Ideiglenes befogadó állomás – így indult 2013-ban a település kálváriája. Egyik napról a másikra Vámosszabadiban menekülttábor létesült anélkül, hogy a helyiek erről bármiféle tájékoztatást kaptak volna, vagy akár beleszólásuk lehetett volna abba, hogy a falu határától nem messze lévő ingatlant a Belügyminisztérium milyen céllal kívánja felhasználni.

Akkor óriási volt a felháborodás, civil kezdeményezésre a helyiek elkeseredetten tüntettek a menekülttábor megnyitása ellen. Az akkori polgármester, Réti Csaba még abban bízott, hogy az „ideiglenes” elnevezés takar valamit, vagyis hogy később az ingatlant az eredeti elképzelésekhez mérten idősek otthonaként vagy más, a helyiek érdekeit szolgáló módon hasznosíthatják majd. Ebből semmi sem lett, hiszen a menekülttábor ma is működik.

Akkor, 2013 végén mi is ellátogattunk a településre, hogy megnézzük, milyen félelmekkel készülnek a helyiek a menekültek fogadására. Sok volt a rémhír, féltek attól, hogy az idegenek megmérgezik a kutat, hogy megerőszakolják a nőket, hogy felfordulást okoznak majd. Mindez – már akkor is látszott – leginkább abból fakadt, hogy Vámosszabadi egyáltalán nem tudta, kik azok a menekültek, milyen utat járnak be, mire megérkeznek hozzánk, és valójában hogyan fognak köztük élni.

Most, hogy a menekültügy ilyen kiemelt jelentőségű, országos üggyé vált, és a kormány jól láthatóan igyekszik előnyt kovácsolni a maga keltette félelmekből, kíváncsiak voltunk arra, Vámosszabadiban hogyan változott a menekülttábor megítélése.

Eltelt másfél év. Réti Csaba nem polgármester már, a helyi választáson ugyanis az a civilekből álló, immár függetlenként politikai pályára lépő társulat lett a befutó, akik egykor a menekülttábor bezárását követelő csoport alapítói és legfőbb szervezői voltak, ez volt tehát a fő választási programpontjuk is. A helyzetük azonban semmivel sem egyszerűbb, mint elődjüké volt. Sőt talán még egy fokkal nehezebb is. Hiszen már civilként is a tábor megszüntetéséért küzdöttek, most pedig azzal szembesültek: az állomás nemhogy nem zár be, de még bővíteni is fogják. 300 fősre. A döntésben most sem vettek részt, Vámosszabadival ismét csak közölték: a hivatal döntött, hogy ők mit akarnak, az lényegtelen. Így aztán nem csoda, hogy a rémhírek is maradtak, a félelem sem csökkent.

„Minden egyes alkalommal, amikor tárgyalunk, megígérik, hogy azt a két, állami kezelésű utat, amely a faluban található és kátyúkkal van teli, megjavítják. Aztán sohasem történik semmi” – hozta fel példaként a település alpolgármestere, Buruzs István, mennyire kevéssé segítőkész az állam. A helyiek tehát úgy érzik, a terhet rájuk rakták, cserébe viszont vajmi keveset kapnak. Volt, aki egyenesen úgy fogalmazott: „Vámosszabadi büntetésben van”, csak azt nem értik, miért éppen ők.

Pedig akár meg is nyugodhattak volna a kedélyek, mert a másfél évvel ezelőtt hangoztatott félelmek alaptalannak bizonyultak, igazi atrocitás a helyiek és a menekültek között nem történt. Az akkori aggodalom mára mássá, kézzelfoghatóbb problémákká vált. A település alig egy évtizede indult fejlődésnek, amikor a Győrből kitelepülők felpezsdítették az életet. Modern kertváros kezdett épülni a bányató környékén, takaros portákkal, fiatal beköltözőkkel. Ennek most, hogy a település szélén menekülttábor van, úgy tűnik, vége, legalábbis Buruzs István szerint. Míg a szomszédos Győrújfalun jelenleg is több mint 40 építkezés zajlik, Vámosszabadiban pusztán kettő. A fejlődés megállt – mondja az alpolgármester, és ennek okát abban látják, a falunak nincs jó híre a menekültek miatt. Más kérdés persze, ki is keltette azt a rossz hírt…

