Mióta az eszét tudja, dolgoznia kellett, pedig tanulni szeretett volna. Tizenévesen saját üzlete volt és Dosztojevszkijt olvasott, majd útnak indult Iránból Európába, hogy többé ne lehessen szabad préda. Amin Magyarországon otthonra és családra lelt, történetét azért meséli el újra és újra egy előadás résztvevőinek, hogy esélyt kérjen sorstársainak is.
Te vajon hogyan viselkednél, ha menekülnöd kellene? Mit tennél meg, hogy túléld az utat, hogy biztonságos helyre juss? Mennyire lenne fontos, hogy mindeközben ember maradj? – Amin, az afgán menekült fiú megfogja a kezed és végigvezet a számodra elképzelt, számára egykor átélt megpróbáltatásokon. Egy különleges interaktív színházi előadás, a Menekülj okosan! (a Mentőcsónak Egység, a Füge Produkció és a Helsinki Bizottság közös projektje) keretében teszi ezt, megelevenedő története választ ad a menekülteknek gyakran feltett kérdésekre: miért hagyja el valaki családját, hazáját, kontinensét, miért vállal megannyi megaláztatást és veszélyt, mikor elindul Európába? Hogyan kezdhet végre igazi életet, és ha befogadják, mit adhat annak az országnak, amely az új hazát jelenti számára?
Szabad préda
Rezai Mohammad Amin hátizsákján magyar trikolór szalag díszeleg, választékos magyarsággal beszél és azt mondja, számára nagy büszkeség, hogy egy olyan néphez tartozónak érezheti magát, amely sokat tett az emberiségért a tudományok és a művészet területén. Hívő, de nem kötődik egyik valláshoz sem, keresztanyukája azt tanította neki, hogy a cselekvéseiben kell megélnie a hitét. Megannyi civil szervezetben önkénteskedik, lakberendezést tanul, a fóti gyermekotthonban perzsa tolmácsként dolgozik. Nehéz vele találkozni, mert minden percét lefoglalják a társadalmi, illetve a fizetett munkái. Nem bánja, pedig nem emlékszik olyanra, hogy nem dolgozott. Nem emlékszik, hogy gyerek lett volna akár egy percig is. Fiatal arcán nem találni gyermekkorból átmentett vonásokat, az élete 7 éves felnőttként kezdődött.
„Nincsenek emlékeim azokból az időkből, amikor Afganisztánban éltünk – kezd bele a történetébe Amin. – Hároméves voltam, amikor a tálibok meggyilkolták az apámat vallási és etnikai okokból, a családunknak pedig el kellett menekülnie Iránba.” A fiú hét testvérével és édesanyjával egy apró lakásban bújt meg, kicsi korától kivette a részét a munkából, a család legkisebbjeként pedig nem volt kivel játszania. „Nem mehettem le az utcára, még a gyerekek is nagyon ellenségesek voltak az afgánokkal. Szerettem volna tanulni, de Iránban törvényen kívüliként nem volt jogom iskolába járni. Így ha volt egy kis pénzünk, illegális iskolába jártam, ezek általában egyik pillanatról a másikra bezártak, és bár jó jegyeket szereztem, soha semmilyen bizonyítványt nem kaptam” – meséli Amin első emlékeit, amelyek közül a legkedvesebb, hogy 8. születésnapjára kapott egy fényképezőgépet – azóta is a fotózás a legfőbb szenvedélye. „Pár hónappal később óvatlanul lementem fotózni az utcára, rögtön elvették tőlem. Mindennapos élmény volt, hogy kiraboltak, szabad prédának számítottam. Tőlem bárki bármit elvihetett. Azóta nem kötődöm tárgyakhoz. Tudom, hogy ami a kezemben van, nem biztos, hogy nálam maradhat. Inkább elengedem – mondja mosolyogva a fiú, hozzátéve, hogy talán ezért is jelent számára sokat a zene – leginkább a klasszikus művek és a jazz. A zenén túl az irodalom szerzett még sok örömet az üldözött kisfiúnak, a tízes évei elején már Dosztojevszkijt falta.
Egy évig úton
Közben pedig hol szabólegényként, hol lakatossegédként próbált helytállni a bátyjainak segítve. Ért az asztalossághoz, a festéshez, kereskedéshez, a telefonszereléshez, a számítógépekhez – igazi ezermesterré tette a túlélőösztön. Tizenhárom évesen telefonszervizt nyitott, jól ment volna a bolt, ha időről időre nem rabolják ki, nem sokkal később pedig édesanyja is meghalt tüdőrákban.
