'Mindenki megengedheti magának. Csak a többség fél tőle' - Interjú Török-Illyés Orsolya színésznővel

– Milyen érzés a gyerekeit a filmvásznon látni?

– Természetesek és jók voltak a filmben, minden alkalommal elolvadok tőlük, ha újranézem, pedig más esetben nagyon ritkán vagyok képes végignézni a filmeket, amikben játszom. Tizenhárom évesen adtam az első interjúmat egy versmondóverseny kapcsán: azt mondtam, hogy elsősorban családot és gyereket szeretnék, nem akarok mindenáron színész lenni. Azt éreztem, hogy ez a kettő nem összeegyeztethető. Erre tessék…

– Mennyit hezitált, mire rábólintott férje ötletére, hogy a lakásukban játszódjon a film?

– Sokáig kerestünk megfelelő lakást, de nem találtunk jobbat, pénz meg nem volt rá. Nem döntöttük el előre, hogy minden értelemben ennyire „családi körű” lesz a forgatás, lassan, organikusan alakult így, de nem bántuk meg, minden nehézség ellenére nagyon jót tett a filmnek. Annyira bensőséges és intim, amilyen nem tudna lenni, ha máshogy, máshol forgattuk volna. Az egyértelmű volt, hogy Lujza benne lesz, már több filmünkben is játszott. Zsigát megkérdeztük, volt hozzá kedve, és így volt a legegyszerűbb és legéletszerűbb. Amikor vége volt a 14 napos forgatásnak, azt kérdezte egyik reggel kétségbeesve: hol vannak a többiek?

– A kéthetes nonstop együttlét alatt hányszor szakadt el a cérna?

– Olyanok voltunk, mint egy kibővített, húsztagú család. Szabolcs egyetemi tanítványai voltak az operatőrök, a barátaink a színészek és a stábtagok. Persze óriási volt a kupi, a fürdőszobát alig lehetett megközelíteni, nem volt egy négyzetméternyi üres, csendes rész sem. És miközben forgattam, segítettem Szabolcsnak, ha ő éppen kamera előtt volt. És szendvicseket kentem, kávét főztem, altattam a gyereket. Ugyanakkor végig nagyon jól éreztük magunkat. A bajtársiasság amúgy is megvolt köztünk, de hogy ezt meg tudtuk csinálni, újabb erőt és hitet kaptunk egymástól. Azt gondoltam közben, hogy ha ezek után elmegyek majd egy olyan forgatásra, ahol lesz egy lakókocsi, ahol mondjuk pihenni tudok, akkor azt nagyon nagyra fogom értékelni.

– Zsiga mennyire értette, hogy annak ellenére, hogy otthon van az egész család, ez mégis csak egy munka?

– Tavaly télen el kellett mennem egy hónapra „rendesen” dolgozni, eladó voltam egy natúr kozmetikumokat áruló boltban. Egyszer bevittem magammal Zsigát, aki teljes áhítattal, megilletődötten ült ott, és azt mondogatta, ez édesanyám munkahelye, dolgozik, főnöke van, szóval akkor nagyot nőttem a szemében. Neki a forgatás inkább buli, nem vesz minket komolyan, amikor azt mondjuk, hogy dolgozunk. Lujza már profi, nagyon nyugodt, nincs benne gátlás vagy drukk a kamera előtt. Maximalista, tudja, mit akar megcsinálni a jelenetben. Annyi tapasztalata és tudása van a filmszínészi játékról, amennyi sok főiskolát végzett színésznek sincs. Persze csak addig csinálja majd, amíg jó neki és élvezi.

– Együtt ment az egész család a Karlovy Vary-beli filmfesztiválra. Hogy tetszett a gyerekeknek a film, illetve a puccos környezet, a vörös szőnyeges bevonulás?

– Már látták többször is a filmet, Lujza a film alapjául szolgáló előadást is. Most már Zsiga is el tud vonatkoztatni attól, hogy mi vagyunk a vásznon, de nagyon empatikus és átéli a történetet. Jó, hogy ott vagyok olyankor mellette és meg tudjuk beszélni. Pontosan tudom, mit érez: az én szüleim is színészek voltak, meghatározó pillanatokként éltem meg azt, amikor láttam őket a színpadon. Amikor nekik fájt valami, az nekem ugyanolyan rossz volt.

– Nem tart attól, hogy a fejükbe száll a dicsőség?

