik, idővel tanítványai is továbbadják majd gyermekeiknek. Fehér Farkas Hajdú-Bihar Megye Príma-díjasa, a „Hajdúnánás Városáért” kitüntető díj birtokosa; a Magyarok Világszövetsége a Magyar Nemzetért Érdemérem ezüstfokozatával tüntette ki.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!