Félnek a gyerekektől - Gyurkó Szilvia a gyermekjogokkal kapcsolatos cinizmusról

– Jogász létére Rám is gondoljatok címmel könyvet írt arról, hogy a válást, különösen a gyerekekre való tekintettel nem szabad, sőt egyenesen káros pusztán jogi ügyként kezelni. Hogyan érdemes?

– Nagyon fontos jellemzője a könyvnek, hogy egy jogász beszél arról, mennyire alkalmatlan eszköz a jog arra, hogy egy olyan emberi problémát, válságot, amit a válás jelent, megoldjon. Sokan gondolják azt, hogy a bontóper lerendezi helyettük ezt a magánéleti válságot, és így „megússzák majd”, hogy foglalkozniuk kelljen például olyan kérdésekkel: kinek milyen része volt a házasság tönkremenetelében. Aztán kiderül, hogy hiába van jogilag lezárva ez a történet, azért, mert nem gyászoltam el, nem engedtem el, nem tud véget érni. Ha az ember nem akarja a rossz házasságát konzerválni, akkor más utakon is érdemes végigmenni, amelyek alapja, hogy megismerjük önmagunkat, megértsük a döntéseinket. Az új polgári törvénykönyv jó irányba próbálja elvinni a dolgokat, de olyan helyzetet vesz alapul, ami nem a magyar realitás. Abból indul ki, hogy az emberek mire a bíróságra kerülnek, elvégezték a munka dandárját, megegyeztek egymással, hogy felnőtt módon tudják rendezni a konfliktusaikat és hogy a gyerek szükségletei mentén hozzák meg a döntéseiket. Ez most a legkevesebbekre jellemző hozzáállás. Ezért a válási folyamathoz nagyon sokfajta segítséget kellene hozzárendelni mediációban, ügyvédképzésben, bírói tréningben, családsegítésben, gyerekvédelemben. Mindenkinek elérhető és természetes kellene legyen, hogy nem egyedül vagy csak egy ügyvéd részvételével próbálja meg lezárni a házasságát és elkezdeni egy új életet. Fontos lenne, hogy azoknak a szakembereknek, akik kapcsolatba kerülnek a szülőkkel, azoknak legyen szemük arra, hogy észrevegyék, ha nem a valódi történetről megy a vita. Amikor az 5 üveg sárgabaracklekvárról vitatkoznak a felek, abban könnyű meglátni, hogy ez arról szól, hogy a másiknak keresztbe akarunk tenni. De amikor a gyereken vitatkoznak, sokkal nehezebb észrevenni. A jó szakember felismeri azt, hogyha egy ilyen elfajuló ügyben továbbra is a jogszabályok szerint haladva hozok még egy határozatot, kiszabok még egy bírságot, elrendelek még egy eljárást, kirendelek még egy szakértőt, azzal csak a játszmákat táplálom tovább és nem szolgálom a gyerek érdekét, sem a felnőttekét. Ehhez azonban megfelelő képzési rendszerre lenne szükség, érzékenyítésre, és hatalmas segítő hálózatra.

– Hogyan tekint a társadalom a válásra?

– A gyerekek számára ez komoly trauma, és szégyen is – mikro- és makroszinten is. Pont azért, mert ez még mindig tabu. Magyarországon mind a mai napig nem tudjuk, hogy igazából mit jelent. Persze ismerjük ennek a jogi részét, de azt az érzelmi csomagot, amit a válás jelent, nagyon ritkán szálazzuk szét, és túl- vagy alulreagáljuk a történetet.

– Van a könyvnek egy radikálisnak ható véleménye arról, hogy a bántalmazó szülőnek is meg kell adni a lehetőséget a kapcsolattartásra. Jobban mondva a gyereknek – mert szüksége lehet rá. Meglepő gondolat éppen öntől, aki áldozatvédelemmel foglalkozik.

– Nem a szülőtől kell védeni a gyereket, hanem az erőszaktól. Az elmúlt 12 évem összes tapasztalata ezt támasztotta alá, különösen az a munka, amit az Eszter Alapítványban végeztünk szexuális abúzus áldozataival. A legtöbbször persze azért harcoltunk, hogy ne lehessen felügyelet nélküli kapcsolattartás azzal a szülővel, akivel szemben büntetőeljárás folyik a gyerek szexuális zaklatása miatt. De olyan ügy is volt, ahol azért kellett küzdeni, hogy – természetesen biztonságos körülmények között – találkozhasson a szülő a gyerekkel, mert sokkal rosszabb az, ha a gyerek hermetikusan el van zárva az egyik szülőtől, még akkor is, ha az olyat tett, ami megengedhetetlen. Persze ilyenkor nagyon gondosan végig kellett venni a felügyelet, a biztonság kérdését és a gyerek érdekének más dimenzióit. Nem lehet általánosságban kimondani, hogy mit kell ilyenkor tenni – az egyedi ügy egyedi jellemzőit kell mérlegelni. Az egyik legfontosabb gyerekjogi alapelv, ami az ENSZ gyermekjogi egyezményében is benne van, hogy a gyereknek joga van a különélő szülővel való kapcsolattartásra. Volt, hogy az előzetes letartóztatásban lévő szülővel akart találkozni a gyerek, a gyámhatóság viszont azt mondta, nem mehet be hozzá, aztán amikor mégis megengedték, akkor utána a gyerek sokkal jobban lett. És végül is mi azért dolgozunk, hogy a gyerek jól legyen. A gyereknek és a szülőnek is meg kell adni a lehetőséget, hogy a rossz élmények, minták felülíródjanak, hogy megtapasztalják az erőszak nélküli kommunikációt.

