Ma lenne százéves Bibó István, a jogász, a politikus, a filozófus. A demokrata. Harminckét évvel halála után is egyike a legtöbbet citált és hivatkozott magyar szellemóriásoknak. Életműve előtt tiszteleg, gondolatainak aktuális érvényességéről szól Lengyel László írása.
Eszme vagy magatartás
A Bibó-jelenségről Virginia Woolf, Szabó Zoltán felidézte Orlando-jelenete jut az eszembe. „Valamikor a tizennyolcadik században London egyik előkelő és kényelmes palotájában hetente egyszer művelt és úri társaság jön össze. Afféle irodalmi szalon ez: a légkör barátságos, a társalgás élénk, a vendégek jól érzik magukat. Mindnyájan úgy vélik egymásról s főként önmagukról, hogy bölcsek, műveltek, jellemesek és szellemesek. Ebben az irodalmi társaságban minden a lehető legjobban megy, de csak addig, amíg be nem lép egy igazi író. »E pillanatban kinyílt az ajtó s belépett egy kis emberke, akinek nevét Orlando nem hallotta. Valami furcsa, kelletlen érzés vett rajta erőt egyszerre. S ahogy a többiek arcát nézte, látta, hogy azok se éreznek másképp… Mintha lassan zamatos borok édes köde hasadt volna széjjel. A tábornok még tovább mesélt és L. úr tovább emlékezett. De mind nyilvánvalóbb lett, mily vörös a tábornok nyaka és mily kopasz L. úr feje. Ami meg a szavaikat illeti – unalmasabb, közönségesebb szavakat képzelni sem lehetett. A vendégek fészkelődni kezdtek, akinek legyezője volt, szépen beleásított. Végül is a háziasszony karszékére csapott a legyezőjével. Mindkét úr azonnal elhallgatott. S akkor a kicsi úriember így szólt:…
Utána azt mondta:…
Végül azt mondta:…«
Hogy a »kicsi úriember«, az igazi író mit mondott a felszínes, de előkelő társaságban, azt Virginia Woolf nem idézi. Ehelyett az előbb elmondottakhoz ezt teszi hozzá: »Most az egyszer, minek is tagadjuk, igaz szellem, igaz bölcsesség, igaz mélység csillant meg.
A hallgatóság mind feszélyezettebb lett. Egyetlenegy ily mondás is elég kellemetlen lett volna; de három, éspedig egymás után, ugyanazon az estén! Van-e olyan társaság, amely az ilyesmit túlélheti?«
A magyar forradalom nagyjából úgy hatott a népek társaságára, ahogy Virginia Woolf regényében Alexander Pope, a költő hatott a londoni úri társaságra” – írta Szabó Zoltán 1957 februárjában.
Ha az 56-os forradalom úgy lépett a népek társaságába, mint az egyszerű és romboló igazság, akkor Bibó István szerény alakja úgy jelent meg a század szellemi társaságában, mint a kimondhatatlan és leírhatatlan igaz. Az Orlando jelenete nem az igazi költőt, hanem a szelíd határozottságú, Halál nevű „kicsi úriembert” idézi. A börtönbe zárt, a szerényen a Statisztikai Hivatal könyvtárában, a Berkenye utcai lakásban meghúzódó Bibó a társaság, a rendszer, a hatalmasok, ki tudja mikor, de egyszer bizonyosan eljövő halálát jelezte. Ez a kisbetűs, szürke munkaruhás, könyveket rakodó, gondolkodó és beszélgető halál nem kártyázott, nem sakkozott, nem alkudott a kádári hatalmasokkal. A Berkenye utca 4. első emeleti megfigyelt lakás nem volt az ellenállás központja. „Szereplésre, szervezkedésre, feltűnésre igényem nincs, az a tartalék, az a zsák, ahonnan a polgári bátorság időnkint váratlanul kiugrik egy emberből, bennem kiadósan összezsugorodott már” – mondta 1976-ban. Mégis az ő zsákjából ugrott elő a 89-es polgári bátorság, és vitte el a rendszert.