– Nem, mert mi sem szállunk el. Az a minta, hozzáállás és gondolkodásmód számít, amit rajtunk látnak. Ültünk a limuzinban és mielőtt kiszálltunk volna, még azon nevettünk, hogyan páváskodnak a vörös szőnyegen az előttünk érkező kollégáink. Nekem egyébként végig egy szó járt a fejemben: mustrálnak. Tudtam, hogy azt nézik, milyen a ruhám, milyen a hajam, ami azért zavar, mert nem érzem, hogy a munkám része lenne. Annyit foglalkozunk csak ezekkel a külsőségekkel, amennyit érnek, és csak annyit engedünk be belőlük, amennyit muszáj. Lujza több ilyen eseményen volt már velünk. Egyszer Szarajevóban azt mondta, nem akar ott vonulni, mondtam, nézd, Zsiga itt van a karomban, együtt felmegyünk, nem nagy dolog. Aztán annyira megtetszett neki, hogy közölte a lépcső tetején: menjünk még egy kört.

– Az Ernelláék Farkaséknál színdarab volt eredetileg, a Maladype Társulattal játszották tavaly május óta. Miben lett más a film?

– Színházban, kis térben játsszuk, ahol nincs különösebb világítás sem, mi irányítjuk a nézők figyelmét. A filmben viszont azt látja a néző, amit a rendező meghatároz. Ami nagyon érdekes tapasztalat volt: a darabot egyszerre 45 ember láthatja Budapesten, a filmet egy vetítésen 1200 néző Karlovy Varyban, de mégis ugyanakkor nevettek vagy éppen szipogtak, ugyanúgy hatott rájuk. És ez óriási dolog. Olyan témákat érint, amik sok mindenkit foglalkoztatnak: gyerekkel, testvérekkel való viszony, emberi kapcsolatok, menjünk külföldre vagy maradjunk. A mélyére megyünk, hogy a néző szembesítse magát ezekkel a kérdésekkel, hogy tisztábban, őszintébben lásson a saját ügyeiben. És nem mellékesen ezzel mi is többet tudunk meg magunkról és egymásról. Szeptembertől újra játszani fogjuk a darabot, és az lesz majd érdekes, amikor egyszerre lesz látható a film és az előadás.

– Milyen hozadéka lehet szakmai szempontból a két Karlovy Vary-díjnak?

– Kiszámíthatatlan. Az eddigiek alapján azt gondolom, nem lesz feltétlenül könnyebb a következő filmet összehozni. Mi mindenesetre ugyanúgy megpróbáljuk végezni a dolgunkat, maximálisan kihasználni a lehetőségeket. Egyébként nem vagyok nagyravágyó, ha hagynak dolgozni, ha megcsinálhatom, amit szeretnék, már boldog vagyok.

– Eszükbe sem jutott a Magyar Nemzeti Filmalaphoz pályázni támogatásért?

– Amíg nem szükséges, addig nem szeretnénk ebben a hosszú, többéves pályáztatási rendszerben részt venni. Nem akarjuk azt, hogy évekig kínlódjunk egy anyaggal, mire összejön a pénz és zöld utat kap a forgatókönyv. Inkább kevesebb pénz legyen rá, de szeretnénk munka közben is jól érezni magunkat.

– Irigylésre méltó ez a szabadság…

– Pedig mindenki megengedheti magának. Csak a többség fél tőle. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan lubickolunk a szabadság felemelő érzésében. Csomó félelem, depresszió, szakmai és anyagi kétely, állandó bizonytalanság is társul ehhez, nincs garancia semmire. Többek között azért is kezdtük el ezt a filmet, mert ki akartuk húzni magunkat a mocsárból. Szabolcs, amikor kellett, kőművesként dolgozott, én boltban eladóként. A szabadság annyi, hogy nem félsz élni.

– Milyen filmtervük van most?

– A héten fejeztem be Jeles András Rossz árnyék című filmjének forgatását, amelyben a főszereplő orvos édesanyát játszom. Szívesen maradtam volna még abban az alkotói közösségben. Végig az volt az érzésem, hogy igazi mozi készül. Szabolccsal egy ideje anyukám történetén is dolgozunk, aki híres színésznő volt Erdélyben. A lehallgatási dossziéja 3000 oldalas anyag: 20 évig lehallgatták a lakást, ennek egy időszakát dolgoznánk fel. Már lefordítottam a román szöveg nagy részét, ebből írjuk a forgatókönyvet. Remélem, a közeljövőben megvalósul a film, mert anyukám, akit én játszanék, 34-35 éves volt akkoriban.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!