A faluszéli épület volt nyaraló, savanyító üzem, magtár, most ilyen, lehet örülni, keseregni. Sokszor „megénekelt” hely ez. A futballistapalánták, ha hónapokig ki se dugnák az orrukat, akkor is meglenne mindenük, de növésben vannak, némi pótlásért, édességért azért ki-kijárnak. Udvariasak még, találkozáskor előre köszönnek, ha csak ennyit érnek el velük, már ez is eredmény! A pályák most üresek, a fiúk az iskolapadokban ülnek. Nem zavarognánk, friss tudományra még szükségük lehet.

És akkor váratlanul a hangszóróból felsikít, Menyhárt Jenő, Európa Kiadó, sejt valamit, arra biztat, „kezdjük a végén, kezdjük a végén!”

Azért még nézelődünk. Az akadémia a fél focivilágot idehozta. Kíváncsiak voltak, valamire ráéreztünk vagy csak a mellünket döngetjük? És fejet hajtani eljöttek, tartoztak ennyivel a névadónak, Öcsi bácsi emlékének.

Büszkék rá? Nincs egyértelmű válasz, a világban semmi se csak fekete vagy fehér. Az akadémia százaknak ad munkát, sokat jön a Viktor is, őt itt így hívják, és vele jóban lenni jó. De amíg a világ a világ, úgy van ez, a faluban háromféle ember él: született felcsúti, a „gyütt­maradt”, aki húsz éve itt él, és a „gyüttment”, aki itt él, lehet, majd híres sportoló válik belőle, de felcsúti, még csak tiszteletbeli se, ahhoz különös tett kell, mint Endresz Györgynek, az első magyar óceánrepülőnek. A trianoni béke okán 1938-ban „Igazságot Magyar­or­szágért” gépével New Yorkból indult, s bár Ferihegyen fúvós zenekar, politikusok, nézők hada várta, műszere szerint kifogyott az üzemanyaga, ezért itt, a kukoricásban landolt. Felcsút híres lett, s hogy a filmhíradókban jobban mutasson, hol is a hely, ahol leszállt a konok magyar, ki is csinosították, „felkerült a térképekre”. Ma iskola őrzi a nevét, ha szóba kerül, kalapot emelve úgy összegeznek, ő már szinte idevalósi. Az akadémia meg? Lehet, az ideérkező delegációk kedvéért, a falu előbbre sorolt az útjavítási programban, a 811-es a „ma­­gyar átlagot” hozza: a csatornafedeleket itt se sikerült szintbe hozni, az egyik fent, másik lent, döcögős is, de legalább nem lépünk a gázra, többet látni.

Csendes, élhető hely ez, de azért Sepp Blatter, FIFA elnök arcát megnéztük volna, amikor értesült, 2009-ben Felcsút lett a legmódosabb magyar település. Az itt élők dafke nem pukkantottak pezsgőt, ez hülyeség, mondták. Azóta tényfeltárók kiderítették, egyetlen kétmilliárdnyi személyi adó befizetése dobta meg az egy főre jutó jövedelmet, és repítette Felcsútot az élre. Ki volt az? Nem tudni, mára visszatért a „világ rendje”, a legmódosabbak között öt fővárosi kerületet, valamint Telkit, Ürömöt, Csopakot, Paksot, Nagy­kovácsit találjuk. Felcsút nincs az első kétszázban, pedig majd mindenki dolgozik, aki nem, arról azt tartják, nem is akar. Most sincsenek sétálgatók, fordulunk balra, jobbra, míg végre egy embert, egy kertjében dolgozó asszonyt megpillantottunk. Hokedlin ül, és kapál.

– Felverte a gaz, de rossz a lábam, nem bírok állni. Kértem Imrét, szántsa fel, de elfelejthette – sorolja, arrébb huppan, de még int, beszélni és kapálni egyszerre nem megy. Domjanics Imrét két sarokkal arrébb pillantjuk meg, Hiltont és Pálmát, lovait legelteti.