– Mennyiben változott az elmúlt évtizedekben a gyermekkor kitüntetettsége, a gyerekek adottságainak a figyelembevétele – akár váláskor?

– Rengeteget változott, de nem biztos, hogy jó és valós irányba. Sokszor azt látni, hogy jön a szülő, hivatkozik a gyerekjogokra, de azt sem tudja, hogy miről beszél vagy a másik szülő ellenében akarja használni őket. Váláskor automatikusan valamelyik szülő magához rántja a gyereket és innen ő képviseli a jogait, az eljárásokban sokszor úgy használják a gyermekjogot, mint adu ászt. Nincs olyan apparátus, amely a gyerekeknek lehetőséget teremtene, hogy magukat képviselhessék. Ők pedig maguktól alapvetően nagyon rossz érdekérvényesítők.

– Hiszen nincs erre nézve semmiféle „tréning”. Mennyire van beleépítve a magyar oktatási rendszerbe a gyermekjogok védelme és ismerete?

– Ez egy végtelenül cinikus rendszer. 2015-ben, az Európai Unió tagországában, amelyben oktatási reformok zajlanak, tragikus azt látni, hogy az új közoktatási törvény teljesen ignorálja a gyermekjogokat, a Nemzeti Alaptantervben nem is találkozni a kifejezéssel. Úgy félnek attól, hogy a gyerekeknek megtanítsák a saját jogaikat, mint a tűztől. Mintha félnének, hogy netán a tudatukra ébrednek. Helyette azt sulykolják, hogy először kötelezettségek vannak, és csak aztán beszélhetünk bármiféle jogról. Emellett pedig jelen van az az attitűd, hogy már így is annyit tudnak a gyerekek a jogaikról, hogy alig tudjuk őket kordában tartani, a szüleikről nem is beszélve. A tanárok sokszor olyasmit feltételeznek, hogy a kifejezés azt takarja, hogy a gyerek bármit megtehet. Ezért leginkább ők vannak megdöbbenve azokon az előadásokon, beszélgetéseken, amelyeket a nyitottabb iskolákban tartunk a témában. Ráébrednek arra, hogy a gyermekjogok milyen messzire nyúlnak, mi mindent rejtenek. Például megteremthetik az erőszakmentes együttlétet, mert ha egy gyerek megtanulja azt, hogy jogom van erőszakmentesen felnőni, akkor tudja azt is, hogy a másik gyereknek is joga van ugyanehhez. Hiszen az én jogaim odáig tartanak, ahol a másik gyerek jogai kezdődnek. A jogok mentén való kommunikáció nem beszűkíti a mozgásterünket, hanem épp hogy csomó lehetőséget megnyit. Az fog tudni felelős gyerekként vagy diákként, később pedig felelős felnőttként viselkedni, akinek élménye van arról, hogy milyen az, amikor egy joga érvényesült, hogy milyen az, amikor egy másikkal való kapcsolatban együtt megélik egymás jogainak vagy a közös jogaiknak az érvényesülését.

– Azt mondhatja a tanár, hogy az ő jogait (méltóságát) is naponta tiporják sárba.