Az elmúlt másfél évben mintegy 6000 menedékkérő fordult meg Vámosszabadiban – erős a fluktuáció, van, aki alig néhány napig marad. Így persze nehéz bármilyen kapcsolatot kialakítani a menekülttábor és a település lakói között, bár ez egyáltalán nem is cél, mondja az alpolgármester. Sőt, ők kifejezetten kérték a Bevándorlási és Állampolgársági Hivataltól (BÁH), hogy amennyire csak lehet, legyen az intézmény elszigetelve a lakosságtól.

Hogy mennyire találkozik így Vámosszabadi a menekültekkel? Vannak olyanok, akik bejárnak egy ideig a kocsmába, iszogatnak, beszélgetnek – egymással. Velük a helyiek nem állnak szóba. Vannak, akik eljárnak a templomba, misére. Velük sincs aktív kapcsolata senkinek. Ezenkívül ott van a busz, amivel Győrbe mennek az emberek – ez már komolyabb feszültségeket szülő probléma. A táborból csak elvétve indul a városba járat, így a menekültek sokszor azt a buszt használják, amit a helyiek is. Vagyis az amúgy is szűkös férőhelyeken kell osztoznia az ügyeit Győrben intéző menekültnek és a munkába igyekvő helyi lakosnak. Miközben – és ez több esetben is visszatérő eleme volt a helyiekkel folytatott beszélgetéseinknek – „megnézik a fiatal lányokat”, a kék szeműeket, szőkéket. Lenne erre megoldás, természetesen. Mondjuk mentesítő járatok beállításával. Van ugyan busz, ami a menekülttáborból indul, de az nem elég. És ez csak a feszültség egyik oka.

Kezdetben kapott a falu térfigyelő kamerákat és a rendőrségnek lett helyi kirendeltsége. Az viszont csaknem másfél évbe telt, hogy a buszmegálló mellé felszereljenek a türelmüket vesztett helyi lakosok (és nem a BÁH, hiába kérték erre többször is) egy táblát, ami az eltévedő menekülteket útba igazítja. Addig ugyanis a falubelieket kérdezgették vagy maguk próbáltak boldogulni – kevés sikerrel.

A spártai tömörséggel fogalmazott kiírás azonban csalóka. Mi is elindultunk kocsival a megadott irányba, egy kivilágítatlan, murvaköves, néhol bokáig érő tócsákkal gazdagon meghintett útra tévedtünk, amelyen nemhogy két kilométer múlva nem akadtunk rá a táborra, de kétszer akkora távolságra is csak egy férfit találtunk, aki megmutatta, merre keresgéljünk. Megdolgoztunk érte tehát, hogy megtaláljuk a sokat kárhoztatott menekülttábort. Amely előtt épp egy taxi állt meg (szerződésük van a hivatallal a menekültek szállításáról), belőle 5 afgán férfi szállt ki, akik azonnal be is masíroztak az állomásra. Őket egy fiatal férfi követte, kézen fogva vezette be kisfiát a kerítés mögé. Volt viszont, aki épp kifelé tartott, „egy kicsit sétálni”, két pakisztáni fiútól tudtuk meg, odabent most éppen óriási a zsúfoltság. A múlt héten több mint 270-en voltak a 216 fő befogadására alkalmas intézményben. Így viszont már érthető, miért van szükség a bővítésre.