– Nem lehet! Holnapra hívott! Diszpécser voltam a Ganz-MÁVAG-nál, komoly ember nemcsak ígérget. Tegnap este is szóltak, Imre, jöhetnél kertet szántani. Éjfélre ott voltam, mire a gazda megébredt, elkészültem. Hetvenhét múltam, a lovaim is öregek, de ha hívnak, sietünk. Mit kérek? Mit is kérhetnék? Szegénység van, mire elég a nyugdíj? Egy tál ételt, almát, diót, mákot, tojást, mikor, mit adnak, azt megköszönöm. Ital nekem nem kell, van saját borom, a vendégeknek tartogatom.

Asszonyom elhalt, a vendég nem jön, élünk egymás mellett, bezárkózva, elég a magunk baja, nem foglalkozunk mással.

Lehetett volna lelkesebb, mesélik, lokálpatrióta vállalkozóknak hála, szépül, csinosodik Felcsút. Így újult meg az iskolájuk, óvodájuk, községházuk, orvosi rendelőjük, most a templomon van a sor. A legönzetlenebb adakozó, ezt nem felejtik hozzátenni, önkéntes munkából soha ki nem maradna, az építési vállalkozó, földtulajdonos, akadémiavezető, a polgármester, Mészáros Lőrinc.

Nála kezdtünk volna a községházán. Mészáros elfoglalt ember, az egyik legjelentősebb munkaadó. Eredetileg mégse őt akarták a népek, hanem a független Varga Györgyöt. Hanem őt a testülete egy friss törvénynek hála „összeférhetetlennek” nyilvánította, állásából felfüg­gesztette. A gonoszkodó ellenzéki sajtó ezt rögtön elkeresztelte „Lex Vargának”, mintha direkt rászabták volna ezt a passzust, hogy „a Viktor barátja” legyen az új vezető. Elhiszi ezt valaki? Annyi volt, meglett a törvény, valaki észrevette, Varga tartozik, összeférhetetlen. Rossz, aki rosszra gondol. Varga újra indult, ezt nem tiltotta senki, ha kurucos hevülettel rá voksolnak, újra felfüg­geszt­hette volna a testület, de ezt megspórolták, Mészáros nyert, majd kétharmadot kapott.

– Újságírók? Honnan? Bejelentkeztek? Nem? Nem fog menni! – sajnálkozik Harangozóné, titkársági referens, azért telefonált, úgy mondta, kizárt a találkozás, a főnök egész nap tárgyal. De így jártunk az alpolgármesterrel is, perc ideje sincs.

Hosszas telefonálgatás után felszállt a füst, a jegyző, dr. Petrik László bár tárgyal, „kis türelem, rendelkezésükre áll”.

Vékony az ajtó, halljuk, bent tisztul a kép, csak a vendégeknek van még egy utolsó kérdésük. Tizenkétszer halljuk ezt, leülünk és felállunk, kitornázzuk magunkat, mire két óra múlva nyílik az ajtó, és a jegyző fogad. Becsületére váljék, velünk is végtelen nyugalommal viselkedik, igaz, a jogászi mellett négy diplomája is van, köztük gyógypedagógusi is. Állja a sarat, amire tud, felel. Gyüttment ő is, Tata­bányán él, de így könnyebben hozhat az itt élőknél népszerűtlen döntést. Mert hoz, segély csak a tényleg rászorulóknak jár. Évi háromszázmillióból gazdálkodnak, előre menekülnek ők is, ezért hozták létre öt községben a körjegyzőséget, hogy az önállóságukból később is maradjon. Tervekről szól, most kerül az utolsó pecsét az engedélyekre, már a tanulókat is felvették, a száz fociakadémista mellett még kétszázan szeptember 1-jétől, az új szakiskolában, szakközépiskolában, az idegenforgalom-vendéglátás mellett mezőgazdasági ismereteket és állattartást tanulnak. Nem lesz minden fiúból élvonalbeli focista. Új faluházra is pályáznak, mondja, ahol lehet majd könyvtárra, színházra, orvosi rendelőre, gyógyszertárra is, s nem sértődik meg a dőre kérdésen, miért van az, hogy akárhol pályáznak, nyernek. Azért, mert jók a pályázataik, válaszolja, és azonnal cáfolja a rémhírt, hogy az általános iskola alsósait ezen túl Alcsútdobozra kell vinni. Amióta a Mészáros úr polgármester, próbálják besározni, még azért is támadják, hogy a tiszteletdíját se veszi fel, civil szervezeteknek ajánlja. Sokat tesz a faluért, de politikus cserébe ne várjon hálát.