Bibó magatartása, hogy tudta, mikor kell beszélni és mikor hallgatni, mikor kell tenni és mikor nem, mikor kell élni – „síromra ráírhatják: élt 1945–48”, tegyük hozzá: 1956 –, s mikor élőhalottnak lenni olyan magatartás, amely súlyt ad nemcsak a személyiségnek, de az eszmének is. Bibó akkor és ott mondott ki dolgokat, amikor mások, a többség nem akart, tudott kimondani. Bibó plebejus demokrata stílusának éppen az a mélyből táplálkozó gyökere, hogy érezte a földre, önkormányzatra, párbeszédre, tisztes munkára vágyó nép szándékait. Nemcsak szívére, de vállára is vette, a szólni nem tudók, az alul lévők, a hatalom nélküliek gondjait, de erről nem egy hordón ordibált, hanem csendesen és határozottan behozta a hatalom terébe, letette az urak asztalára. Ahogy Nagy Imre államminisztereként, a kiutat keresve, megírta memorandumát és átsétált vele az amerikai követséghez, hogy átadja az ámuló és bizalmatlan diplomatáknak – aligha hitte, hogy a magyar gyalognak lépése lehet a szovjet–amerikai sakktáblán, de megtette, amit tehetett. A politikát morálisan felfogó magatartása, kortársai számára naivnak, néha öngyilkosnak, az érdekekkel, a józan ésszel szembenállónak látszott. A donquijotizmus egy politikai elemzőtől a csőd beismerése. Ám a történelem szélmalmai földhöz csapkodhatták, mégis Bibó igazolódott. „Ugyan már!” – mondaná mosolyogva. „Azt tettem, amit más is tett volna.”
Gyõzelem vagy bukás
Bibó stílusa, hogy politikai magatartásokat elemzett. Nem institúciókat, nem politikai trendeket, nem választói viselkedéseket, hanem társadalmi és személyi politikai magatartásokat. A társadalmi hisztériák, sérelmek, büszkeségek, üldözési mániák, depressziók okait és következményeit próbálta nem(csak) lélektani, hanem szociológiai, szociográfiai, politikai elemzői, államtani, jogi eszközökkel vizsgálni. Politikus típusokat igyekezett ugyanezen az alapon megformálni, hogy magyarázza a magyar társadalomfejlődést.
„Bibó jelentőségét tulajdonképpen az fejezi ki, hogy az 56-os forradalom reformkorait ő kapcsolja össze, forrasztja természetes egységbe. Az egyik előzménykor a demokrácia két esztendeje 45 és 48 között. A másik a 30-as évek radikális politikai mozgalmai, népi íróstul, falukutasásostúl, márciusi frontostul. Ezeket Bibó mind egységbe fogja, rendszerében egyik a másiknak folytatása és az egészet hozzákapcsolja az összes korábbi radikális hagyományokhoz, elsősorban a negyvennyolcashoz” – írja Szabó Zoltán egy 1963-as cikkében. Igazat ír, de tudjuk, hogy Bibó eszmeileg több és más. Mindenekelőtt, Bibó úgy kapcsolja össze ezeket a mozgalmakat, hogy soha nem tesz se eszmei, se magatartásbeli engedményt, nem lesz szellemi társutas a jobboldali vagy a baloldali népboldogító diktatúrák mellett. Másodszor, a magyar nép szenvedéseit és sérelmeit soha nem fordítja át faji, nemzeti vagy osztálysérelmekké, gyűlöletekké, s ha voltak benne dózsai, eszetamási indulatok, ezeket nemcsak magában igyekezett legyőzni, de mindent megtett, hogy másokban is legyőzze. Mindig nyugatos maradt a népiek között, ahogy persze gyanús népies a nyugatosok világában. Végül, harmadszor, Bibó vállalta a népiek többségével szemben, hogy könyörtelen realitással figyelje a magyar alkat torzulását, hogy kimondja a nemzeti és népi álmokról: nemcsak irreálisak, de veszélyesek is.
A magyar szellemi térképen a Bibó-ág valahol a török hódoltsági és az erdélyi kisvilágokból ered, török, Habsburg, nagyurak fenyegette kicsiny szabadságok szigeteire húzódó, gyermekeit Németalföldre, Genfbe küldő, lelkét, sorsát önkezében tartó protestáns egyén és közösség, kuruc, függetlenségi, kossuthista, szolgáló nemesi, plebejus, aki harcba megy a becsületéért és hitéért, de alkuszik, ha a kisebb-nagyobb közösség úgy kívánja. Antikapitalista és diktatúraellenes, önkormányzó és így óvatos a központi állammal, a hierarchiával szemben. Ha kimegyek a házsongárdi temetőbe, anyai ági felmenőim 18. századtól egymás mellett álló sírjaihoz, akkor ugyanilyen eszmeiségű emberekre lelek. Ennek a Habsburgokkal paktáló főúri és főpapi, pápista, labanc, kiegyező, „hatvanhetes világ”-gyanús, a nép és a nemzetek vágyait semmibe vevő patrícius megoldás, még ha realista és ésszerű is, meghajlítja a nemzet gerincét, eltorzítja a természetes fejlődést, zsákutcába viszi a magyar népet. Az Ady Endre-, Szabó Dezső-, Németh László-hagyatéknak Bibó értő örököse.