De mit szólnak ehhez a helyiek? A többség óvatosan fogalmaz. „Ránk sütöttek már itt mindenféle gyűlölködő meg idegenellenes élyeget. Ez sokat árt a falunak, pedig mi nem gyűlölködünk, csak hisszük, hogy ez a tábor nem Vámosszabadiba való” – mondja egy férfi a kocsmában. Mondanak ott még mást is a helyiek, ki-ki a saját vérmérséklete szerint. Van, aki megengedőbb, hiszen eddig nem történt semmi „rossz”, és bízni kell abban, hogy nem is fog. Mások szerint az, hogy eddig nem történt semmi, nem jelenti azt, hogy nem is fog. Ezért óvatosak – ha kell, elmennek a gyermekeikért a buszmegállóba. Hogy eddig csak kisebb problémák adódtak (volt, akinek a gyümölcsfáit dézsmálták meg), az itt nem jelent semmit. Mert például ott van a kukoricásban talált menekült holtteste: egy helyi lakos vette észre, ám a rendőrség azóta sem mondta el, hogy pontosan mi történt a férfival, akinek „furcsa szögben állt a nyaka”. Egyébként ez a legjellemzőbb, ami itt történik: a hallgatás.

Van tehát feszültség bőven, olyan, amit könnyen lehetne csökkenteni: az utak rendbehozatalával, a menekülttáborba vezető út kitáblázásával, néhány buszjárattal, és sokkal, de sokkal több tájékoztatással. Fél- és tévinformációk sora él ugyanis az emberek fejében a menekültekről (a legjellemzőbb talán, hogy főként „négerekként” hivatkoznak rájuk, miközben a táborban leginkább afgán, szír és pakisztáni menekültek vannak). És ezeket a tévhiteket senki sincs, aki hivatalosan megcáfolná. Az emberek többsége még mindig hiszi, hogy a menekültek fertőző betegségeket terjeszthetnek. Pedig ezt a félreértést igazán könnyű lenne eloszlatni: aki ma Magyarországon bekerül a menekültügybe, az teljes körű egészségügyi szűrésen esik át. Sőt, ha nem tudja igazolni, hogy az Európai Unió területén szükséges védőoltásokkal rendelkezik, akkor be is oltják. Ilyen egyszerű ez. Csakhogy a szaktárca egyáltalán nem veszi a fáradságot, hogy ezeket a helyieket nagyon is aggasztó híreket cáfolja. Így születnek azok a történetek, amelyek továbbra is távolságtartásra ösztönzik az embereket.

Azok pedig, akik a valóságot elmesélhetnék (ha már a hivatalos szervek semmit sem mondanak), maguk a menekültek lennének. Csakhogy leginkább rájuk nem kíváncsi senki. Győrben a bevásárlóközpontban ültünk le egy afgán fiú mellé. Ide járnak ügyeik intézése közben a menekültek, leülnek, nézelődnek. Beszélgetni viszont legfeljebb egymással tudnak. A 22 éves Janan végignézte, ahogy az édesapját megölik. Ezután döntött úgy, hogy elhagyja Afganisztánt, édesanyjával együtt. Hónapokig tartott, mire megérkeztek Magyarországra. Őt itt regisztrálták. Ez azonban nem állította meg őket, Németországba mentek, ahol viszont elszakadtak egymástól. Janan hét hónapig kutatott édesanyja után, mire megtalálta Hollandiában. Ám amikor végre találkoztak, azonnal el is szakadtak egymástól újra, Janant ugyanis visszaküldték Magyarországra, mint itt regisztrált menedékkérőt. Most arra vár, hogy döntsenek a sorsáról. Mint mondja, egyedül az tartja benne a lelket, hogy újra láthassa az anyukáját. És miután elmesélte a történetét, megköszönte nekünk is, hogy elmondhatta. Mi voltunk ugyanis az elsők, akiket érdekelt, hogy ki ő és miért van Magyarországon. Már ennyi – az, hogy végighallgattunk – elég volt ahhoz, hogy egy kicsit megkönnyebbüljön. Azt viszont meglepődve hallgatta, hogy a helyiek néha félnek a menekültektől.