– Hogy viseli a támadásokat?

– Fájhat neki, de nem mutatja – feleli a körjegyző, hallgatnánk még őt, de nem enged, fogva tart a Menyhárt Jenő-i refrén, hogy „kezdjük a végén!” Hát legyen! Pedig éppen azt halljuk, a faluban vannak szerencsések, akiknek minden sikerül, s akadnak, akinek semmi. Ovex József közmunkással álmán merengünk, hogy azon imádkozik, hogy egyszer sok pénze, 100 ezer forintja legyen. A gyerek gimnazista, a neje a postán takarít, neki három éve van vissza a nyugdíjig, ennyi sose lesz, pedig kéne a házra. Hallgatnánk még, de látjuk, ismerős arcok rámolnak a polgármester kft.-jének a bejárata elé. Szabó Rebeka és Jávor Benedek képviselők, valamint LMP-s aktivisták egy „Orbán új földesura" táblával és a „vidéki gazdák ajándékával”, 19 zsák földdel érkeztek ide.

Jávorék azzal kezdik, „Orbánék a közpénzt arra használják, hogy saját hűbérúrrendszerüket erősítsék. A kis gömböc egyre falánkabb, semmi se elég neki.” Országos jelenség ez, ide azért jöttek, mert Mészáros testvérével és feleségével több mint 1250 hektár állami földre pályázott – és kapta meg bérbe. A helyi gazdáknak egyetlen mondatocska jutott, mint a kaparós sorsjegyen: nem nyert! Követelik a titoktartás eltörlését, a bérelhető földterület maximalizálását, az indoklási kötelezettség bevezetését. Akciónkat addig folytatják, míg a kormány nem áll a vesztes gazdák mellé, ígérik. Láttukra néhány autós biztatóan a hüvelykujját emeli, mások tüntetőleg félrefordulnak: a kétharmad nagyúr, nem enged!

– Kétfalunyira innen, húsz hektárra pályáztam. Tudom, nem sok az, de a mi gazdaságunk összes bajára elég lenne – nyújtja kezét egy váli gazdálkodó. Nevet nem mond, még nem adta fel, hátha! Sorolná a sérelmeit, de rendőrök érkeznek, ő pedig sietősen távozik.

Zavart leplező kis terpesz, újak a nadrágszíjba dugva, himbálózás: „emberek, van engedélyük tüntetni?” „Nem tüntetés, sajtótájékoztató!” „Ühüm.” Két lépés balra el, izgatott telefonálgatás: „azt mondják sajtótájékoztató. Politikusok is. Tévések is. Mi legyen?”

Nézzük egymást, igazi patthelyzet, a zsákok miatt a kapun kimenni, bejönni nem lehet, egy izgatott férfi jön, nem kértük, vigyék innen az ajándékot.

Nem visszük, hátha ezzel csökken a gazda földéhsége, így Jávorék.

Valamit határozottan tenni kéne. Elkerülte a figyelmünket a módosítás, a sajtótájékoztatón igazoltatás kezdődik. Mire kell, kérdezzük. Parancsba kaptuk, fel kell venni az adatokat. „Rabosítani nem akarnak?” „Ne vicceljen, nem tréfálni jöttünk.”

Befut a bicskei kapitány, Balázs Sándor is. Rövid érdeklődés, tanakodás, döntés, mivel „az akció személyi szabadságot nem korlátozott, forgalmat nem akadályozott, további intézkedésekre nincs szükség”. Vagy mégis, mi legyen a 19 zsáknyi, 250 kiló termőföld sorsa. Kompromisszum születik. Politikusok, sajtó jobbra el, a földet majd valaki elpakolja az útból. Mi lesz a sorsa? Kidobni nem lehet, az milyen példa lenne. Írják a bevallásukba, ajándék: 19 zsák föld. Ez itt a kérdés, és sok más is, kezdhetjük az elején, a végén, ha ugyan ez a vége.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!