Nem bírta tovább. Afganisztánba szeretett volna visszaköltözni, de a bátyjai veszélyesnek gondolták egykori hazájukat, ahhoz viszont hozzájárultak, hogy Európába menjen. Már csak a nővéreit kellett meggyőznie – az áldásuk nélkül nem indult volna el. Évekig gyűjtötte a pénzt, ami az úthoz kellett. Tizenhat éves volt, amikor adódott egy lehetőség. Az út első részét egy busz csomagtartójában tette meg, aztán egy hetes gyalogtúra következett a török határon át, Görögországba pedig jet skivel szökött át – és itt el is fogyott az éveken át gyűjtögetett pénze. Tíz hónapra Patroszon ragadt, mert nem akart pénzt elfogadni a testvéreitől a továbbhaladásra. Egy sátortáborban lakott és napról napra próbált feljutni valamelyik tengerjáró fedélzetére. Aztán csodás fordulat történt.
„Azt hiszem, hét éve mi voltunk az elsők, akik megtettük a balkáni útvonalat – mondja Amin. – Valakitől hallottuk, hogy talán érdemes arra próbálkoznunk. Autóba nem mertünk szállni, egy hónapot gyalogoltunk, minden nehézség nélkül átjutottunk a zöldhatárokon. Tíz napja gyalogoltunk a magyar autópálya mentén, amikor felfigyeltek ránk. Én kiskorúként Bicskére kerültem, a másik fiú nagyobb volt, ő továbbszökött Finnországba.”
Bicskén végre biztonságban lehetett a fiú. A mai napig tartja a kapcsolatot ottani nevelőivel és boldogan emlékszik vissza az első nyugalomban töltött iskolai évére. A bicskei gyermekotthon iskolájában ugyanis beíratták a 8. osztályba, amit sikerrel el is végzett. Nagykorúvá válása után Fótra került utógondozásra, itt lett nevelője Balogh Antónia, akivel nagyon megszerették egymást és mikor a fiúnak problémái adódtak az otthonban, az azóta „keresztanyukámnak” szólított asszony ikerfiai mellé vette Amin. Azóta is együtt élnek, igazi családként, Amin azóta letette az érettségit és továbbtanult.
Most újra visszajár Fótra, immáron tolmácsként, és figyel arra, hogy azok a szörnyűségek, amelyek vele estek az intézményben és amelyekről nem szeretne beszélni, ne ismétlődjenek meg. „Megakadályozni nem tudom, de ha látom, hogy valaki veszélyben van, azt figyelmeztetem, felvértezem” – mondja Amin, aki azért nem gondolt arra, hogy szociális munkás vagy nevelő legyen, mert nem szeretné, ha szabályok kötnék segítő kezét és belefásulna a munkába.
Önkéntesként sokkal szívesebben adja az idejét és lelkesedését. Választott hivatása a lakberendezés, úgy érzi, ebben összpontosulnak mindazon képességek és tapasztalatok, amelyeket gyerekkorában szerzett, és a vizuális művészetek iránti érdeklődése is teret nyer a munkában. Az elmúlt években sok embert megismert az iskolai és civil világon keresztül, népszerű figurája lett a fővárosnak. A tavalyi menekülthullám idején gyakran felbukkant ott, ahol elkelt a segítség, azóta pedig fontosnak érzi közvetíteni a menekültek motivációit a magyaroknak, akik szerinte sokkal elfogadóbbak, mint azt a politikusok szeretnék. Bár a közösségi oldalakon és a hírekben ő is szembesü a gyűlöletkeltéssel, de ha kilép az utcára vagy bárkivel szóba elegyedik – és bárkivel szóba elegyedik –, akkor csupa biztatást és elismerést kap.
Örökké családban
„Jártunk egy fesztiválom a Mentőcsónak előadással, amely után két, magát szélsőjobboldalinak valló fiú odajött hozzám, és azt mondták, hogy teljesen megváltozott a véleményük a menekültkérdésről. Rájöttek, hogy a menekültek mindegyike valaki, története és személyisége van, ahogy neked, nekem, nekik. Egykor Kabul is csodálatos város volt és Aleppo is, ahol boldogan éltek az emberek és gyerekek lehettek a gyerekek. Bárhol bármikor baj történhet.
A Menekülj okosan! azt a helyzetet veti fel, hogy Magyarország élhetetlen hellyé vált, ahonnan menekülni kell egy elutasító, xenofób államon keresztül a Kánaánnak gondolt célországig. Ki ne indulna útnak ebben a helyzetben? Az előadás résztvevői útnak indulnak, ahogy egykor én is és ahogy százezrek teszik napjainkban.”
A fiúnak nem könnyű újra és újra átélni az őt ért borzalmakat ezeken az előadásokon, de azt mondja, hogy ha így segíthet a menekültek elfogadásában, akkor az a pár óra a legjobb befektetés. Amin nem szeretne továbbmenni, itt van otthon, itt van az új családja, és a 24 éves fiú arra vágyik, hogy egyszer majd az ő gyerekeivel is bővüljön ez a család. „Azt ígértem a keresztanyukámnak, hogy életünk végéig vele maradok, gondoskodok róla, nálunk a gyerekeknek eszükbe se jut elszakadni a szüleiktől. Ennyit hoztam magammal az afgán kultúrából. És ehhez mindig ragaszkodni fogok.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!