– A gyermekjogok olyan közös nevezőt hozhatnak létre a pedagógusok és a gyerekek között, amire építkezni lehetne. Érthető a tanárok frusztráltsága, hiszen évről évre újra van gombolva a rendszer, rémisztően kiszolgáltatott helyzetben vannak, és igen, nap nap után azt élik meg, hogy az ő jogaikat lábbal tiporják. Ebből a helyzetből tényleg nehéz kilépni, és azt mondani: lehet, hogy velem naponta feltörlik a padlót, de én a gyereknek biztosítani fogom minden jogát. Ehhez tényleg kell egyfajta elemelkedettség. Azt kell a tanároknak is megérteniük, hogy ha a gyerekjogokat nem használjuk a szó jó értelmében, rengeteg lehetőségtől esünk el. Sokkal kooperatívabbak azok a gyerekek, akik ezt megtapasztalják, sokkal jobban működik az az iskolaközösség, ami gyerekjogi megközelítésből tud működni. Sokkal érzékenyebbek azok a gyerekek, sokkal nyitottabbak, képesek a saját helyzetükből kilépni és meglátni egy afrikai, ázsiai vagy Budapestről egy borsodi gyerek eltérő helyzetét. Hihetetlen empátiát tud felébreszteni. Ennek a lehetőségnek a kiaknázatlansága mutatja azt, hogy miként tekint az oktatási rendszer a felnövő generációkra, hogy csinovnyikokat akarnak nevelni, akiknek semmi más dolguk nincs, mint hogy visszamondják a szabályokat, tartsák a kereteket és ne legyenek öntudatosak. Végletesen rettegnek attól, hogy felnő egy olyan generáció, amelyik képes kiállni saját magáért és másokért.

– Miért akarnának empátiát taníttatni a diákoknak, miközben a döntéshozók szenvtelenül nézik, hogy háború elől menekülő gyerekek százai éheznek és alszanak a földön Magyarország területén. Arról nem is beszélve, hogy a legkiszolgáltatottabb gyerekek, a kísérő nélkül érkező kiskorúak milyen körülmények között találhatják magukat. Most már a köztévé sem mutathatja őket, nehogy véletlenül részvétet keltsenek a menekültekkel szemben.

– Két évvel ezelőtt a Terre des hommes, úton lévő gyerekekkel foglalkozó nemzetközi szervezettel közösen csináltunk itthon egy kutatást arról, hogy a magyar gyermekvédelmi rendszer hogyan kezeli ezt a kérdést. Maguk a szakemberek is kimondták, a jelenség annyira marginális, hogy a rendszer nem képes rá reagálni. Így például nincs lehetőség arra, hogy a gyerekek a saját anyanyelvükön megszólaljanak. A helyzet azóta, mint tudjuk, katasztrofálissá vált, de a hozzáállás nem változott. 2013-ban 400 kísérő nélküli kiskorú érkezett hozzánk, tavaly ezer, idén augusztusig hatezer. Arra hivatkozva, hogy Magyarország tranzitország, és ezek a gyerekek öt perc múlva máshol lesznek, mégsem bővítették a rendszert. Így fordulhat elő, hogy míg én, ha megengedem a gyerekemnek, hogy kisétáljon az ajtón a vakvilágba, akkor ellenem büntetőeljárás indul, ha gyermekvédelmi szakemberként nagyjából ugyanezt teszem, tehát szemet hunyok afelett, hogy egy 13 éves gyerek kisétál az ajtón és továbbmegy az ismeretlenbe, akkor az rendben van. Ez hihetetlen cinizmus. A vonatkozó nemzetközi jogszabályok értelmében azt a gyereket, szülessen bárhol, beszéljen bármilyen nyelven, aki Magyarország területén tartózkodik, ugyanazok a jogok illetik meg, mint a magyar állampolgárságú gyerekeket. Felmerülhet a kérdés, elkezdődik a szeptember, hogy fognak ezek a gyerekek iskolába járni?

– Milyen következményekkel járhat, amit teszünk, illetve nem teszünk velük, a legkiszolgáltatottabbakkal?

– Mindnyájan tudjuk, hogy ezek a gyerekek súlyos traumákon mentek keresztül, komoly gyerekjog, hogy az áldozattá vált gyerekeknek minden segítséget meg kell adni a trauma feldolgozásához. Ezeknek a gyerekeknek a jelentős része szexuális erőszak áldozata, tragikus élmények érték őket a háború, a menekülés közben. Felbecsülhetetlenül fontos lenne beavatkozni, hogy a szenvedéseik véget érjenek, vigyázni rájuk, rehabilitálni őket, amint lehetőség nyílik rá, visszatartani őket attól, hogy amint kifújták magukat, továbbinduljanak az ismeretlenbe, egy távoli németországi nagybácsit keresve. Ezzel szemben gyakorlatilag elvárás velük szemben, hogy holnap eltűnjenek, mert akkor nem terhelik túl a rendszert. És el is tűnnek. Ezek a gyerekek nem számítanak, nem tekintjük őket ugyanúgy gyereknek, mint a sajátjainkat. Ez borzasztóan rövidlátó felfogás is, mert az a gyerek, aki nem kap a traumájában segítséget, sokkal hamarabb radikalizálódik, sokkal hamarabb sodródik veszélyes helyzetekbe: a szexuális erőszakból a prostitúció felé, a háborús élményekből a terrorizmus felé. Közvetlen kapcsolat van aközött, ahogy ezekkel a gyerekekkel most bánunk és akik lesznek belőlük. Amit most teszünk ezekkel az emberekkel, az mind-mind visszahullik ránk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!