A semmi közepe lenne, ha a 20. század történelmi eseményei másképp alakulnak – ez az érzése az embernek a kazah sztyeppe közepén, a jelenlegi modern és csillogó fővárostól Asztanától kevesebb mint 30 kilométerre. Itt már legfeljebb a telepített fák szemmel is látható küzdelme a szélsőséges időjárás viszontagságaival árulkodik a kazah elnök nagyszabású vállalkozásáról. Nurszultan Nazarbajev

elnök – aki 1989 óta vezeti az országot és ez várhatóan haláláig így is marad – 1997-ben tette meg az akkor még Akmolának nevezett Asztanát Kazahsztán fővárosává, és őrületes ütemű építkezésbe, fejlesztésbe fogott. 1938 és 1953 között, amikor egy női munkatábor működött a közelben, még alig tette be a civilizáció a lábát a területre.


A hűség ára

Itt volt ugyanis a Szovjetunió legnagyobb női munkatábora, ahol az asszonyok büntetése többek között az volt, hogy élhető körülményeket kellett teremteniük maguknak a kietlen sztyeppén, ahol telente a folyamatos hófúvások mellett akár mínusz 40 fok is lehet, de a nyári hőség és a tűző nap sem sokkal kíméletesebb. Nem véletlen, hogy Kazahsztán területén számos gulág működött, itt még az időjárási viszonyok elviselése is embert próbáló.

Ilyen állapotok között építették meg saját  barakkjaikat az ide deportált nők, magukkaszálták a nádat a közeli tó befagyott jegén, hogy elkészíthessék belőle a fekhelyüket.

A maradékkal fűtöttek, de a 2-300 fős barakkokban így sem volt melegebb 6-8 foknál.

Emellett katonai egyenruhákat varrtak a szovjet seregnek, és mezőgazdasági munkát is végeztek: gyümölcsöst ápoltak a szélsőséges időjárás közepette. Az akmolai táborba kerülő nők egyetlen „bűne” az volt, hogy nem árulták el férjeiket (ritkábban apjukat, testvérüket, vagy akár unokatestvérüket), akiket rendszerellenes tevékenységükért, hazaárulásért ítéltek, majd hurcoltak el a Szovjetunió területén az 1930-as évektől.

Legtöbbjük értelmiségi közegből jött, volt köztük színésznő, zeneszerző, író és sok közéleti figura, politikusfeleség is. Sokukat még csak nem is erőszakkal, hanem egy aljas trükkel vitték el – azt ígérték nekik, hogy találkozhatnak sok esetben egyébként már korábban kivégzett férjükkel, így az alkalomhoz illően kicsinosítva, a legszebb ruháikban zsúfolták őket 70 fős, mégis apró vagonokba, így meleg kabát és cipő nélkül szenvedték el az akár hónapokig tartó utat. Nem tudni, mikor sejtették meg: nem a szeretteikkel való találkozás, hanem többévnyi kemény munka és kegyetlenkedés vár rájuk. Érkezésük után hosszú kihallgatás következett, ahol be kellett vallaniuk nem létező bűneiket, hogy aztán kivétel nélkül elítéljék őket.

Akmol települést 1938-ban alapították, hogy kiszolgálja az akkor megnyitott munkatábor igényeit. A tábor maga Alzhir néven került be a Szovjetunió és Sztálin rémtetteinek krónikájába – a betűszó tulajdonképpen a hazaáruló nők akmolai táborát jelöli. 21 éves működése alatt 8000 nő töltötte le itt teljes – 5–8 éves – büntetését, és további 18 ezer asszony fordult meg rövidebb időre (mielőtt tovább szállították volna egy még távolabbi táborba) a Szovjetunió különböző területeiről és a kelet-európai érdekszférájából.

Az emlékfal és az elérhető dokumentumok tanulsága szerint köztük hét magyart is, akiknek a története nem ismert.


Megmaradt retikülök

Ma már emlékhely az egykori Alzhir, személyes tárgyak, fotók, dokumentumok és a tábor működéséről szóló leírások mutatják meg, hogy élhettek itt egykor a nők válogatott borzalmaktól sújtva. Már az egykori vallatószoba kiállított faajtaja is elég, hogy végigfusson az ember hátán a hideg, az elhurcolt nők retiküljei, apró parfümösüvegei arra emlékeztetnek – ők valóban hitték, hogy férjeikkel, szeretteikkel találkozhatnak, és nem sejtették, hogy a „földi pokolba” kerülnek majd.

Az asszonyoknak a kőkemény munka, a megfélemlítés, fizikai erőszak és megaláztatások mellett azzal is meg kellett küzdeniük, hogy nem tudtak semmit az otthoniakról. Ennél is szörnyűbb, hogy bár a kisgyerekek az anyjukkal maradhattak, hároméves korukban árvaházba vitték őket.

Az Alzhirban raboskodó nőket fogvatartóik gyakran meg is erőszakolták, összesen több mint 1500 gyerek született a tábor falain belül. Az emlékhelyen berendezett kiállítás talán legdöbbenetesebb része az a sok gyöngybetűvel írt levél, amelyeket a gyerekek az árvaházakból írtak, sokszor próbálva élethűen lerajzolni magukat évek óta nem látott anyjuknak. Azokat a nőket, akik túlélték a többéves fogságot, később rehabilitálták, de azt ma sem tudni, közülük mennyien kapták vissza a családjukat, hányan szakadtak végleg el a gyerekeiktől. És bár a beszámolók szerint az őrök valamivel „kíméletesebbek” voltak az egyébként teljesen ártatlan foglyokkal, mint a többi gulágon, a személyes történetek szerint legtöbbjük nem tudta az életét ott folytatni, ahol annak idején megszakították. Az Alzhirt végül Sztálin halála után zárták be, az itt történt szörnyűségek évtizedekre feledésbe merültek, míg 2007-ben megnyitották az emlékhelyet és a hozzá tartozó múzeumot.

A három hosszan futó sötét márványfal, amelyre az itt raboskodó nők neveit vésték, biztosan beég minden idelátogató agyába.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!