„Aki már mindent elvesztett, az csak nyugalmat akar” – mondta. De persze vannak feszültségek is, ezt nem tagadta ő sem – hiszen elég csak belegondolni, hogy ezek az emberek milyen körülmények közé kerülnek egy lelkileg és fizikailag is megterhelő utazás végén. Egy szobába kerülnek függetlenül attól, hogy milyen vallásúak vagy nemzetiségűek. Egymást sem ismerik. És nem tudják, mi lesz a további sorsuk. Így talán nem csoda, hogy időnként verekedés tör ki – mint ahogy történt az a héten is Vámosszabadiban, egy este, hazafelé a buszon. Csakhogy egymással, és nem a helyiekkel akaszkodtak össze – mégis, ez az eset is csak a menekültektől való félelmet, a róluk kialakított agresszív képet erősíti.

Ami valahogy újra meg újra előkerül – de miért is ne kerülne, hiszen semmit sem tudunk róluk. Így ha valaki kiáll, és menekültekkel riogatja a társadalmat, nincs nehéz dolga.

Az tény, hogy nagy a nyomás a magyar határokon. Bár a februárban tetőző koszovói menekülthullám már elcsitult, a napokban is rengeteg afgán, szír, pakisztáni lépi át illegálisan a határt – mondta Kováts András, a Menedék Migránsokat Segítő Egyesület igazgatója. Annyiban változott a tendencia, hogy mivel nem akarnak nálunk megrekedni – márpedig ha menekültstátust kérnek, itt regisztrálják, és ide is küldik vissza, ha valahol nyugaton elkapják őket –, sokan nem ezt a megoldást választják, ezért idegenrendészeti őrizetbe kerülnek. A magyar fogdák pedig megteltek, és a menekültügy is képtelen feldolgozni a kérelmeket. Épp ezért volt érthetetlen, miért ígérte a miniszterelnök, hogy a debreceni állomást megszüntetik – hiszen így is lassan kezelhetetlenné válik a helyzet.

„Szakmai egyeztetés, stratégia nincs, a tényeket a BÁH nem szívesen közli, inkább hallgatnak, mintha kivárnák, hogy mit mond a kormány. Ettől igazán aggasztó a helyzet. Ráadásul arra semmilyen garancia nincs, hogy csökken a menedékkérők száma. Sőt, ha a Dublini rendelet értelmében az uniós országok oda küldik majd vissza a menekülteket, ahol regisztrálták őket, Magyarország a jövőben még nagyobb bajban lehet. Ettől függetlenül továbbra is tranzitország vagyunk, ám ha jön majd a kényszer-visszatoloncolás, az amúgy is zsúfolt állomások végképp betelnek. De ezt sem lehet előre látni, sok függ attól, hogy más országok hogyan kezelik majd a menekültügyet” – mondta Kováts András.

Valójában tehát ugyanaz a helyzet országos szinten is, mint amit Vámosszabadiban láttunk. Senki sem akarja, hogy a menekültek a közelében legyenek. Eltüntetni őket viszont nem lehet. Cserébe politikai ügyet lehet kreálni abból, hogy őket teszik felelőssé bizonyos problémákért – akár olyan ügyet is, amellyel választást lehet nyerni. Még akkor is, ha az ígéretek („Ne legyen tábor!”, „Ne legyenek menekültek!”) teljesíthetetlenek.

„Azt akarjuk, ne jöjjenek többen. Akik itt vannak, menjenek haza!” – üzente Debrecenből a miniszterelnök a menekülteknek, vagy inkább saját, megnyerni kívánt szavazóinak. Csakhogy mindaz, amit Orbán Viktor mond, lehetetlen. Nem küldhetünk mindenkit vissza, és nem zárhatjuk le a határainkat sem. Így viszont nem marad más, mint a tények elhallgatása, a politikai célokkal történő félelemkeltés és bűnbakkeresés, s az üres ígéretek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!