Hozzám közelebb áll, az egymás mellett kanyargó, össze-összetalálkozó Kosáry Domokos- és Szűcs Jenő-ágak. Az előbbi valóban a királysági – dunántúli és felvidéki: pannón – földekről indul, univerzális katolikus, tereziánus, széchenyista, úgy negyvennyolcas, hogy hatvanhetes is, városi, polgári, nyugatos, hisz a pénz- és áruvezérelt gazdaságban és a központi közigazgatásban. Antifasiszta és antikommunista, öröksége a 30-as évek polgári reformkísérlete, 45-48 között a „nyugati Magyarország” védelme a Kelettel szemben, végül kiállás 56 mellett. Széchenyi, Görgey, Kemény, Deák, Eötvös, majd Babits, Kosztolányi, Szekfű, Márai. És még közelebb érzem Szűcs Jenő folyóágát. Ez az ág a nyugat-európai és a kelet-európai közötti harmadik, kelet-közép-európai lengyel-cseh-magyar régión halad keresztül. Ahol az uralkodói önkény és a nép között mindig ott áll a nemesi gyűlésezés autonómiája és a jól-rosszul kialakított központi bürokrácia. Ahol a nyugati típusú intézmények keleti tartalmakat hordoznak, és ahol a történelem jó pillanataiban sikerült eltérő érdekű és értékrendű vallási, faji, etnikai csoportokat, területeket egyetlen államszervezetbe összefogni, ahol létezett istváni és IV. bélai tanulási és államszervezői képesség. Ahol az 1825-48-as reformkor és a századvégi nagy építési korszak összekapcsolódik, ahol az 1953-55-ös nagyimreista reformkommunista kísérlet és 56 forradalma egységbe fonódik, ahol az 1968-as gazdasági reform az 53-asnak méltó folytatása. Micsoda három ág!
Remény vagy egyedüllét
Amikor a tekintélyelvű hatalom és a nép között megszűnik minden intézményi kapcsolat, és véget ér az egységes állam korszaka, amikor a jogállami normákat erő(szak) váltja föl, amikor a központi hatalom igazgatási és erőszakgépezete szétesőben, amikor a helyi hatalmak működőképességük határára jutottak, amikor a társadalom kisebb-nagyobb tűzfészkekre, védett nyugati várakra és védtelen keleti mezőkre szakad, akkor… Amikor a megcsalt és kiábrándult társadalmi csoportok megunván hiteltelen és kormányzásra alkalmatlan vezetőiket új és más gazdasági modellre, a demokratikus konszolidációra vágynak, akkor… Amikor ismét kerekasztal-tárgyalásokra, önkorlátozó megállapodásokra lesz szükség nemcsak a társadalmi válság kezeléséhez és egy, a világválság utáni világ- és európai modellbe való beilleszkedéshez, hanem az alkotmányos jogállam helyreállításához is, akkor… Akkor végighajózva a három ágon, egyaránt fölvéve a Bibó István-i, Kosáry Domokos-i, Szűcs Jenő-i magatartásmintákat, megtalálhatjuk a kétségbeesett és látszólag kiúttalan helyzetből a kiutat.
Bibó eszméi 1945–48 között, majd 1956-ban nem valósulhattak meg. Reménye, hogy a középerők megállapodása a parlamenti, és párbeszéde a nemzeti bizottságokkal helyi, a munkástanácsokkal vagy üzemi bizottságokkal munkahelyi szinten, a magyar demokrácia új lehetőségét adja, megsemmisült mindkét esetben. 1989-ben ugyan létrejött a középerők megállapodása a békés rendszerváltásban, de nem került sor igazi társadalmi dialógusra, mert egyrészt hiányoztak az ehhez szükséges szervezetek, másrészt a politikusi készségek. Bibó bizonyosan hiányolná az 1989–90 után kibontakozó patrícius demokráciából a népi, plebejus megállapodásokat. De abban is biztosak lehetünk, hogy sohasem uszítaná a népet a demokrácia és a jogállam intézményeire, hogy plebejus sérelmeire így szerezzen elégtételt. Bibó életműve a demokrácia, a demokratikus jogállam megteremtésének és konszolidálásának elérésére irányult. Ez ma ismét aktuális. A többségre hivatkozó önkény, a sérelmeket és dühöket egymás ellen fölhasználó politikai stratégia, a párbeszédet kizáró hatalmi mindentudás ellenében Bibó világos mondatai a segítségünkre vannak. Tanít arra, hogyan ne várjunk csodákat. Miért ne higgyük, hogy jönni fognak Nyugatról vagy Keletről a segítségünkre. Ne veszítsük attól fejünket, önbizalmunkat, hogy egyedül vagyunk. Magunkban kell megtalálnunk a függetlenség, a sorsunkkal való számvetés erejét. Bibó tudta, mit jelent várni és türelmesnek lenni. A teljes reménytelenségben újragondolni a reményt. Gondolják meg, képzelte-e valaki 1956 elején, hogy mire az év lejár, a magyar nép fölkel és forradalmat vív? Senki. Hitte-e bárki 1988 elején, hogy nem telik bele másfél esztendő és rendszerváltás lesz Magyarországon? Senki. 2014 hajnalcsillaga éppily távol, de ragyog.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
